A nyelvújítás
A nyelvújítás
A 18. században és még a 19. század első felében is a tudomány nyelve továbbra is a latin és a német. A magyar szakszókincs a tankönyvirodalomban és a népszerűsítő munkák révén fejlődött ki. Benkő Ferenc 1786-os Magyar Minerológiája volt az első tudományos színvonalú munka, amely ásványnevek százait kísérelte meg bevezetni a magyar szakirodalomba.
Egy oldalpár Benkő Ferenc Magyar Minerológiájából (1786)
A földtudomány szaknyelvének kialakításában a nyelvújításnak volt a legnagyobb szerepe. A szóalkotási módszerek leggyakrabban a következők voltak:
a) Régi magyar szó felújítása más jelentésben. Az ásvány szó 1055-ben jelenik meg először oklevélben: asauuagi (ásott árok, tó, kút). Az árok jelentésű ásovány, ásvány szóra még a múlt század közepéről is van adat Erdélyből. Molnár János új értelmet adott a szónak 1782-ben: nála melléknévként szerepel, fosszilis értelemben. Valódi műszóvá Zay Sámuel tette 1791-ben, Magyar Mineralogiájában: „Ezen szót pedig minerale semmi illendőbb szóval ki nem tehettem, mint az ásvány nevezettel.” Az ásványtan szó 1838-ban, Kunoss Endre Szófüzérében jelenik meg először.
b) Idegen szó magyaros kiejtéshez és grammatikához igazítása. A végső soron görög eredetű krisztallosz először a latinba (crystallum), majd a németbe került, ahol kristall-lá csonkult. A magyar innen vette át: 1458-as első előfordulása (Cristal) ékszerbe való drágakövet jelent. A régi magyar kristallom (jégkristály jelentésben) közvetlenül a latinból származik. Geológiai szakszóként Nyulas Ferenc alkalmazta először 1800-ban (Kristáj), bár származékszavait Zay Sámuel 1791-es munkájában már használta (kristályos, kristályosodik, kristályosodás).
c) Fordítás/tükörfordítás. A „geológia” szó már szerepel Takáts kéziratos Monobiblion-jában, 1808-ban. Földtan-ra Bugát Pál magyarítja 1838-ban, és megalkotja a geológus megfelelőjeként a földtudós szót is. A német Tropfstein tükörfordítása először Bertalanfi Pál Világnak rövid ismerete (1757) c. népszerű földrajzi munkájában szerepel: tsep-kő. A német Erdbeben tükörszava, a földrengés először Kresznerics Ferenc Magyar szótárában (1831) fordul elő. Régebben csak a földindulás szót használták; még Sándor István Toldalék a magyar-deák szókönyvhez c. művében (1808) is föld ingása, reszketése szerepel.
d) Tőelvonás és képzés. A csillámlik igéből elvont csillám főnév először Comeniusnál fordul elő 1673-ban szentjánosbogár jelentésben. Batsányi János 1788-ban valószínűleg a máriaüvegre (ablaküvegként használt gipsz- vagy muszkovitlemezre) érti. Sándor István 1803-ban már biztosan a mai értelmében, csillám-kőként a latin mica, német Glimmer megfelelőjeként ajánlja.
A nyelvújítás első nagy hulláma már levonult, amikor Szabó József színre lépett. Az addigi széles általános műveltségű, de a földtan szempontjából sokszor amatőr nyelvújítókat intézményes háttérrel rendelkező szakember váltotta fel (lásd még róla kötetünk első fejezetét). A geológia nagy tehetségű és magyar anyanyelvű művelőjeként kötelességének érezte a magyar szakszókincs rendszerbe szedését, illetve szükség esetén megteremtését. 1848-ban megjelent Bányaműszótára ajánlja pl. a kőzet szót a német Gebirge megfelelőjének, a telért a Gang helyett.
Szabó József 1861-ben dolgozta ki és tette közzé a szaknyelv továbbfejlesztésének elvi alapjait. Ő fogalmazta meg elsőként azt az – akkor kompromisszumnak tűnő – igényt, hogy „magyarítsuk a terminológiát, de ne legyünk túlzók a nomenclaturában”; tehát a tudományos tárgyak és fogalmak nevének, a műszavaknak (nomenclatura) a magyarítását ne erőltessük, de azon legyünk, hogy az értelmezés nyelve, a tudományos szöveg, a műnyelv (terminológia) magyar legyen. Az Akadémia által 1862-ben felkarolt javaslat napjainkig érvényes kereteket ad a szaknyelv fejlesztéséhez.
