A "Tihany-típusú" maar-vulkanizmus
A "Tihany-típusú" maar-vulkanizmus
Az újabb vulkanológiai kutatás tükrében a Tihany vulkánnak számos egyedi jellemvonása ismerhető fel. Egyértelmúen követhetők a rétegsorban a nedves tufakúpokra jellemző bélyegek, ugyanakkor a freatomagmás sorozatok szinte minden ismert feltárásban mélyről felszakított kőzetzárványokat is tartalmaznak (permi vöröshomokkő, szilur fillit). A freatomagmás piroklasztit-képződmények ugyancsak gazdagok homokkő-töredékekben vagy azokból származó kvarcszemcsékben.
Az általunk javasolt új modell kiindulópontja, hogy a vulkán alatt jelentős karsztvíztároló rendszer volt, illetve van ma is. Ez a vulkanizmus idején már vastag, laza törmelékes üledékkel lehetett fedve. Az első kitörési fázisban a felnyomuló magma túljuthatott a karsztvízszinten, harántolta a vízdús homokrétegeket, majd elérte azt a szintet, ahol a keletkező víugőz nyomása elegendő volt a fedőrétegek kiszakítására. Ezt követően fokozatosan mélyebbre vándorolt az explóziós centrum. E szakaszt homokkőtöredékekben gazdag lapillitufarétegek jelzik (pl. a Barátlakások alsó szintjében). Elérve a karsztvízszintet, az explóziós centrum folyamatos vízutánpótláshoz jutott. Így a kitörések ekkor már a fent említett, permi-mezozoikumi rétegekből téptek fel zárványokat, amelyek a kezdeti maar körül tufakúpszerű üledékként halmozódtak fel (a Barátlakások fedő rétegsora). A kitöréssorozatnak ez az új modellje jól magyarázza azt az előzőekben érintett, korábban ellentmondásos képet, miszerint a rétegsor tufakúphoz hasonlít, ugyanakkor az üledékek belső szerkezete mély explóziós fókuszra, maar-kráterek képződésére utal. Az új modell - meghaladva az első kiadásban közölt felfogást a kezdeti működésről - ötvözi a Surtsey-típusú vulkanizmusra jellemző nedves üledékek jelenlétét mélyen a felszin alatti explóziós centrummal. A kitörések kezdeti szakaszában tehát a nedves, laza üledék és a magma keveredése az uralkodó, ami a későbbiekben átvált egy bőséges vízutánpótlással jellemezhető szakaszba.
