Dombság és medence
Dombság és medence
Janus-arc és geomorfológiai inverzió. Ezek azok a kulcsszavak, amelyek a legtalálóbb rövidséggel magyarázzák e vidék táji karakterét, amely a Bükk és a Tokaji-hegység közé ékelődve, a Hernád és a Bódva (illetve a Sajó) folyók völgyeitől határoltan, csúcsára állított háromszögként érintkezik az Alföld síkjával.
A Cserehát orográfiailag jellegzetes dombság; területét széles völgyek árkolják, amelyek között hosszan elnyúló, legfeljebb 100–150 m-re emelkedő, legfeljebb 350 m abszolút magasságú völgyközi hátak húzódnak. A közel 1300 km2 kiterjedésű táj dombvidéki jellege nemcsak az Alföld irányából nézve feltűnő. Talán méginkább akkor, ha a Cserehát északi peremének tetőiről – amelyek szinte pontosan a vízválasztóként is megjelenő országhatáron emelkednek – a szlovákiai Kanyapta-medence széles lapályára tekintünk alá. A távolabbi, északi háttér azonban már hegységi kulisszaként emelkedik: a Gömör-Szepesi-érchegység 1200 m-re magasodó vonulatai zárják le a horizontot. De más csereháti dombhátakról körbetekintve is feltűnik az a térképen is látható jelenség, hogy a Cserehát dombságát a határoló völgyek túloldalán többszáz méterrel magasabbra emelkedő hegységek övezik (nyugaton az Aggteleki-karszt, délnyugaton a Bükk, keleten a Tokaji-hegység). Amíg tehát a Cserehát az Alföld felé dombsági arculatot mutat, szélesebb hegységi keretében sokkal inkább medence jellegű. Olyan medence ez, amelynek déli oldalán szélesre tárt kapu biztosítja az átmenetet a Kárpátok központi nagy medencéje és a hegységkeret között.
A széles, lankás lejtőjű csereháti völgyek jellegzetes példája, a Vasonca-völgy
Ebből adódik, hogy kétirányú, a földtörténeti fejlődés során váltakozó súlyú hatások formálták e táj általános alkatát, s ennek a kétarcú határhelyzetnek köszönheti ma is átmeneti jellegét. Átmeneti, mert bár az Északi-középhegységbe ékelődik, klímájában jórészt az alföldi jelleg a meghatározó, s a déli dombhátakon ott vannak az alföldi flóraelemek, sőt a tartós szántóföldi művelés még a talajok fejlődését is mezőségi irányba terelte. Alföldi rokonságát erősíti az országos átlagot elérő szántóterületi arány, s déli felének alföldi szintre apadt erdősültsége is.
A Cserehát a belső nagy medence része volt akkor is, amikor az utolsó (pannóniai) tengerelöntés itt formálta legészakabbra nyúló öblözetét. Ennek a később tóvá változó, majd dél felé visszahúzódó állóvíznek a finomszemű üledékei adják a mai dombvidék fő építőanyagát.
A szárazulattá válás során azonban már a környező hegységek hatása is érvényesült. A visszaszoruló Pannon-tóba ugyanis a hegységkeretről lefutó vízfolyások hordaléka is belekerült, s az állóvízi üledékekre jórészt a hegyvidékről származó homokos-kavicsos folyóvízi rétegek borultak. A Cserehát és északi szomszédsága a Gömör-Szepesi-érchegység előterében kialakuló lazaanyagú hegylábfelszínként (ún. akkumulációs glacisként) kezdte a tengerelöntés után „szárazföldi életét”. Napjainkra ennek a fejlődési szakasznak nem sok morfológiai emléke maradt. Az egykor (a pliocénban) egységes és egyenletes hegylábfelszín szerény méretű roncsai legfeljebb a táj északi részének magasabb, és helyenként tetővé szélesedő, kaviccsal fedett hátaiban azonosíthatók.
Nyugat-keleti metszetek a Cserehátból. A fekete szín devon mészköveket és palákat jelöl
Az akkumulálódó hegylábfelszín völgyes (dombsági) tájjá szabdalódása – geomorfológiai inverziója – főleg a területnek az alföldi előtérhez viszonyított emelkedése miatt kezdődött meg. Ezért vágódtak be a táj határát képező folyók (Bódva, Hernád), s hozzájuk igazodva formálódtak a táj belső völgyei. Ezek a nagyjából meridionális fő völgyek adják ma a Cserehát délkeleti kétharmadában a morfológiai kép vázát. Feltűnő a szélességük, terjengős a völgytalpuk, viszonylag lankásak és többnyire hullámosak a lejtőik; s a szerény – szinte jelentéktelen – vízhozamú patakok alig kapnak vízutánpótlást a jobbára deráziós oldalvölgyek felől. A csereháti dombság legjellegzetesebb (igazán „csereháti”) tájképi részletei az ezekbe a laza pannóniai üledékbe vágódott konzekvens lefutású völgyek (Vadász, Vasonca, Bélus, Petri) vidékén láthatók.
A Cserehát fő geomorfológiai szintjei 1 – a pliocén végi hegylábfelszín többnyire kavicstakarós maradványai (300 m); 2 – tetővé szélesedő völgyközi hátak területe (280-300 m); 3 – a keretvölgyek teraszai és a teraszok összemosódásával létrejött lankás félsíkok (völgyi glacisok); 4 – keskeny völgyközi hátak; 5 – túlnyomóan száraz (deráziós) völgyek; 6 – túlnyomóan folyóvízi erózióval fejlődő völgyek; 7 – lejtők általában; 8 – aktív csuszamlások területe; 9 – időleges nyugalomban lévő, stabilizálódott, illetve pusztuló csuszamlásos lejtők (a fehéren hagyott részek a völgytalpak szintjét jelzik)
