Erdők mélyén, vizek alján
Erdők mélyén, vizek alján
A középhegységi erdeinkben fellelhető csendes vízfolyások, a sűrűben megbújó tavacskák, sőt még a csak ideiglenesen meglévő állóvizek is, mint például a keréknyomokban felgyülemlő esővíz, gazdag kétéltű fauna fenntartásához elegendőek.
A szaporodási időszakban a szalamandra, a gőték és békák nagy biztonsággal megtalálhatók ezekben a vizekben és azok közvetlen környékén. Az erdőben sétálva, a megfelelő nedves, rejtett élőhelyeken vizsgálódva (például az avarban, kidőlt fatörzsek, kövek alatt), természetesen az év többi szakában az ilyen vizektől távolabb is rábukkanhatunk a kétéltűekre. Az időjárás ilyenkor könnyen segítségünkre lehet: az Északi- és a Dunántúli-középhegység egyes megfelelő, zárt és kevéssé háborgatott erdeiben esőzések után gyakran találkozhatunk a foltos szalamandrával (Salamandra salamandra), kétéltű faunánknak ezzel a talán legszebb, legszínesebb tagjával. Élénk, kontrasztos fekete-sárga színű mintázata bár nagyon változatos lehet, mégis összetéveszthetetlenül megkülönbözteti a többi magyarországi farkos kétéltűtől. Az életüket nagyrészt vízben töltő gőtéktől abban is eltér, hogy kifejlett állapotban nem igazi életeleme a víz. Lárvakorát ugyan kopoltyúval lélegezve csendes, hegyi patakokban tölti, ősz elején, amikorra tüdeje teljesen kifejlődött, végleg elhagyja ezeket a vizeket, és az erdő nyirkos aljnövényzetébe húzódik. Mászáshoz idomult hengeres testalkata jól mutatja, hogy a szárazföldi életmódot éli, úszóhártyái nincsenek, s úszni sem tud. Ugyanakkor bőre nem viseli el a kiszáradást, ezért nedves környezetben általában az éjjeli életmódot kedveli. Nappal csak borús, esős napokon találkozhatunk vele, a fent említett középhegységi erdőkön túlmenően a nyugat-magyarországi Kőszegi- és Soproni-hegyvidékeken is. Lassú, lomha járása, jámbor ábrázata nyomán a ragadozó ellenségekkel teljesen védtelennek gondolhatnánk. Bőre azonban a kétéltűek többségére jellemző, de a szalamandráknál különösen fejlett védekező mechanizmust rejt magában: a háta két oldalán sorakozó mirigyek veszedelmes méreganyagot választanak ki. Ha ez a bőrméreg a támadó szájába vagy szemébe jut, vagy nyílt seben át a véráramba kerül, rendkívül fájdalmas gyulladást okoz. Nem csoda ezek után, hogy a foltos szalamandrát a legtöbb ragadozó, az emlősök (róka, nyest), sőt a hüllők is (pl. erdei sikló) messze elkerülik, és sohasem próbálják meg zsákmányul ejteni.
Gyepi béka
A foltos szalamandra szürkületi vagy eső utáni portyázásai alkalmával főképp gilisztát, házatlan csigát, lágy testű rovarokat, százlábúakat fogyaszt. Ősszel különösen sokat táplálkozik, hogy a hosszú, téli életszakaszra megfelelő erőnléttel készüljön fel. A kétéltűek hazánkban csakúgy, mint a mérsékelt égöv többi területén, téli álmot alszanak (hibernálnak), melynek során különféle búvóhelyekre rejtőzve nem táplálkoznak, testhőmérsékletük a fagypont közelébe száll, és mozdulatlanná dermedve, minimális életjelenséget mutatva várják a melegebb, zsákmánygazdag időszakot, a tavasz közeledtét. A foltos szalamandra október végén, novemberben szakadékokba, vízmosásokba, fák gyökerei közé, védett erdőrészletekbe húzódik, s ott a kedvező – fagymentes és elég rejtett – téli pihenőhelyeket gyakran csoportosan keresi fel. Sziklarepedésekben, mohos kövek vagy fatörzsek alatt, néha meglepően mélyen a talajban nem ritkán tucatszám bukkanhatunk hibernáló foltos szalamandrákra. A téli álom végén, a külső hőmérséklet emelkedésével többnyire április elején hagyják el rejtekhelyüket. A lassú folyású erdei patakokat felkeresve a hímek és nőstények között ekkor a vízben megtörténik a párzás. A megtermékenyített petékből az anyaállat testében kifejlődnek a lárvák, amelyek aztán – a kétéltűek világában eléggé szokatlan módon – elevenen jönnek a világra. A közvetlenül a vízbe születő kis kopoltyús lárvák apró vízi állatokkal, rákokkal, férgekkel, rovarlárvákkal táplálkoznak, majd mintegy öt hónapi növekedés után külső kopoltyújukat elvesztik, s szárazföldi életmódra, tüdőlégzésre váltanak.
Foltos szalamandra
