Grammatika
Grammatika
Az uráli alapnyelvre elég gazdag esetrendszert lehet kikövetkeztetni. Volt két ún. grammatikai eset, az *-m és a *-t ragos akkuzatívusz (az utóbbi eredetileg csak névmásokhoz járult) és az *-n ragos genitívusz, amelyeknek a határozatlan alakja jelöletlen volt.
A térben való tájékozódás kifejezésére igen gazdag ragrendszer állt rendelkezésre (lokatívusz *-na, *-nä, ablatívusz *-ta *-tä, latívusz-prolatívusz I. *-k, II. *-j, latívusz-datívusz *-n). Ez jó alapul szolgált ahhoz, hogy a későbbi fejlődés során kialakuljon az uráli nyelvekre jellemző, a térbeli háromirányúságot árnyaltan kifejező határozórag-rendszer: hol? házban, házon; honnan? házból, házról; hová? házba, házra stb. Az esetragok egyrészt mutató névmásokból, másrészt helynévképzőkből fejlődtek ki.
Az uráli alapnyelvben a névszók többes számát a *-t többesjel jelölte. Az ún. függő esetekben volt használatos a *-j, a személyek többesére a *-k utalt, a több birtokra pedig az *-n.
A többes szám mellett megvolt a duális, a kettes szám (*-ka, *-kä), amely a szamojéd, az obiugor nyelvekben és a lappban maradt meg, a magyarban egyedül a két számnév kettő változata utal egykori meglétére.
Ősi örökség az uráli nyelvekben a személyes névmási tövekből kifejlődött birtokos személyjelek és az igei személyragok. A határozatlan és határozott (alanyi és tárgyas) igei alakpárok csak a 3. személyben lehettek meg az alapnyelvben. Egyes uráli nyelvek (szamojéd, ugor és a mordvin) később önálló életükben fejlesztették ki a minden személyre kiterjedő rendszert.
Múlt időkben szegény volt az uráli alapnyelv. A fejlődés korábbi szakaszában egyszerűen az ige aspektusa utalt a cselekvés, történés idejére.
Mindössze egy múltidő-jel nyúlik vissza az uráli korig, az igenévképzőből fejlődött *-s.
Ha az uráli népek árnyaltabb múlt idő rendszerrel bíró népekkel (török, germán) kerültek kapcsolatba, lemásolták a rendszerüket.
Uráli eredetű a felszólító mód *-k és a feltételes vagy inkább óhajtó mód *-ne jele.
Csaknem minden uráli mássalhangzó (α δ, δ’, γ kivételével) betölthetett képzői funkciót. Rendszerint ugyanaz a képző járulhatott névszóhoz és igéhez: ur. *-kk: m. fészek ~ maradék; fi. suukko ‘szájacska, csók’ (suu ‘száj’) ~ menekki ‘kelendőség’ (mene- ‘megy’).
Mint az eddigiekből világosan kiviláglik az uráli alapnyelv agglutináló, azaz ragozó típusú nyelv volt, s a mai uráli nyelvek is azok maradtak. A szóvég lekopása és a fokváltakozás következményeként a balti finn nyelvekben és a lappban olyan vonások jelentek meg, melyek ezeket a flektáló, azaz hajlító típusú nyelvekhez közelítették: é. tuba ‘szoba’ ~ tuppa ‘szobába’; lív tämm ‘tölgyfa’ ~ tamm ‘tölgyfának a’. A szamojéd nyelvek és a mordvin a névszók igei ragozásának, valamint a határozott igealakoknak a megléte miatt erőteljes inkorporáló vonásokat is mutatnak, pl. mord. E kudosan ‘otthon vagyok’ (kudo ‘ház’, kudos, ‘házban’, -an = egyes sz. 1. sz. ragja).
Nganaszan férfi
