A szövegösszetartó erő
A szövegösszetartó erő
A szöveg nyelvtani (szintaktikai) szintjén a következő szövegösszetartó elemeket lehet felsorolni. A határozott névelő visszautal az előző mondatban megnevezettre. A névmásítással (a pronominalizációval) a fölösleges szóismétlést kerüljük, a korábban főnévvel megnevezett dolgot névmással említjük. Az anafora a szövegben már említett dologra utal vissza (ismétléssel, szinonimával, névmással), a katafora a szövegben majd később említendő dologra utal előre. Nyelvtani összetartó elem az alany és állítmány egyeztetése, az elhagyás (ellipszis), az igei személyragok, birtokos személyjelek, a kötőszók (konnektorok) sora.
A szöveg jelentésbeli (szemantikai) szintjén kell megemlíteni a közvetlen szövegkörnyezetet (kontextust), amely az előzetes tudásból és a szöveg előrehaladásával kiépülő jelentéskörnyezetet jelenti. A tematikus főnév egy kisebb szövegegység vagy az egész szöveg témájának a megnevezése. Jelentésbeli kapcsolóelemként működnek a téma-réma viszonyok (a téma az ismert elem, amiről állítunk valamit, a réma az új elem, amit állítunk témáról), a tartalmi-logikai (a szövegmondatok vagy mondatrészek közötti ellentétes, magyarázó, következményes, választó vagy kapcsolatos) viszonyok. A szövegben olyan tartalmi elemeket is meg lehet érteni, amelyek nincsenek kifejtve, ám hozzájárulnak a szövegelemek összetartásához. Az ilyen elemet bennfoglalásnak nevezzük. A legismertebb bennfoglalás az előfeltevés, amely a beszélő és a hallgató számára is egyaránt igaz tartalmi elemet jelöl (a János megjött, mondat előfeltevése az, hogy János korábban elment.)
A szöveg pragmatikai szintje a fentebb említett módon a helyzettel, a cselekvéssel, a kontextussal kapcsolatos szövegösszetartó elemeket tartalmazza.
