Nappal az ölyvek, éjjel a róka
Nappal az ölyvek, éjjel a róka
A fellépő pocokgradáció természetesen nem marad titokban a kis rágcsálók természetes ellenségei előtt. Nappal ölyvek, vércsék és varjak, éjjel a baglyok, a róka, a görény, a menyét és még számos más állat pusztítja, tizedeli őket. Bár a ragadozók a túlszaporodást önmagukban letörni nem tudják, az általuk elpusztított pocokmennyiség feltétlenül figyelemre méltó. Rengeteget fal fel például az annyit szidott és üldözött róka, amely, ha sok a pocok, szinte kizárólag belőlük él. Palotás szerint a róka átlagosan 10–12 darabot pusztít el naponta, ez körülbelül évi 4000 pocoknak felel meg. Ha pedig, szintén Palotás nyomán, a hazai rókaállományt kb. százezerre becsüljük, ezek évi mezeipocok-fogyasztása hozzávetőlegesen 400 millióra tehető. Nem lebecsülendő mennyiség!
Az „első számú közellenség”: mezei pocok
Maga a gradáció egyébként a késő ősz és a tél folyamán minden emberi beavatkozás nélkül összeomlik. Az állatok között nem valamiféle járvány lép fel, mint azt korábban feltételezték, hanem az erősen megcsappant táplálékmennyiség egyszerűen nem tudja már eltartani a rengeteg pockot, és azok legyengülve, a sok eső és a fokozódó lehűlés miatt is sanyargatva elpusztulnak. A visszamaradó példányok alkotják azután a magot, amelyből a következő tavaszon ismét megindul a szaporodás ősi folyamata.
A Dunántúl déli felén él a csalitjáró pocok
Persze a tavasz megérkeztéig még hónapoknak kell eltelniük, néha kemény fagyokkal, nagy havazásokkal, amit a mezei pockoknak át kell vészelniük. Ilyenkor a vastag hótakaró alatt készítenek járatokat, ezeket olvadás után, tavasszal, a réteken és legelőkön bárki megfigyelheti. Néha száraz fűszálakból készített fészkeket is találunk, ugyanis ha a hó hosszabb ideig fekszik a határban, a pockok teljesen az új életformára rendezkednek be, és vackukat a fű között építik.
Bármilyen furcsának tűnhet is az elmondottak után, de él hazánkban a mezei pockoknak két olyan rokona is, amelyek törvényes védelmet élveznek. Az egyik a csalitjáró pocok. Valamivel nagyobb, mint a mezei pocok, de színezete ahhoz hasonló. Nyugati és északi elterjedésű faj, hazánkban a csapdázó gyűjtések és a bagolyköpetvizsgálatok adatai szerint a Dunántúl déli felén él. Köpetekből előkerült koponyák esetében a középső őrlőfog (M2) rágófelületének alakulása nyújt jó megkülönböztetési lehetőséget a mezei pocokkal szemben. Utóbbinál ezen négy úgynevezett háromszöget látunk, a csalitjáró pocok esetében a fognak az M3 felé eső végén még egy ötödik, jól látható lefűződés is van.
A csalitjáró pocok a nedvesebb talajú agrárbiotópokban, de mocsarakban, nád- és gyékényszegélyekben, vizes réteken és kaszálókon is él. A nyári hónapokban főként éjszaka, télen nappal is tevékeny. Ügyesen mozog a sűrű vegetáció között, jól úszik. A sűrű fű között kanyargó kis ösvényeket készít, de föld alatti járatai is vannak. Fészkét száraz növényi szálakból és gyökérdarabkákból vagy a felszínen, jól elrejtve, vagy a föld alatt építi. Szaporodási ideje március és november közé esik, de találtak már télen is kölykeit. A nőstények évente 3–5 alkalommal ellenek, egyszerre 3–8 kölyköt hoznak a világra. A vemhességi idő 21 nap. A kicsinyek szemei a 9–10. napon nyílnak, körülbelül két hétig szopnak, és körülbelül 50 napos korukban ivarérettek. Nyugat-Európában 2–3 évi ciklusokban észlelték az állományok túlszaporodását. A csalitjáró pocok tápláléka különböző lágy szárú növényekből, gyökerekből, magokból áll, a téli hónapokban a fiatal fák kérgét is megrágcsálja. Hazánkban viszonylag ritka, mezőgazdasági kárt nem okoz, ezért nyert védettséget.
