A Külső-Kárpátok paleogén– alsó-miocén képződményei
A Külső-Kárpátok paleogén– alsó-miocén képződményei
A Külső-Kárpátok paleogén korú, alapvetően flis jellemezte üledékképződése azokban a hosszanti, elnyújtott vályúkban folyt, amelyek már a felső-krétára kialakultak. Ezek részben óceáni vagy elvékonyodott kontinentális kérgen helyezkedhettek el, mint a Magura-vagy a Sziléziai-medence (a legmélyebbek), részben pedig kontinentális kérgen, mint a Skole-Tarkő (Tarčau) vagy a Boryslav-Pokuty-Szegélygyűrődések medencéi. Az üledékek eloszlásából és a vastagságviszonyokból úgy sejtjük, hogy a két mélymedence egymással ellentétes lejtésű lehetett: a Magura-medence nyugat felé, a Sziléziai-medence kelet felé lejtett. A flisvályúkat egymástól hosszú vízalatti magaslatok, hátak választották el (ún. „kordillerák”), amelyek egy része időnként még a vízszint fölé is kiemelkedhetett (lásd a kréta időszak bemutatásánál). Ezek voltak a flisképződés elsődleges anyagforrásai.
A külső-kárpáti üledékgyűjtők történetében a paleocén és az alsó-eocén a legnagyobb kimélyülés időszaka. A felső-krétából folyamatosan kifejlődő paleogén sorozat két jellegzetes kőzetfáciesből áll. A nagy, nyílttengeri medencékben mélytengeri agyag rakódott le, amely mélységétől és oxidáltsági fokától függően vörös, tarka futtatású vagy zöld. A vörös agyagok egy része karbonátokban igen szegény, ami az ún. kalciumkarbonát-kompenzációs mélység közeli helyzetére utal (lásd a Jura című részben). Így ezeknél a kőzeteknél akár 2000–3000 méteres képződési mélységet is feltételezhetünk. A mélytengeri agyagok közé hatalmas, turbidites fáciesben leülepedett, felfelé finomodó szemcseeloszlású vízalatti törmelékkúpok fogazódnak. A durvatörmelékes sorozatok vastagsága akár egy-kétszázszorosa is lehet az egyidejűleg képződött mélytengeri agyagokénak. Az óceán pereme felé, pl. a Szegélygyűrődések-egységben márgákat, közeli kontinentális lehordási területre utaló homokköveket is találunk.
A Külső-Keleti-Kárpátok harmadidőszaki képződményeinek egyszerűsített kőzetrétegtani metszete. Jelkulcs mint a Külső-Nyugati Kárpátoknál
Jelentős durvatörmelékes eseménynek számít pl. a Magura-medencében a paleocén–alsó-eocén Szczawnica homokkő, az alsó-eocén Cięzkowice homokkő és a középső–felső-eocén, vastagpados Magura homokkő lerakódása; a Sziléziai-medencében az alsó-középső-eocén Cięzkowice homokkő képződése; a keleti-kárpáti Tarkő-egységben a felső-paleocén–középső-eocén Tarkői homokkő (az ún. „kárpáti homokkő”) lerakódása. Ezek mind vastagpados, durvaszemcsés turbiditek.
Ha a törmelékanyag meszes, biogén komponensekben gazdag volt, akkor meszes flis ülepedett le, mint pl. a középső-eocén Pasięczna mészkő a Keleti-Kárpátokban. A törmelékforrástól távolabb elhelyezkedő medencerészekben az eocén folyamán vékonypados, finomabb szemcseösszetételű flis rakódott le, az ún. „hieroglifás” rétegek, amelyek mélytengeri férgek nyomfosszíliáiban rendkívül gazdagok.
Az eocén végén megkezdődött a Magura-medence feltehetően óceáni kérgének szubdukciója, ami ebben a medencében az üledékképződés végét, majd az oligocén során az üledékek meggyűrődését és kiemelkedését jelentette. A többi flisvályúban tovább folyt az üledékképződés, az eocén-oligocén határ után valamivel kisebb, 1000–1500 méteres képződési mélységben.
Az eocén-oligocén határon először a Budai márgának megfelelő globigerinás márga rakódott le. Az ezt követő regionális alsó-oligocén anoxikus esemény igen erősen érzékeltette hatását a külső-kárpáti üledékgyűjtőkben is. Először az átkristályosodott diatomás üledékekből keletkezett menilites tűzkő, majd nagy vastagságú bitumenes dysodil-palák (lényegében laminites agyagok) rakódtak le több száz méteres vastagságban. A fekete halaspalák közé rétegződő vastagpados turbiditek anyagát részben a már felgyűrődő és kiemelkedő belső-kárpáti takarók, részben az Európai-tábla lehordási területei szolgáltatták (Fusaru, illetve Kliwa homokkő).
A Külső-Nyugati-Kárpátokban az alsó-miocén végére a belső zónák felől a külsők felé fiatalodva vándorló Krosno homokkő töltötte fel az üledékgyűjtőket. Az üledék forrása itt is a belsőbb, kiemelkedőben lévő takarórendszer volt. A medence aljzatának teljes szubdukciója után – az ottnangi korszakban – a gyökerüktől elszakadt takarók az Európai-tábla peremén kialakították a kárpáti előtéri medencéket, amelyekben a miocén későbbi részében epikontinentális molassz (kiemelkedést követő lepusztulási termékek) képződése indult meg.
Csúszási talpnyomok a belső-kárpáti flis homokkövében (felső-eocén, Lőcsei-hegység)
A Külső-Keleti-Kárpátokban egy második, alsó-miocén menilites tűzkő- és palaképződési esemény után, a flismedencék szubdukciós bezáródásával szintén az ottnangi korszakban indult meg a molassz lerakódása. A flisképződés megszűnése és a molasszmedencék kialakulása egybeesik a belső-kárpáti paleogén medencék kiemelkedésével és az új neogén medencék létrejöttének kezdetével.
A Külső-Kárpátok paleogén–alsó-miocén képződményeinek vastagságviszonyait – tektonikus zavartságuk miatt – nehéz megbecsülni. Az egyes medencékben néhány kilométert is elérhet, a legnagyobb bizonyosan a Sziléziai-medencében.
