Mítosz
Mítosz
A mítoszi ihletés jelenthet újraalkotást, feldolgozást (pl.: a Theomachia c. görögös drámában), de sokkal inkább poétikává váló szemléletet, megismerésmódot. A mítoszban a világ alapszerkezete tárul fel, a létezés kettősségei örök lényegekként mutatkoznak meg, fölsejlik azonban az ellentétek egységes eredete és föloldásuk, közvetítésük módja is. A közvetítő jelenlétére utal a weöresi „közbenjáró”, aki legtöbbször nőalak, s áldozatként adja magát az élők öntudatlan tenyészetének (Mária mennybemenetele, későbbi címén Hetedik szimfónia; Medeia). A nagy mitikus versek már az 50-es, 60-as évek korszakából valók: ezt egy olyan rövidebb periódus előzte meg, amelyben Weöres részint szürrealista nyelvi kísérletezésekbe fogott, részint egy kissé tételesen, elvontan fejezte ki eszméit. A már említett művek, valamint Az elveszített napernyő, a Mahruh veszése, a Salve Regina, a Venus és Tanhuser és még több társuk az ún. „hosszúének” műfajegyesítő poétikája révén – az átvett történeti vázat merészen átalakítva vagy eredeti cselekményt teremtve – olyan többrétegű szerkezeteket hoztak létre, melyekben az egyedi alakok és gesztusok egyaránt őstípusokat jelenítettek meg, s többnyire egyén és világ, idő és öröklét, férfi és női lét meghasonlottságát példázták, de perspektívát nyitottak az egység újrateremtésének is. Ezekben a költeményekben – a legkiemelkedőbbek talán a Medeia és a Salve Regina – mindig fölrémlik a világ sorsának tragikus felfogása, de a feloldás, a visszatalálás eleme mindenkor erősebb. A harmónia meglelésére dúsan burjánzó, időnként dekorativitásba hajló képek utalnak. A nyelv bűvöletében egyúttal a költői hivatás weöresi felfogása ölt testet, mely szerint a költő nemcsak a maga nevében, hanem mindenkiért beszél, mindenkit megszólít, mert „örök igéket” közvetít. Ennyiben tehát nem „objektív” ez a személyfölötti líra.
