BERZSENYI DÁNIEL (Bécsy Ágnes)
BERZSENYI DÁNIEL
(Bécsy Ágnes)
(Bécsy Ágnes)
A 19. század elejének legjelentősebb költője, a magyar neoklasszicizmus világirodalmi rangú képviselője. Legelőbb s a legméltóbban az ő nevéhez kötötte az utókor a klasszikus jelzőt: lírája nemzeti rangját, esztétikai formátumát és irányzatát egyképp értékelő képzetként.
Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7.–Nikla, 1836. február 24.) nagynevű ősökre visszanéző, evangélikus birtokos nemesi család sarja. Apja gazdálkodik és részt vesz a megyei közéletben; olvassa a latin történetírókat, a költészetet azonban léhaságnak tartja. Fiát 1788-ban a soproni líceumba küldi. A hely polgáribb szelleme kedvez a költői érdeklődésnek – a korban kedvelt latin és német poétákkal itt ismerkedik Berzsenyi – a „szilaj vágyások”-nak azonban kevésbé: kétszer is megszökik, 1793-ban katonának áll Keszthelyen, 1795-ben pedig egy niklai rokonához menekül, akinél Bessenyei körének és a klasszikus triásznak munkáival ismerkedik.
Az ambícióit tilalmazó atya házából 1799-ben menekül: feleségül veszi tizennégy éves unokahúgát, Dukai Takács Zsuzsannát, és átköltözik kedves birtokára Sömjénbe, amit 1804-ben lesz kénytelen a „vadon” Niklára fölcserélni. Sömjéni gazdaként ismerkedik meg Kis János papköltővel, aki fölfedezi, hogy verseket farag, s három költeményét elküldi Kazinczyhoz, akivel csak 1808-ban indul meg a levelezés, amikor Berzsenyi 77 versének kézirata eljut hozzá. Kazinczy lelkesen szervezi a kiadást és megszerkeszti a kötetet: javaslatait a szerző mérlegelő fenntartásokkal hasznosítja. 1810-ben a kiadás ügyében Pesten jár, megismerkedik Vitkoviccsal, Horvát Istvánnal, Szemerével és Kölcseyvel: kölcsönös méltánylással, de idegenkedve válnak el. Pesten szerzi meg azokat a Platón és Schiller kiadásokat, melyek további költői eszmélését döntően alakítják.
1813-ban jelenik meg verseinek első, 1816-ban második kiadása Helmeczy Mihály gondozásában, akinek kéretlen javításai és a második kiadáshoz fűzött értekezése a „neológusi düh” ellen hangolják. A két kiadás között zajlik le a nyelvújítás legharsányabb polémiája: a maradi Mondolat és az újítók röpirata, a Felelet a Mondolatra egyaránt célba veszi Berzsenyit. Az utóbbi egyik szerzőjének, Kölcseynek 1817-ben megjelenő kritikáját ezek után nem alaptalanul érzi „recenziói lárvába burkolt csúfolódó írás”-nak, s teszi meg felelősévé Kazinczyt, kitől végleg elhidegül.
Noha 1817-ben a Festetics birtokán rendezett helikoni ünnepség nagy költői megtiszteltetését jelentette, verset a céhbeli ítélet után már alig ír. Annál többet olvas és tanul: költői elvei kifejtésének szenteli magát. 1825-től jelennek meg elméleti tanulmányai. Az „esztétikussá üstököltetett szegény redukáltatott expoéta” 1830-ban az Akadémia filozófiai osztályának első vidéki rendes tagja lesz. Ilyen minőségében búcsúztatja majd a költőt megkövető gyászbeszédben a minden ellenségeskedés ellenére legrokonabb kortárs: Kölcsey.
Berzsenyi szülőháza Egyházashetyén
Berzsenyi arcképe
