Erdélyi Helikon
Erdélyi Helikon
A romániai hatalom alá került erdélyi magyarság életösztöne először az irodalomban szólalt meg. Folyóiratokat teremtettek (Pásztortűz, 1920-1944, Erdélyi Helikon, 1928-1944, Korunk, 1926-1940), könyvkiadót hoztak létre (Erdélyi Szépmíves Céh), amely húsz éves fennállása során másfél száznál több alkotást jelentetett meg. Az alkotók írói közösségbe tömörültek, az Erdélyi Helikonba (1926-1944), az irodalom védelmében, a lelkiismereti szabadság jegyében. A Helikon íróit évről évre összehívta Kemény János (1903-1971) marosvécsi kastélyába. A találkozót kultúrparlamentnek tekintették; az egységes kritikai szellem megteremtését, az együttélő népek kultúrájának az ismertetését, a nép és ifjúság nevelését hirdették hármas feladatnak. A Helikon a legegyetemesebb kisebbségi alakulásnak számított egész Európában. A Helikon elveinek Kuncz Aladár (1886-1931) volt a legtisztább megfogalmazója. Nevét – szerkesztői munkássága és tanulmányai mellett – a Fekete Kolostor (1931) őrzi, az erdélyi epika egyik legnagyobb alkotása.
A nemzetiségi kultúra, az erdélyi magyar irodalom szolgálatának közös ügye fogta a Helikon táborába a konzervatív, liberális polgári és népi demokratikus elveket valló írókat, Bánffy Miklóst, Makkai Sándort, Reményik Sándort, Kuncz Aladárt, Molter Károlyt, Liget Ernőt, Kós Károlyt, Tamási Áront és Kacsó Sándort. Az erdélyiség, a transzilvánizmus gondolatában élő helikoni irodalom egyszerre volt hű nemzeti közösségéhez és az európai művelődés nagy áramlataihoz.
A Romániához kapcsolt Erdélyben először a líra szólalt meg: az élni kell jegyében. A költők az uralomváltozás előtt legtöbben a Nyugat verstémáit fogalmazták, a Nyugat formanyelvén. Az uralomváltás után kezd hangjuk erdélyi ízekkel telítődni. Áprily Lajos (1886-1966) a Marost énekli, Reményik Sándor (1891-1941) a Szamost, s Erdély mindegyiküknél titokzatos szóvá válik. Az erdélyi természet színeiben kezd magára ébredni az erdélyi magyar irodalom. A természetbe indulnak vigaszt keresni, az országhatárok változtak, de a szülőföld maradt. A hegyek nem változnak, a vizek tovább folynak, az embernek is tovább kell élni. Az erdélyi természet meghatározó Bartalis János (1893-1976) és Szentimrei Jenő (1891-1959) szabadverseiben csakúgy, mint a külső ihletésektől szinte teljesen függetlenül fejlődő Tompa László (1882-1963) költészetében. A Helikon lírájához tartozott a fiatal Dsida Jenő (1907-1938) is; őt tartották a legnagyobb ígéretnek. Verseiben kosztolányisan impresszionista báj, Tóth Árpádos szemlélődő szomorúság, Csokonaira emlékeztető rokokó játékosság s enyhén szürrealisztikus és romantikus hatások olvadtak egyéni lírává.
A nagy történelmi változás, az új környezetbe való beilleszkedés a prózának is nagy témákat kínált. Számosan törekedtek a kor problémáinak a megfogalmazására s a múlt idézésével a történelmi tudat ébresztésére (Kovács Dezső, Gyallay Domokos, Nagy Dániel, Szántó György, Károly Sándor, Markovics Rodion, Tabéry Géza, Berde Mária, Molter Károly, Sipos Domokos, Makkai Sándor, Karácsony Benő, Bánffy Miklós). S már az indulásnál feltűnt Nyírő József és Tamási Áron novella- és regényvilága. Nyírő Józsefnél (1889-1953) a havas alatti falu szólalt meg balladás színeiben (Jézusfaragó ember, 1924, Havasok könyve, 1926, Kopjafák, 1933, Az én népem, 1935). Tamási Áron (1897-1966) már jelentkezésekor újrafogalmazta a novella műfaját (Lélekindulás, 1925). Regényeiben a székely világot mutatta fel mesés, balladás színezésben (Ábel a rengetegben, 1932, Ábel az országban, 1933, Ábel Amerikában, 1934). Ábelben népi hőst teremtett s népi játékaiban megújította a színpadot. A kortársak benne remélték azt az írót, aki majd a magyar irodalom világirodalmi reprezentánsává nőhet.
Áprily Lajos szobra Visegrádon, nem messze a temetőtől, egy parkban áll
Az Erdélyi Szépmíves Céh 14 sorozatban 166 könyvet adott ki. Minden munkából 100 előfizetőnek luxuskiadás készült, a vásárlóközönség számára a könyvek olcsó fűzött formában jelentek meg...
