Elbeszélő próza a 18. században
Elbeszélő próza a 18. században
A 18. században a nagyobb terjedelmű elbeszélés regényes, szórakoztató változata eltűnik, az elbeszélő próza egyéb műfajokba (az emlékíró műfajok elbeszélő részeibe, prédikációk betéteibe, erkölcsnevelő művek példáiba) szorul vissza, helyette új műfajokban hódít tért. Az egyházias erkölcsnevelő irodalom fokozatosan elszakad a vallásos indítéktól, s világi olvasmánnyá válik. Taxonyi (Taksonyi) János (1679–1746) hatalmas erkölcstani példatára (Az emberek erkölcseinek és az Isten igazságának tükörei, I-II., Győr, 1740–1743) a középkori példaörökség még élő anyaga mellett magába olvasztja a reneszánsz széppróza, a nemzeti hagyomány, a boszorkányhit és a népi babona rétegeit is. A moralizáló világi prózában, erkölcsi szabálygyűjteményekben egyre nagyobb szerepet kapnak az epikus-anekdotikus elemek (Bod Péter: Szent Hilarius, H. n., 1760; Jeles gondolatok rövid történetekkel, Kolozsvár, 1777; Illei János: Különbféle válogatott elmefuttatások, Pozsony, 1790). A század második felében megjelenik kéziratban az eredeti magyar anekdota (Hermányi Dienes József: Püspökök élete, 1752–59 között; Nagyenyedi Demokritus, 1759–62), majd nyomtatásban az európai anekdotakincs fordítása (Kónyi János: A mindenkor nevető Democritus, 1–2., Buda, 1782–1784; Andrád Sámuel: Elmés és mulatságos rövid anekdoták, 1–2., Bécs, 1789–1790). Polgárjogot kap az irodalomban a mese műfaja is. Ezek a kis terjedelmű epikus műfajok formakincsük szerénysége ellenére nagy és alig fölbecsülhető szerepet töltöttek be irodalmunkban azzal, hogy rengeteg témát, motívumot közvetítettek széles olvasótábornak; a 19. századi ponyvakiadványok, kalendáriumok, anekdotáskönyvek alaposan kihasználták ezt az anyagot, és sokuk 19–20. századi íróinknál is fölbukkan (Jókai, Mikszáth, Móra, Tömörkény stb.).
