104. NAGYON FURCSA ESETEK
104. NAGYON FURCSA ESETEK
I.
A galambok
A galambok
A galambok unatkoztak. Megunták a szeretkezést. Végre is a hosszú május alatt még a galambok sem csókolódhatnak folytonosan. Valami új sportra éheztek meg a galambok. Egy nagyon elegáns tollazatú, vívőr galamb pompás tervvel állott elő:
– Tudjátok mit? Párizsban, Monte-Carlóban, sőt Budapesten is, mindenütt, ahol előkelő urak élnek, ilyenkor galamblövészettel mulatnak az emberi társadalom előkelői. Ezek között azok is, akiket mi olyan nehezen tudunk a majmoktól megkülönböztetni. Valami ilyet csináljunk mi is. Lessünk rájuk azokra, akik galamblövészettel foglalkoznak. Legalább meglepjük az emberi társadalom tudósait is, akik a galambokat olyan gyáva, gyönge szívű madaraknak hirdetik. Játsszunk szemesdit. Aki egy óra alatt több előkelő, úri szemet kapar ki, az lesz a győztes.
A galambok belementek, s egy hét alatt hihetetlen dolgok történtek a világon. Monte-Carlóban egy vad galamb a parkban két nagyhercegnek is kivájta a szemét. Hirtelen történt. A nagyhercegek a tengert bámulták búsan. Nagyon szomorúak voltak. Tudniillik húsz galambból csak kettőt tudtak lelőni a versenyen. Hasonló hírek jöttek a világ más részeiből. Egy magyar grófi legénynek például a Kossuth-utcán fényes nappal kaparták ki a szemét a galambok. Az újságok oldalas riportokat írtak e különös, érthetetlen dologról. A Temps statisztikát csinált, hogy egy hét alatt csak Európában ezer előkelő urat vakítottak meg a galambok. És védekezni sem lehetett a gyilkos szárnyasok ellen.
Ekkor a kormányok Hágában gyorsan kongresszust hívtak össze. A kongresszus kimondta, hogy a galambfajt ki kell minden módon irtani. Mert a társadalmi rend megkívánja, hogy azoknak az uraknak, kiknek jobb dolguk nincs, mint hogy galambokat lőjenek, lovakat futtassanak, rulettezzenek s makaózzanak, – szemeik legyenek.
Általános kötelező vadászatot rendeltek el minden országban, s egy hónap múlva megölték az utolsó galambot is. A galamblövő-társaságok átalakultak csókalövő-társaságokká. Mert valamit csak kell azoknak csinálniok, akiknek még a szemeik megmaradtak az előkelő urak közül. (Így lakolna egy ártatlan sportért a galambtársadalom. Az emberi társadalom előkelőinek azonban vígan szabad gyilkolniok. Pedig komoly természettudósok mondják, hogy a galambok a nagy természetvilágban sokkal hasznosabb lények, mint azoknak egyrésze, kik a galambokat gyilkolják.)
II.
Eszperantó-ország
Eszperantó-ország
Egy nagyon megbízható volt előkelő udvari lakáj beszéli, hogy ő valahogyan a Ferenc József földön járt s itt különös emberekre talált.
Ezek az emberek várost alapítottak e zord, jeges földön, s igen civilizált életet élnek.
De a nyelvük, amit beszélnek, különös nyelv. Latin eredetre vall, de elüt minden román nyelvtől. Szerencsére nem volt nehéz megtanulni. Ekkor a volt udvari lakáj megkérdezte, hogy milyen nemzetiségűek a város lakói. Gőgösen válaszolta a polgármester:
– Milyenek? Hát természetesen osztrák nemzetiségűek vagyunk. Mi osztrák hazafiak vagyunk, kik lelkünkkel az anyaországban élünk.
– És milyen nyelven beszéltek?
– Eszperantó-nyelven. Idecsődült az anyaországból egy csomó ember, s jódarabig nem értettük egymást. Bábel hozzánk képest kismiska volt. Erre kötelezővé tettük az eszperantó-nyelvet. Ez itt a hivatalos osztrák nyelv. Mindenki ezt beszéli. Szép nyelv. Művelt nyelv, s egyenesen rokonságba hozott bennünket a régi rómaiakkal. Éppen azon gondolkozunk, hogy követséget küldjünk Bécsbe: most már vissza lehetne állítani a római császárságot.
– Igen ám, de az anyaországban még mindig Bábel van. Hetvenhét nép hetvenhét nyelven beszél…
– Rettenetes, nyöszörögte a polgármester. Ezt nem hittem volna. Mondja meg, ha visszakerül, hogy az anya-monarchia csak akkor maradhat fenn, ha minden nép közös nyelvül az eszperantót fogadja el…
…Ezeket beszélte a volt udvari lakáj, ki egyébként nem nagyon szavahihető ember, s azt beszélik, hogy egészen komolyan utazgat az eszperantó érdekében. Most éppen a trieszti olaszokkal tárgyal hír szerint. Nagyon dícséri nekik az eszperantót, hogy az szebb, mint az olasz… De állítólag még eddig csak az Abbázia mellett élő cincárok mutatnak némi hajlandóságot az egységes nyelv fölvételére…
III.
Ódák
Ódák
A nagy költő egy rózsaszínű májusi felhőről hallgatta végig a tiszteletére rendezett ünnepségeket.
Különösen a versek érdekelték. Sok helyről sokféle vers zengett fel hozzá.
A nagy költő átkiáltott a magyar Olümpra:
– Ti is halljátok.
Talán Kazinczy Ferenc válaszolta:
– Igen. Nagyon szép versek. Úgy képzelem néha, hogy értem is őket.
A költő a rózsaszínű felhőn nyugtalankodott.
– Ejnye, ejnye…
Átment az Olümpra. Ott az egyik ódát Kazinczy németre, Budenz finnre fordította le, s elszavalták neki:
– Így már egészen csinosak – mondta a néhai nagy költő.
Budapesti Napló 1905. május 23.
A. E.
