Felső-triász
Felső-triász
A középső-triászban megélénkült tektonikus mozgások mind nagyobb területére tevődtek át; hatásuk gyakorlatilag a teljes kárpát-pannon térségben kimutatható. Újabb óceáni ág nem keletkezett, de törésvonalak mentén egyes területek kiemelkedtek, mások hirtelen mélybe zökkentek, és csak néhány zónában folytatódott a lassú, egyenletes süllyedés.
Nagymértékben kiemelkedett és szárazfölddé vált például a Déli-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok túlnyomó része, a Tisza-mikrolemez középső sávja (a Villányi-hegységtől az Erdélyi-középhegységig), valamint az Északnyugati-Kárpátok északi, magas-tátrai sávja. Ezeken a területeken a karni korszaktól kezdve jelentős lepusztulás ment végbe, ami eltüntette az előzőleg lerakódott triász üledéktakaró jelentős részét.
A lepusztuló területekről lehordódó törmelékanyag a szárazföldeket, szigeteket övező sávokban, változó édesvízi-tengeri környezetben rakódott le. A jellegzetes, homokkő–tarkaagyag–sejtes dolomit kőzetféleségekből álló rétegsorokat „Kárpáti keuper” névvel foglaljuk össze. A név a Franciaországtól Németországon keresztül Lengyelországig elterjedt, ugyancsak felső-triász „Germán keuper”-rel fennálló hasonlóságra utal. A Kárpáti keuper és a vele analóg képződmények elsősorban a Magas-Tátra környékén, a fátrai zónában, a Mecsek és a Villányi-hegység zónájában, valamint az Erdélyi-középhegységben jellemzőek.
A továbbra is folyamatosan tengerrel borított területeken – a lassú, egyenletes süllyedéssel lépést tartva – sekélytengeri karbonát-platformok uralkodtak. Ide a szárazföldről behordódó durva törmelékanyag (homok) csak ritkán jutott el, és csak kisebb, helyi medencékben halmozódott fel (ilyen pl. a „Lunzi homokkő” az Északnyugati-Kárpátok Kócs- [Choč-] hegységi zónájában). A még délibb zónákban, amelyek a Mellétei-óceán északi selfjét képezték (pl. Szilice), a felső-triász karbonát-platformok üledékösszlete hatalmas vastagságot (1000–1500 m) ért el.
Meredeken dőlő és átbuktatott helyzetű „párnaláva-” kőzettest a középső-triászból (Nagyréz-oldal, Darnó-hegy)
Hasonló ősföldrajzi viszonyokat mutatnak a Tisza-mikrolemez délibbi zónái (pl. Kodru-takarók). Az északon uralkodó, „Keuper” jellegű területhez dél felé haladva először dolomitos, majd mészköves kifejlődésű karbonát-platformok kapcsolódtak. A mészkőterületeket a triász végén kisebb nyílttengeri medencék is tarkították.
A Mellétei-óceánt övező selfeken (ahová pl. a Dunántúli-középhegység és a Bükk zónája tartozott) a már korábban kialakult medencékben a tűzköves, néha ammoniteszes mészkő (pl. a Balaton-felvidéki Füredi mészkő) képződését a karni korszakban vastag márga lerakódása váltotta fel („Raibli márga”, Veszprémi márga). Ez a változás, amely a szárazföldi háttér lepusztulását tükrözi, ilyen távolságban azzal magyarázható, hogy a vízben lebegtetett agyag (a márga fő alkotója) igen messzire szállítódhat a nyílt tengerben. A kutatók egy része e kőzettani változást az éghajlat hirtelen csapadékosabbá válásával és a világtengerek szintjének hirtelen megnövekedésével hozza összefüggésbe, ugyanis a márga lerakódása nemcsak az egykori medencékben, hanem a korábban aktív karbonát-platformokon is csaknem egyidejűleg kezdődött meg; a karbonát platformok tehát időlegesen „megfulladtak”.
A karni korszak közepén a világméretű tengerszint-emelkedés megszűnt, ami a szigetszerű karbonátplatformok újbóli kiterjedését eredményezte. További sekélytengeri zátony-platform komplexumok is létrejöttek pl. a Keszthelyi-hegységben (Edericsi mészkő) és a Bakony keleti részén (Sédvölgyi dolomit). A középső karni végén újabb tengerszint-emelkedés és törmelékbeszállítódás következett, aminek hatására megint a márgás üledékképződés jutott uralomra. A karni korszak későbbi részében a medence egyre sekélyebbé vált (feltöltődött), a márgába egyre több sekélytengeri (gazdag ősmaradvány anyagot tartalmazó) mészkőréteg települt. A Veszprémi márga meszesebb rétegeiből kerültek elő hazánk egyik leghíresebb ősállatának, a „kavicsfogú álteknős”-nek (Placochelys placodonta) a maradványai.
A hazánk leghíresebb kövületei közé tartozó középső-triász Balatonites balatonicus ammonitesz-faj két példánya (Aszófő, Balaton-felvidék)
A széles selfterület számos pontján a sekélytengeri karbonátplatformok „túlélték” ezt a törmelékes, márgás „eseményt”, és a karni korszak végén, majd még inkább a nóri korszakban újra birtokba vették a selfek jó részét. Néhány keskeny szárazföldi zóna peremén ugyanakkor még „Keuper” jellegű törmelékanyag halmozódott fel, a Mellétei-óceánban (Bükk, Rudabánya) pedig mélytengeri üledékképződés és – minden valószínűség szerint – tengeralatti vulkánosság folyt. A terület nagy részét azonban egységes karbonát-platform borította be. Ennek üledéke a Fődolomit.
A nóri korszak ősföldrajzi viszonyai. A térképvázlat a kárpát-pannon területet alkotó kőzetlemeztömböket mai helyzetükben és az alpi hegységképződés során deformált állapotban mutatja. Az egykori helyzetre vonatkozóan lásd a lemeztektonikai fejezetet
A Keleti-Alpokban és a Dunántúli-középhegységben a Fődolomit csaknem kétezer méteres összlete vastag padokból épül fel, amelyek árapályövi ciklusokat mutatnak (ezt az ausztriai Loferi-Kőhegység [Loferer Steinberge] után „lofer ciklusosság”-nak nevezi a szakirodalom). A három részből álló ciklusok egyes tagjait A, B és C betűkkel jelölik. Az „A” tag általában jelentéktelen (néhány cm) vastagságú, vöröses színű agyagos réteg (őstalaj), mely trópusi karsztosodás terméke és többnyire nem is őrződik meg (a tenger előrenyomulásakor elmosódik). A szárazföldi körülmények után egészen sekély tengeri (árapályövi) környezet következik: itt képződik a néhány deciméter vastagságú „B” tag, amely kékeszöld algák által megkötött, milliméteres karbonátrétegecskékből áll (sztromatolitos algaszőnyeg). A tenger további mélyülésével jön létre a „C” tag, amely tulajdonképpen az összlet legfontosabb, legvastagabb része. E több méternyi vastagságú egynemű réteg vagy pad jellegzetes ősmaradványa a kecske- vagy tehénpatára emlékeztető Megalodus kagyló, de mészvázú egysejtűek maradványait is nagy tömegben tartalmazza. A Fődolomit hatalmas tömege a három tag többszázszoros ismétlődésével épül fel. Az összlet dolomitosodása meleg és száraz klímán ment végbe azokban a periódusokban, amikor a hatalmas sekély terület rendszeresen szárazra került.
A felső-triász Lunzi formáció homokkő- és márgarétegei (Liptóváralja, Liptóújvár [Liptovsky Hrádok])
Az egyenletes süllyedést a nóri korszak végén újabb tektonikus epizód zavarta meg. A Fődolomit platformján számos területen, vetődések mentén árkos beszakadások alakultak ki, amelyekben mélyebb vízi, márgás Kösseni rétegek rakódtak le (a mai Keleti-Alpokban, az Északnyugati-Kárpátok és az Erdélyi-középhegység középső zónáiban, a Dunántúli-középhegység nyugati részén). Ezeket a gyorsan feltöltődő helyi medencéket azonban a triász végére visszahódította a sekélytengeri karbonát-platform: ekkor azonban már nem dolomit-, hanem mészkőrétegek formájában.
Vastagpados felső-triász Dachsteini mészkő (Tatabánya, Gerecse-hegység)
Az ily módon uralomra jutó, csaknem ezer méter vastagságú Dachsteini mészkő – a Fődolomithoz hasonlóan – árapályövi ciklusokat mutató vastag padokból épül fel. Különösen sok ún. megalodontid kagylót (Paramegalodus, Dicerocardium, Rhaetomegalodon), helyenként pedig telepes korallokat tartalmaz. A Fődolomit és a Dachsteini mészkő sokszor összefüggő rétegsorokból álló hatalmas tömegei látványos magashegységeket formálnak a Keleti-Alpok számos részén (pl. Dachstein, Totes Gebirge), de a Dunántúli-középhegységben is alapvető geomorfológiai szerepük van a hegységperemeken (pl. Keszthelyi-hg., Móri-árok, Gerecse, Pilis). A Dachsteini mészkő a cementgyártás egyik legkedveltebb alapanyaga; olyannyira, hogy némely szép mészkőhegyünk (pl. a Naszály) mára sajnos a mészkőbányászat áldozatává vált.
Tarkaagyag- és sejtesdolomit-rétegek váltakozásából álló „Kárpáti keuper” összlet a felső-triászból (Zsgyár [Zdiar], Szepesi-Magura)
