Tandori Dezső (1938–)
Tandori Dezső (1938–)
A szó szoros értelmében vett, fordulatos életrajza nincs. Élete van, s ezt az életet rajzolja. Mondhatni: élete minden percét. Teljes létezését irodalmi tárggyá avatta, s megfordítva: minden percét – naponta tizennyolc-húsz órát – az irodalom tölti ki. Az irodalom – és „melléküzemágai”. Ez a stádium azonban csak 1973-as második verseskötetével (Egy talált tárgy megtisztítása) köszöntött be. E korszakos gyűjteményt megelőzően egy tán még jelentősebb könyvet adott közre: 1968-ban ez volt a Töredék Hamletnek, a magyar líra újabb történetének egyik fordulópontja. Tandori a kételkedés és a meghalás legnagyobb formátumú emblematikus (kitalált, megalkotott) személyiségét hívta segítségül a kötet egészét uraló halálprobléma átgondolásához. Nem egyébre vállalkozott – e tényt csak utólag ismerve föl –, mint hogy Wittgenstein intésének megfelelően az egyetlen lehetséges módon teremtsen filozófiát (itt: halálfilozófiát): a költészet által. A filozófiát konstituáló, a haláldilemmát, a halálpillanatot megragadó és leképező költészethez új grammatika, főként huzatos kihagyásokkal (hiátusokkal, zéró-morfémákkal) és szabálytalan nyelvtani szerkezetekkel operáló, talányos versbeszéd kellett. „Félreérted nélküledet...”: ez a kötet tipikus verskezdése. Vagyis még önmagad hiányát, önazonossághiányodat, illetve elmúlásodat is félreérted. A félreérted aztán a totális értést vonta el a totális nemértésből: „Így keletkezik egy személy, / még csak híjának a helyén se. / Valamint minden esemény / egy nincs-mi-hogy félreértése.”
A gyűjtemény, melynek leghíresebb, nyitó verse az Hommage, a „Jobb lesz itt is ugyanolyan kevés” enigmatikus sorával zárta utolsó Hamlet-„monológját”. Az ugyanolyan kevés verseskönyve azután a Talált tárgy. A félreértett, a föl nem fogható – de poétikailag és grammatikailag betájolt – halál után, e pontszerűnek képzelhető „állapot”, „esemény” után az ezerféleképp érthető élet, ez a vonalszerűnek vagy térszerűnek gondolható folyamat, eseménysor kezdte izgatni. Tandori immár anyagot, jelrendszert is cserélt, valamennyi mai magyar lírikus közül a legbátrabban és legeredményesebben. Fölrúgta a nyelvi jelek egyezményességét, sőt a nyelvi jelek helyébe más rendszerek (például az ún. sakkírás, a piktogram, a nyelvi rendszerszerűséget nélkülöző betűhalmaz, az üres lap stb.) kerültek. Létrejött a modern rejtvényvers, melynek gyönyörűsége a kétséges megfejtés, a többértelműség, az ötlet. S az egész köteté a tragizált irónia.
A harmincöt éves koráig összesen két könyvet közreadó Tandori attól kezdve kötetek tucatjaival állt elő. Ontotta és ontja a legváltozatosabb műfajú alkotásokat. Nincs ebben egy tintacseppnyi grafománia sem. A költő az életét fűzte be szalagként az írógépbe, így kopogtat a papíron. Írjon azonban bármit és bármennyit, klasszikusnak ígérkezőt vagy klapanciaszerűt (mindkettőre van példa), nemes műfajt vagy játékosat, az első két kötettel kijelölt útról nem tért le. Vagy a halált írja, vagy az „ugyanolyan keveset”: az életet. A halál nála (egyelőre?) nem létprobléma, hanem filozófiai kérdés, költészeti, irodalmi (és rejtvény-!) tárgy. Az élet: szolgálat és végigvitel. A szolgálat végigvitele. Tandori egyfolytában az irodalmat szolgálja azzal, hogy a halálról, az életről és az irodalomról ír (rajzol, énekel, szaval stb.). Tíz évig szinte el sem mozdult lakásának madársereglete mellől: a versekben is teremtményeket, kreatúrákat látott. Akkor folyton erről írt. Aztán (külföldi) lóversenyezésre adta a fejét, és ebben a sportban, játékban is a lét metaforáját (vágta, verseny, bukás, tét stb.) találta meg. Sokáig erről írt. Témái meglepő módon egymást is tartalmazzák. Nála a lovak – madarak (például a nevük, vagy külső azonosságok, mondjuk a szárnyalás révén), a madarak – játékok, a játékok – nélkülözhetetlen tárgyak, a tárgyak – maga az élet. S az élet: maga a halál, aminthogy a halál is maga az élet ebben a mérhetetlenül szövevényes, sok tízezer oldalas, mégis strukturált, áttekinthető, emberarcú és derűs életműben.
Tandori Dezső: A rendkívüli adásnap (részlet) „Itt teljesen megfoghatatlanba mentek – de át, át! – a dolgok”.
