Dácia-mikrolemez

Full text search

Dácia-mikrolemez
A Dacidák, mint a lemeztektonikai fejezetben olvashattuk, a triászban kinyílt Erdélyi-óceán és az Európai kontinens közötti egységeket foglalják magukba. Az alpi mozgások során Európa (itt Moesia) részben elvékonyodó kérgű peremét a Danubiai-öv képviselte.
A Dacidák polimetamorf képződményeire különösen érvényes, hogy mivel csak néhány szórványos radiometrikus koradat áll rendelkezésünkre, korbesorolásuk nagyon bizonytalan. Tény, hogy a Keleti- és Déli-Kárpátokból kiterjedt prealpi takarórendszereket ismerünk, hiszen egy részük fedőképződményekkel igazolhatóan variszkuszi vagy ókaledóniai korú. A rekonstrukciót azonban igen megnehezíti, hogy az alpi takarók utólag szétszabdalták az éppen ellentétes (nyugati) irányban gyűrt, áttolt variszkuszi takarórendszert. Bár a variszkuszi-prevariszkuszi kristályos aljzat képződményeit a két hegységtagban többé-kevésbé párhuzamosítani tudjuk, földrajzi okokból Keleti- és Déli-Kárpátokra tagolva mutatjuk be őket.

A Réz-hegység (Muntele Şes) keleti végének kristályos kőzetekből álló, erősen tönkösödött felszíne
(Nagy-Magura, 918 m) a Király-hágóról nézve
1. A Keleti-Kárpátok felső-prekambriumi(?)–ópaleozoikumi képződményei az óalpi Bukovinai-, Szubbukovinai- és Infrabukovinai-takarók kristályos aljzatát alkotják. Nyugaton az Erdélyi-medence aljzatában a Transzilvániai-varratvonal mentén a Tisza-mikrolemez, illetve a Batizai-szirtöv mentén az Alcapa-tömb keleti elvégződése alá húzódnak, míg északkeleten a Máramarosi-szirtövre, keleten normál takaróhatár mentén a Külső-Dacidák flistakaróira tolódtak. A Rahó környékén még két szirtöv által határolt keskeny vonulat dél felé gyorsan kiszélesedik, és Csíkszeredáig a Keleti-Kárpátok legmagasabb vonulatát alkotja (Radnai-havasok, Szuhárd, Besztercei-, Gyergyói-, Csíki-havasok). A Persányi-hegység aljzatában elszigetelt felbukkanása segíti korrelációját a Déli-Kárpátokkal, ahol is a Szupragéta-Géta-takarórendszerben folytatódik.

Földtani szelvény a Bihar-hegységen keresztül (Marcian Bleahu, 1976)
I. Bihari parautochton: SA – Aradai-sorozat; ws + wc – an + ld: triász; J1,2,3 – jura; br – kréta II. Aranyosfői (Arieşeni)- takaró: P – perm; T1 – triász III. Biharmezői (Poiana)- takaró: SP – Pajzsi (Păiuşeni)- sorozat. IV. Biharia-takaró: SB – Biharia sorozat; SP – Pajzsi (Păiuşeni)- sorozat. V. Muncseli (Muncel)- takaró: SM – Muncseli-sorozat; – tompa (fakó) barna (ld. III. SP-t) JE – granitoid. Déli-Erdélyi-középhegység: β – ofiolit br + st – cp + ma kréta. Poszttektonikus magmás képződmények: γδ + α + γδπ
A Bukovinai-takarórendszer kristályos aljzatát három egymástól jól elkülöníthető, eltérő fejlődéstörténetű variszkuszi szerkezeti egységre oszthatjuk. A legmélyebb helyzetű Radnai-(Rodna) takaró hatalmas vastagságú Rebra-sorozata egy alsó paragneisz-csillámpala-, egy középső amfibolit- és csillámpala-betelepüléses márvány-, és egy felső, viszonylag egyhangú kvarccsillámpala-összletre tagolható. A metamorf fejlődés közös vonása, hogy az első lépcső közepes nyomású, amfibolit fáciesű, Barrow-típusú átalakulás almandin, staurolit, disztén indexásványokkal. Ezt variszkuszi, alacsony nyomású, zöldpala-fáciesű metamorfózis követte, végül a variszkuszi és alpi nyírási, áttolódási zónák mentén erőteljes diaftorézis zajlott. A vonulat központi részén a metamorf történet bonyolultabb: az első fázis után nagyhőmérsékletű kordierit-andalúzitos, illetve szillimanitos ásványtársulás is jelentkezik.
A Besztercei-Pietrosz- (Pietrosu Bistriţei) takarót egy alsó törmelékes-üledékből keletkezett biotitos paragneisz és egy felső, dácitos vulkáni „porfiroid gneisz” formáció alkotja (Negrişoara-sorozat). Metamorf története a Rebráéhoz hasonlítható, egyedül a magasnyomású-kishőmérsékletű eseményt nem mutatták ki. A viszonylag vékony takaró a sokkal vastagabb Radnai- és Putnai-takarókat választja szét.

A Nagy-Bihar 1849 m magas vonulata a Rézbányai-Körös (Crişu Băiţa) völgye fölött. A fölső, havas hegyvonulat a Nagybihari- (Biharia) takarórendszer kristályos kőzeteiből áll, melyek a nagy vastagságú, perm törmelékes képződményekből felépülő Aranyosfői (Arieşeni)- takaróra tolódtak. A völgy mélyén az uránérc-bányák hányói láthatók
A Putnai-takarót felépítő mintegy 5 km vastag, mészalkáli vulkáni ívet képviselő Tölgyesi- (Tulgheş) sorozat kora palinomorfák, illetve radiometrikus adatok alapján kambriumi. Az alsó, durvábbtörmelékes kvarcit fokozatosan grafitos, finomtörmelékes, mélytengeri eredetű palába megy át, amelyet mangános, lidites szintek tagolnak. A mangánt Délnyugat-Bukovinában több mint száz éve bányásszák. A középső, riolitos-vulkáni törmelékes összletben jelentős pirit-színesérctelepek is ismertek (Balánbánya [Bălan], Dél-Bukovina). A vulkáni összlet lepusztulásából származó durvábbtörmelékes üledékek fölött ismét grafitos fillit következik, amelyet mészkő és bázisos vulkáni eredetű kloritpala tagol. Az első, ókaledóniai, Barrow-típusú, zöldpala-fáciesű metamorfózist alacsony nyomású, kis hőmérsékletű variszkuszi felülbélyegzés követte. A variszkuszi/alpi nyírási zónák mentén itt is diaftorézis zajlott. A Tölgyesi-sorozat Rebra-sorozattal közös diszkordáns fedője csaknem 1000 m vastag, alsó-karbon sekélytengeri dolomit-mészkőösszlet, amelyet grafitos kvarcit-fillit-szintek tagolnak.

A Keleti-Kárpátok variszkuszi lemezdarabjainak szerkezeti modellje (Hans Georg Kräutner, 1994) Jelkulcs mint a Déli-Kárpátok szerkezeti modelljén Pz – paleozoikum
A Bukovinai- és Szubbukovinai-takarókat alkotó prealpi takarók sorát a Rárói- (Rarău) és a vele egyező felépítésű, alatta húzódó vékony Chiril-takaró zárja. Képződményeik kétségkívül az Infrabukovinai-takarókat is (részben) felépítő, legmélyebb Bretila-sorozattal azonosíthatók.
A Bretila-sorozat uralkodóan paragneiszből áll, de jobban jellemzi a sávos Leptit-Amfibolit formáció és az érett üledékekből átalakult metakonglomerátum, kvarcit és csillámpala. Amfibolit-fáciesű, Barrow-típusú metamorfózisa (disztén, gránátok) helyenként a migmatitosodásig előrehaladt; ezt a variszkuszi, alacsony nyomású, zöldpala-fáciesű regresszív metamorfózis követte. Az Infrabukovinai-takarókban teljes felső-ordovíciumi–alsó-karbon rétegsor található, amelyet a szudétai-fázisban alacsony hőmérsékletű zöldpala-fáciesű metamorfózis ért. Típusterülete a Radnai-havasok és szűkebb környéke. A felső-ordovícium–alsó-devon (?) Rusaia-sorozatot durvábbtörmelékes kezdet után monoton finomtörmelékes-kevert tufitos üledékképződés jellemzi, majd grafitos finomtörmelékes-karbonátos képződmény zárja. A heteropikus, felső-ordovíciumi(?)–szilur Repedea-sorozatot jelentős bázisos vulkanizmus jellemzi, zöldpalákkal, melyet szintén mészkő-dolomitlencsés grafitos fillit zár. Erre üledékhézaggal települ a Cimpoiasa-sorozat (devon–alsó-karbon), melyet a nagy vastagságú konglomerátum, grauvakke, illetve finomtörmelékes, szerves anyagban gazdag üledékképződés mellett számos bázisos tengeralatti láva- és piroklasztit-szint tagol (korai variszkuszi hasadékvulkánosság). Felső részében savanyú vulkáni és mészkőrétegek is gyakoriak.
2. A Déli-Kárpátok hatalmas kristályos tömegének szerkezeti határa északon a meredek dőlésű Dél-Erdélyi-törés, nyugaton a Maros-Vardar ofiolit-öv; délen lapos sík mentén a Moesiai-platformra tolódott fel, Bulgáriában pedig a Balkán- és a Rodope-hegységben folytatódik. Alpi takarós szerkezetének fő elemeit, a Danubiai (akkor még) „autochtont” és a Géta-takarót Maurice Lugeon és Viktor Uhlig nyugati-kárpáti munkásságával egyidőben, de tőlük függetlenül Georghe Murgoci már 1905-ben felismerte. A legmagasabb szerkezeti helyzetű a Szupragéta-takarórendszer, amely a Bukovinai- és Szubbukovinai-takarókkal analóg. Metamorf aljzata a Fogarasi-havasokat, a Szebeni-havasok keleti peremét, a Ruszka-havasokat (Poiana Ruscă) és Krassó-Szörényi-érchegység nyugati vonulatát alkotja. A Géta-takarók (az Infrabukovinai-takarók folytatása) törzsterületei a Jezer-, a Lotru-hegység, a Szebeni- és a Szászsebesi-havasok, valamint a Szemenik, amelyet kívülről a Godján, a Bahna és a Vaskapu takaróroncsai öveznek.
A teljes Gétikum prealpi takarórendszere négy egymásra tolt egységre bontható: alulról fölfelé haladva a Ruszka-havasi-, a Fogarasi- (s.l.), a Sebeshelyi- (Sibişel) és a Szászsebes-Lotru-egységre.

A Rusaia tektonikus ablak földtani metszete (Rotunda, Aranyos-Beszterce völgye, Keleti-Kárpátok; Hans Georg Kräutner szerint, 1981).
Jelkulcs: 1 – Paleogén konglomerátum; 2 – szericit-kloritpala, szericit-grafitpala, mészpala és kvarcit váltakozása; 3 – szericit-kloritpala; 4 – szericit-grafitpala, mészpala és metakonglomerátum váltakozása; 5 – dolomit; 6 – mészkő; 7 – kvarcit; 8 – alapkonglomerátum; 9 – variszkuszi regionális retromorfózis; 10 – alpi dinamo-retromorfózis
A Ruszka-havasi-egység vastag, bázisos piroklasztitokkal tagolt homokos-finomtörmelékes eredetű, szilur–alsó-devon kvarcit-, grafit-, szericit- és kloritfillit-sorozattal kezdődik (Bătrina-, Găvojdia-sorozat). A középső-devon hasadékvölgy-képződés során kialakuló tengeralatti vulkáni hátság metagabbró, bazalt, spilit eredetű zöldpaláit (Gyalár [Ghelari]) a karbonátplatformot jelző Ruszkicai (Ruschiţa) márvány fedi, melyet a Kárpátok egyik leghíresebb díszítőköveként bányásznak. A medencékben párhuzamosan folytatódott a finomtörmelékes üledékek lerakódása, s közéjük szórt vulkáni anyag is keveredett. Ezek fölött nagy vastagságú karbonátplatform épült ki; mind a mai napig hasznosítják a Vajdahunyadi (Hunedoara) dolomit metaszomatikus vasérceit. A rétegsort alsó-karbon flis zárja. A Ruszkahavasi-egység képződményeit az érchegységi fázisban (320 millió éve) zöldpala-fáciesű metamorfózis érte (klorit-, alárendelten biotit-zóna). Ettől elkülönül biotit, almandin, sőt kék-zöldamfibol ásványokkal jellemezhető déli, keskeny övezete.

A Bukovinai-takarón belüli prealpi takaróhatár a Zugreni-szorosban, az Aranyos-Beszterce völgyében. Az amfibolit és az áttolt gneisztakaró határát szétnyírt, szürke dolomitlencsék jelzik
A vesztfáliai kor előtt a Ruszkahavasi-egységre tolódott polimetamorf Fogarasi- (s.l) egység a Keleti-Kárpátok Rebra-egységével párhuzamosítható. A legerőteljesebben átalakult Cumpăna-sorozat bázisát intenzív migmatitosodás révén keletkezett szemesgneisz (ún. Kozia-gneisz) uralja, melyet bázisos magmás, prevariszkuszi óceánikéreg-eredetű leptit-amfibolit formáció követ. Mindkettőben gyakoriak a lencsesorokba nyírt eklogit-, granulit-, amfibolit- és szerpentinittestek. A Fogarasi-havasok déli lejtőit felépítő sorozatot almandin-staurolit- diszténes csillámpala zárja. A főgerincet felépítő Fogarasi-sorozat az előzőnél karbonátosabb, kevésbé átalakult kifejlődését kristályos mészkő-dolomit, amfibolit, valamint csillámpala, kvarcit és grafitos pala váltakozása jellemzi. A korai magasnyomású metamorf eseményt az érchegységi fázisban (317–319 millió éve) Barrow-típusú, amfibolit-fáciesű átalakulás követte. Nagymértékű a késő-variszkuszi–alpi retrográd metamorfózis a tektonikus zónákban. Feltűnő a gránitok teljes hiánya.

Az Aranyos-Beszterce fölött emelkedő Giumalău (1857 m), a Keleti-Kárpátok egyik jellegzetes csúcsa (Bukovinai-takaró, Tölgyesi-sorozat), dél felől
A variszkuszi magasabb szerkezeti helyzetű Sebeshelyi-egység erősen retromorf gneiszből, amfibolitból és karbonátos-grafitos kőzetekből, és a kisfokú variszkuszi metamorfózist szenvedett ordovíciumi–alsó-karbon Karasi (Caraş)- vagy Lokva (Locva)- Néramogyorósi (Lescoviţa)- sorozatból áll. Az egyhangú albitpalákra vulkáni-üledékes összlet következik metagabbró, metadolerit és tufit eredetű zöldpalákkal. Feljebb arkózás metahomokkő települ, amely finomodó törmelékanyagú szericites-grafitos fillitbe vált. A rétegsor e záró, alsó-karbon szakaszába – ún. bimodális magmatizmus termékeiként – bázisos és savanyú piroklasztitok települnek. Az üledékgyűjtő bezárulását (a Ruszkahavasi-egységhez hasonlóan) diszkordánsan települő, a fő variszkuszi takaróképződést megelőző alsó-karbon végi molassz jelzi.

Kaotikusan gyűrt grafitos fillonit-kristályos mészkő a Szupragéta takarórendszer Suru takarójából a Bilea (Bâlea)-katlan tófalán, a transzfogarasi országút mentén, a Fogarasi-havasok főgerincétől északra
A legfelső, polimetamorf Szászsebes-Lotru variszkuszi egység a Keleti-Kárpátok Rárói egységével párhuzamosítható, és az óalpi Géta-takaró kristályos képződményeit alkotja. A formációcsoport a Déli-Kárpátok legelterjedtebb képződménye. Rendszerint egy alsó, szélsőségesen vastag, erőteljesen migmatitosodott szillimanit-diszténes paragneisz- (illetve leptit-amfibolit-) összletre, és egy felső, nem migmatitos disztén-staurolitos csillámpala-összletre tagolódik. A jellegzetes pegmatitok gazdasági szempontból is fontosak (muszkovitot, kvarcot, földpátot, alárendelten disztént és berillt termelnek ki belőlük). A prealpi takarók aljzatában, nyírási zónákhoz kötve – a Fogarasi (s.l.) egységhez hasonlóan – magas fokú metamorf, eklogit-granulit fáciesű kőzetlencsék sorakoznak, amelyek valószínűleg egy korábbi tektonikai ciklusban kontinentális kéreg alá szorult óceáni kéreg szélsőséges viszonyok között (620–860 °C-on, 20–22 kbar-on) átkristályosodott roncsai. A metamorfózis fő szakasza Barrow-típusú, alacsony hőmérsékleti gradiensű esemény volt, amely széleskörű migmatitosodásig fejlődött. Ezt egy deformáció után közepes hőmérsékletű-alacsony nyomású átalakulás követte, végül a hegység nyugati részén (a Bánságban) granitoid intrúziók nyomultak be, amelyek közül a Ponyászkai (Poneasca) már a takaróképződést követő késői típus.


A Déli-Kárpátok variszkuszi lemezdarabjainak szerkezeti modellje (Hans Georg Kräutner szerint, 1994)
A – Géta mikrolemez; B – Danubiai mikrolemez
Az A–B ábrák jelkulcsa:
1 – Ordovícium – alsó-karbon: a – rift medence, b – platform;
2 – Kambrium:
a – magmás ív,
b – szigetív, c – óceáni kéreg, d – ívmögötti medence;
3 – Prekambriumi kontinentális kéreg, variszkuszi felülbélyegzéssel;
4 – Granitoidok:
a – variszkuszi,
b – ókaledóniai,
c – kadomi.
Pz – paleozoikum
A Középső-Dacidák Géta- és a Külső-Dacidák Szörényi-takarója alatt (amely utóbbit csak jura-kréta képződmények alkotnak) a Danubiai- vagy Dunai-egység („Peremi-Dacidák”) bukkan elő a parautochton Danubiai-félablakban, a Páreng, Vulkán, Retyezát, Szárkő és Almás-hegység alkotójaként. Három nagyobb prealpi szerkezeti egysége a felső-prekambriumi, kontinentális kérgű Neamţu-Lainici-Păiuş, a fölé préselődött ókaledóniai, óceáni kérgű Tiszócai (Tisoviţa), és a mindkettőn a variszkuszi hegységképződés során áttolódott felső-prekambriumi Ielova-Drăgsan szerkezeti egység, amely utóbbinak kontinentális kérge a variszkusziban részben újrametamorfizálódott.

A Zsíl-szurdok földtani metszete (Déli-Kárpátok; Tudor Berza, Andrei Drăgănescu szerint, 1989). Jelkulcs: 1 – harmadidőszaki üledékek; 2 – Szászsebesi-Lotru-formációcsoport; 3 – felső-kréta flis; 4 – Schela formáció; 5 – Lainici-Păius formációcsoport; 6 – Drăgsan amfibolit; 7 – Şuşiţa granitoid pluton; 8 – diszkordancia; 9 – elnyírt rétegtani határ; 10 – alpi áttolódás; 11 – prealpi áttolódás
A Neamţu-Lainici-Păiuş-egység nagy vastagságú, uralkodóan törmelékes eredetű, nagyon erősen migmatitosodott képződményekből áll. Karbonátos-grafitos összlettel kezdődik, amelyet grafitpalába települő amfibolit- és márvány-mészszilikát-szintek tagolnak. A Páreng-hegységben jelentős grafittelepeket művelnek. A rétegsort monoton, vastag, durvatörmelékes kvarcit és biotitgneisz zárja, amelyeket alacsony nyomású, magas hőmérsékletű, kordierit-amfibolit-fáciesű átalakulás jellemez. A széles körű migmatitosodás több, egymást felülbélyegző szakaszban történt. Itt található a Danubiai-egységre oly jellemző hatalmas granitoid intrúziók zöme (Şuşiţa, Tismana, Ogradena, Buta stb.), melyek kora felső-prekambriumi (kb. 600 millió év). Ebből következően természetesen nemcsak a gránitok benyomulása, hanem az őket övező idősebb kőzetek metamorfózisa is a kadomi szerkezeti fázishoz köthető. Itt említjük meg, hogy a Petreanu-hegycsoportban a granitoid-migmatit alól – legmélyebb egységként – jelentős milonitos zónával a fentiektől eltérő képződmények bukkannak elő (Rof formáció).

Amfibolit- és kristályosmészkő-tereplépcsők puhább csillámpalában
a Szupragéta takarórendszer Suru takarójában (Fogarasi-havasok). Az Argyas- (Argeş) völgy felső folytatása, a Capra-völgy és a fölötte emelkedő Muşeteica-csúcs (2448 m) a transzfogarasi autóútról, északnyugat felől
A Lainici-Păiuş erősen metamorf aljzatára néhány apró foltban nagyon kis metamorf fokú metahomokkő-agyagpala települ. A Mehádiai-hegységből gazdag felső-ordovícium–alsó-szilur korú korall-, mohaállat-, pörgekarú-, tengeri liliom- és háromkaréjú ősrák-fauna került elő, a devon összletet pedig riolit lávaszintek tagolják. Mivel ezen ópaleozoikumi és a rákövetkező újpaleo-mezozoikumi képződmények átalakulási fokában nincs szembetűnő különbség, néhányan kétségbe vonják a variszkuszi metamorfózis itteni hatását.

A Déli-Kárpátok földtani szelvénye a Maros völgyétől a Ruszka-havason, a Szárkőn és a Godjánon át (Mihai Ştefănescu szerint, 1989).
Színkulcs: rózsaszín – prekambriumi kristályos aljzat; sötétvörös – prekambriumi granitoid; szürkészöld – szilur; szürkésbarna – devon; szürke – karbon; sötétbarna – perm; lila – triász; kék – jura; zöld – kréta; vörösesbarna – narancs – sárga – harmadidőszak; vörös sáv – poszttektonikus (legfelső kréta – neogén) magmás kőzetek; lila – a Maros-öv ofiolitjai
A Tiszócai-egység korai ópaleozoikumi Jucpataki (Iuţi) bázisos-ultrabázisos összlete – kelet-szerbiai folytatásával, a Deli Jován masszívummal együtt – a Kárpátok legjobban megőrzött óceáni kéregmaradványa. A Tiszócai szerpentinit elsősorban dunites összletből keletkezett, melyhez piroxenit, pisztrángkő (troktolit), plagioklászit és gabbró társult. A szerpentinitek lemezes vagy sejtes szövetűek, metaszomatózis során kloritosodtak, talkosodtak, karbonátosodtak. A rétegzett szerkezetű, aszimmetrikus lakkolitot savanyú és bázitos telérek járják át (ún. sheeted dyke, lemezestelér-összlet). A Jucpataki gabbró viszonylag üde diallág és olivingabbró. A keskeny sávban húzódó, átalakult Naszádasi metagabbró mentén az egész összlet kelet felé a valószínűleg szigetívet képviselő, vulkáni-törmelékes eredetű Corbu milonitos zónán át a Neamţu (Lainici-Păiuş) kristályosára tolódott. A takaróképződés idejének végét – egyesek szerint – az határolja be, hogy a takaróhatárt ókaledóniai (?) gránitintrúzió töri át, valamint, hogy lepusztult anyaga szilur (?) konglomerátumban már megtalálható. E gondolatmenetnek azonban ellentmond, hogy a gránitra 370–390 millió éves, korai variszkuszi kort mértek.
Végül a legfelső Ielova-Drăgşan-egység Drăgşan-összletét egy alsó szemesgneisz-, egy középső leptit-amfibolit- (nyírt szerpentinit-testekkel), és egy felső csillámgneisz-formációra tagolhatjuk. Az amfibolitok koszorús gránátjai egykori eklogitokra utalhatnak. A meghatározó metamorf ásványegyüttes a közepes nyomás- és hőmérsékleti viszonyokat jelző, almandin-amfibolit-fáciesű átalakulásra utal, amit helyenként zöldpala-fáciesű visszaalakulás követhetett. Kisebb, eres migmatitosodás csak a nagy posztkinematikus, szinorogén gránitbatolitok (Cserna, Páreng, Retyezát) környékén jelentkezik. Koruk csaknem 400 millió év, de újabban egy 600 millió év körüli maximumot is kimutattak. Az egység ópaleozoikuma a Lainici-egységhez képest teljesebb (ordovícium–alsó-karbon) és elterjedtebb. A képződményeket itt is csak kis fokú metamorfózis érte. Az ordovícium-szilurt bázisos vulkáni-törmelékes összlet képviseli (Fehérvízi- [Rîul Alb] formáció). Az újabb üledékciklus során, a devonban kezdetben durvatörmelékes, majd lemezen belüli bázisos lávaömlésekkel-piroklasztitokkal tagolt homokos-finomtörmelékes üledékképződés folyt (Drenkovai-[Drencova] formáció). Az alsó-karbon a Hidegvízi (Ideg) mészkővel kezdődik, melynek első kompakt rétegéből híres tournéi-i makrofaunát írtak le (pörgekarúak, korallok, háromkaréjú ősrák). Az ópaleozoikumi rétegsort viséi, váltakozó grafitos agyagpala-finomszemcsés homokkő zárja, amelybe vastag bázisos lávaszintek települnek.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi