Milyen rovarok élnek az erdeifenyőn?
Milyen rovarok élnek az erdeifenyőn?
A felsorolt tűlevelű erdőtípusok rovaregyüttesei nagymértékben eltérőek. Az őshonos és elegyes állományok rovarközösségei viszonylag fajgazdagok, a monokultúra jellegű telepítésekben viszont csak a nagyobb tűrőképességű fajok élnek meg, igaz, akkor gyakran jelentős egyedszámban. Az erdeifenyőnek igen sok tűlevél- és hajtásfogyasztó, továbbá fában fejlődő rovarfaja van. Előbbiek közül a legjelentősebbek a lepkék (Lepidoptera), a levéldarazsak (Hymenoptera: Symphyta) illetőleg egyes bogár (Coleoptera)-családok fajai. A lepkék legtöbbje az ún. „kislepkék” vagy molyok (Microlepidoptera) számos családjába tartozik. A legkisebb valódi molyfélék (Tineidae) még a fenyőtűkbe is képesek járatokat (ún. aknákat) készíteni. Az erdeifenyő legtöbb kártevője azonban a sodrólepkék (Tortricidae) és a fényiloncák (Pyralidae) közé tartozik. A sodrólepkék hernyóinak egy része fiatalon aknázó, később a fenyőtűket összeszövi. Sok közülük a rügyeket és a fiatal hajtásokat fogyasztja. Az egyik legszélesebb elterjedésű faj az erdeifenyőtű-sodrómoly (Cacoecia piceana). Fiatal hernyója aknázó, majd szövedéket készít. Áttelelés után a fiatal hajtásokat károsítja. Rügyeket és fiatal hajtásokat károsítanak az Evetria és Rhyacionia fajok, közülük több fenyőfajon is él a fenyőilonca (Rhyacionia buoliana), amelynek hernyója fenyőfélék csúcshajtásait teszi tönkre. Tömeges elszaporodása, kártétele egyben azt is jelzi, hogy az adott területen az erdeifenyőt nem megfelelő termőhelyre telepítették. Hasonlóképpen, a nem megfelelő termőhelyeken válik súlyos kártevővé az erdeifenyőhajtás-sodrólepke (Evetria duplana). Ennek hernyója először a hajtáscsúcsokat támadja meg, s onnan halad lefelé.
Fenyőtelepítések fontos kártevője a nagy lucfenyőormányos
Az erdeifenyőrügy-sodrólepke (E. turionana) a hajtások végén seprű alakú torzulásokat okoz, főleg a fiatalabb erdeifenyőkön. Sajátos életmódúak azok a sodrólepkefajok, amelyek a hernyói ágakon, a kéreg alatt készítenek járatokat, amellyel hajtások eltorzulását vagy elhalását idézik elő. Jellegzetes gyantagubacsot készít a gyantagubacs-sodrólepke (Evetria resinella) hernyója. A hernyó a gubacsban telel át. Viszonylag nagy termetű „kislepkék” tartoznak a fényiloncák (Pyralidae) családjába. Hajtások kérge alatt járatokat készítenek és gyantafolyást okoznak egyes Dioryctra-fajok.
A „nagylepkék”-nek(Macrolepidoptera) több faja is az erdeifenyőre specializálódott. Egyesek közülük sohsaem szaporodnak el igazán. Ilyen pl. a fenyőszender (Hylocius pinastri), amelynek színes, csíkos hernyója a erdeifenyő tűit fogyasztja. A szürke színű, egyszerű mustrázatú lepke nappal fatörzseken pihen. Nálunk viszonylag ritkán okoz komolyabb károkat a fenyőpohók (Dendrolimus pini) és a fenyőbagolylepke (Panolis flammea). Elsősorban a homoki erdeifenyvesekben szaporodhat el a fenyőaraszoló (Bupalus piniarius).
Fenyőtörzsekben fejlődik a nagy fadarázs
Az erdeifenyő tűleveleit és hajtásait fogyasztó rovarok további fontos fajai tartoznak a hártyásszárnyúakon (Hymenoptera) belül a növényevő darazsak (Symphyta) alrendjébe. Erős tápnövény-specializáció figyelhet meg a szövő-levéldarazsaknál (Pamphilidae). Az erdeifenyő-szövődarázs (Acantholyda nemoralis) kb. 1-1,5 cm-es kis darázs, amely fekete-sárga tarka. A fenyőtűkre ragasztott petékből kikelő, hernyókra emlékeztető küllemű lárvák (ún.álhrnyók) sűrűn összeszövik a fiatal fenyőtűket, amelyeket csak részben fogyasztanak el. Sokkal több tűt szőnek össze és rágnak le, mint amennyit ténylegesen elfogyasztanak. Nagyon hasonló életmódú, de egyszínű kékesfekete a kéktestű szövődarázs (a. erythrocephala). A valódi levéldarazsak (Tenthredinidae) egyik alcsaládját képeik a fésűs fenyődarazsak (Diprioninae). Legtöbb fajuk erdeifenyőn, illetőleg más Pinus-fajokon él. Legismertebb fajuk a fésűs fenyősdarázs (Diprion pini) és a fenyőrontó darázs (D. sertifer). Mindkét fajra jellemző, hogy főként a ritkásabb, idősebb erdeifenyő-állományokban lehet tömeges, pl. a Kiskunságban.
Több ormányosbogár (Curculionidae)-faj is az erdeifenyő tűivel táplálkozik. A legjelentősebbek azonban azok a fajok, amelyek kifejlett alakjai fiatal fenyők zsenge kérgével táplálkoznak, amilyenek a fenyőormányos (Hylobius)-fajok. Nem specializáltak csupán erdeifenyőre, hanem tápnövényük lehet valamennyi nálunk telepített fenyőfaj. A lárvák tuskókban fejlődnek, és erdészeti szempontból közömbösek. Tömeges elszaporodásukat – tapasztalatok szerint – a tarvágásos üzemmód nagymértékben elősegíti. A természetes újulatokban ezek az ormányosok nem tudnak különösebb kárt tenni, viszont a nagy számban, frissen kiültetett csemeték nagy terüleről odavonzzák a bogarakat, amelyek a következő évben rajzó utódaik révén is tartós károkat okoznak. Nálunk három, csak finomabb bélyegek alapján elkülöníthető fajuk fordul elő: a nagy, a kis és a lucfenyő-ormányos (H. abietis, H. pinastri, H. piceus). Az előbbi fajokkal ellentétben, kifejezetten az erdeifenyő a fő gazdanövénye több fenyőbogár (Pissodes) nembe tartozó ormányosfélének. Az idetartozó fajok közül a közönséges és a fehérfoltos fenyőbogár (Pissodes pini, P. notatus), valamint az erdeifenyő-bogár (P. piniphilus) kifejlett alakjai (imágói) szintén fiatal fenyők kérgét rágják.
Nagyon sokféle rovar fejlődik az erdeifenyő fájában. A növényevő darazsak (Symphyta) közé tartozó fadarazsak (Siricidae család) legtöbbjének puhafélék, ezen belül fenyők a gazdanövényei. Legtöbbje nem tesz különbséget a különféle fenyők között. Legismertebb és egyik legnagyobb termetű fajuk a nagy fadarázs (Sirex gigas), amelynek példányai elérik a 4 cm-es nagyságot is. A hangos zúgással repülő, félelmetesnek tűnő külsejű darázsnak nincs fullánkja. A nőstény fűrészes végű, hosszú tojócsöve segítségével kb. 1 cm mélyre, a fatestbe rakja petéit. A fehér színű, vak, nyüvekre emlékeztető lárvák mélyebbre fúrják magukat a fatestbe és az éghajlati viszonyoktól függően 2–4 évig fejlődnek. Szintén fenyőfélékben, leggyakrabban erdeifenyőkben fejlődik a fehérvállú fadarázs (Xeris spectrum), továbbá a kis és a sötétcsápú fadarázs (Paururus juvencus, P. noctilio).
Az erdeifenyő fájában fejlődő bogarak közül több család tagjait is meg kell említenünk. A díszbogarak (Buprestidae) közül a tölgy után az erdeifenyő az, amely a legtöbb fajnak gazdanövénye. Viszonylag ritkább, mert idősebb, száradásnak indult erdeifenyőkben és tuskóikban fejlődik a fenyves-díszbogár (Chalcophora mariana). Ritkasága és feltűnő szépsége miatt felkerült védett fajaink listájára. Egyik legnagyobb díszbogarunk, testhossza eléri a 3 cm-t. A szintén viszonylag nagyobb termetű (1,5-2 cm-es testhossúságú) Buprestis-fajok is leggyakrabban erdeifenyőben fejlődnek.
Egyik legnagyobb cincérfajunk a fenyőtuskókban fejlődő ácscincér
Az erdeifenyőben fejlődő cincérek (Cerambycidae) közül az egyik legnagyobb hazai cincérfaj az igencsak termetes ácscincér (Ergates faber).
Idős fenyők – főleg erdeifenyő – elhalt tuskóiban fejlődik. A 6-7 cm-es testhosszúságot elérő lárvák 2,5-3 cm szélességű, a fatest belsejében szétágazó járatokat készítenek. Nálunk ritka, rendszeresen csak a nyugati határszél idősebb fenyveseiben fordul elő. Állományát a tarvágásos, kituskózásos üzemmód erősen veszélyezteti, ezért védet faj. Hazai erdőink lakója még az erdei félcincér (Spondylis buprestoides), a tövises fenyőcincér (Harpium inquisitor), a fekete alapon vöröses és fehéren szalagozott szárnyfedőjű kétsávos fenyőcincér (Rhagium bifasciatum), a kisebb méretű (kb. 1,5 cm-es testhosszúságú) romboló fenyőcincér (Tetropium-castaneum), a barna fenyőcincér (T. fuscum) és a feketés színű komor fenyőcincér (Asemum striatum). Levágott erdeifenyőrönkökben fejlődik, és fatelepeken szaporodik el a gödrösnyakú cincér (Criocephalus rusticus). Lárvái a fatest belsejében fejlődnek, és különösen akkor válnak károssá, ha az általa megtámadott fát valahová beépítik, amely hamar elveszíti szilárdságát, összeroppan és balesetek forrásává is válhat.
A fenyőkön károsító bogárfajok közül nem hagyhatók ki a szúfélék (Scolytidae) sem. Két, eltérő életmódú alcsaládot különböztethetünk meg. A háncsszú-formák (Hylesininae) legtöbbje fenyőkben fejlődik, a törzsön vagy a gyökereken károsítja a háncsréteget. Ép fákat is megtámadnak a Blastophagus-fajok, amilyen a főleg erdeifenyőben élő lárvájú nagy és kis fenyőháncs-szú (Blastophagus piniperda, B. minor). Az általuk megtámadott fák a nedvkeringés megzavarása miatt gyorsan elszáradnak. A szúfélék legnagyobb része azonban a valódi szúformák (Ipinae) alcsaládjába tartozik. Kisebb termetű, főleg ágakban fejlődő szuvak a barázdaszárnyú és a hosszúszőrű fenyőszú (Pityophthorus exculptus, P. lichtensteini), a kétfogú és a négyfogú szú (Pityogenes bidentatus, P. quadridens) viszont elsősorban fiatalabb (6-20 éves) fenyőtörzsekben károsít. A legismertebb, fenyőkben fejlődő szúfélék az Ips-fajok. Közülük főleg az erdeifenyőben fejlődik az országosan elterjedt és gyakori tizenkétfokú sú (Ips sexdentatus). Az idős és száradásnak indult fákat támadja meg. Évente két nemzedéke fejlődik ki. Szintén kétgenerációs a kifejezetten melegkedvelő hétfogú fenyőszú (L. acuminatus), amely főleg a szárazabb termőhelyekre telepített, idősebb erdeifenyő-állományokban szaporodik el. Szintén elsősorban erdeifenyőben fejlődő fajok a sokfogú szú, a kevésfogú szú és az erdeifenyő-fogasszú (Orthotomicus laricis, O. erosus, O. proximus). Ezeknek a szúféléknek a nevei arra utalnak, hogy a bogarak szárnyfedőjének végén jellegzetes fogazottság látható, amely – megfelelő nagyítással vizsgálva – az egyes fajok fontos határozási bélyege.
Legnagyobb díszbogarunk a nagy fenyő-díszbogár
Hegyvidéki fenyvesekben gyakori a fenyves-tövisescincér
