169. HARANGZÚGÁS UTÁN
169. HARANGZÚGÁS UTÁN
Portsmouth-ban elhallgattak már a harangok. Hurrázva ma már nem jár a nép Szentpétervár utcáin, Roosevelt heverészve olvasgatja Mistralt. Rossz hárfa a mi lelkünk, modern embereké. Könnyen kizeng egy förgeteges dalt, s nyekkenve elpihen. Megvan a béke. Egy napig harsogtunk. A szép szimfóniának vége. Most már csak ásítunk. Avagy szidjuk Lefkadio Hearnet, ha így hívják. Szidunk mindenkit, aki nekünk a japán lélek nagy titokzatosságáról regélt. Mert hiszen ez a lélek titokzatosabb a titokzatosnál. A magyar malomalján, a kávéházban valamit éreznek az emberek abból a szomorú dühből, mely ágyús szenzációk után megszállja bennünk a kultúrbestiát. Komurát egy kicsit Görgeynek látja a belső lényünkben élő vad keresztesvitéz. És ez egy kicsit így van az egész világon. Szimpátiák szerint.
Még a nazarénus lelkek is bestiáskodnak titokban. Hogy persze Takahira megijedt Oroszország rubelmilliárdjától s kifogyhatatlan hitelétől. Avagy hogy Japán félt a jövendő győzelmektől. Félt, hogy addig győz, míg belepusztul. Haragusznak titokban a rajongók, a derék rajongók is. Mi lesz most már? A forradalom üszke most már kialszik Oroszországban. Az eladósodott és elvértelenedett Japán pedig immár készülhet az úgynevezett európai nagyhatalmak senyvedő, hazug életére.
Komura pedig diktál az ő írnokainak. Hallgat. És ha kérdik, mosolyog különösen. Sőt komoran. Nem mondja meg, miért lepte meg a civilizációnak és humanizmusnak ilyen szédítően nagy mértékével a világot a győzedelmes Japán. Azért-e, mert ezt a háborút soha befejezni nem lehetett volna, s Linevicset bajosan szoríthatják Moszkváig a japán tigrisek. Avagy azért-e, mert Japánnak nincs pénze tovább a monstre-gyilkolásra.
Minderről sohase fogunk valamit megtudni sem Takahirától, sem Komurától. Ők egyelőre aktákat gyártanak. Az ideges, vibráló, hisztériás örömet átengedik Wittének és a cárnak. Ők nem örülnek és nem búsulnak. És nem félnek. Nem félnek, pedig sűrű hírek szerint a titokzatos japán lélek, a sárga lélek, kezd utálatosan, banálisan fehéredni. Szerte Japánban árulásról beszél a nép. A rizs-rágó egérfogak csikorognak. A vér és a diadal most már egészen európaivá kezdik tenni a fölkelő Nap népét. Átkozódnak a japánok, hogy győzelemért gyalázatot kapnak. Ajánlgatják a harakirit a békekötőknek. Gyilokkal és golyóval fenyegetik azokat, kik Portsmouthban Japánt elárulták. Komura és Takahira hallgatnak. Talán a harakirit is elvégzik, ha népük úgy kívánja. De nem halnának meg kevesebb büszkeséggel, mint a legjobb japán vitézei a Port Arthur-i emberhullásnak.
A hamar unatkozó világ pedig törődjék bele, hogy a mulatságnak vége. Törődjék bele, hogy Japán győzött s azt, ami amaz emlékezetes februári napon váratlan, riadalmas ágyúdördüléssel kezdődött, kitörölni, elsikkasztani az emberiség életéből nem lehet.
Pas un sou, pas un kopek, jól van, egy lyukas fillért se fizessen bár Oroszország Japánnak, s kavarogjon bár egyelőre a japán Boshido megsértett tábora s lepje meg egy kis franciás, Sedán utáni, nacionalista hangulat egyidőre Nippont, ez a szörnyű, ez a véres háború új megváltása a világnak, melyet sűrűen, gyakran kell megváltani, s a furcsa arcú mikádó, ez az új Attila, egyszerre béke-apostol az új hunveszedelemtől rettegő világ szemében, oda fog kerülni az emberiség legjobbjainak pantheonjába.
Witte Oroszország győzelméről beszél. Ezek az emberek hálaistennek sohasem fognak látni. Ez a háború iszonyú, elfojtott erőket szabadított föl, indított útnak a cár félelmes birodalmában. Ezek az erők most már rohanni fognak a cárizmus összeroppantásáig. Meg nem állhatnak. És a világ belelátott e háborúval az ő rettegtető rémének óriási, kócos maskara-testébe. Az orosz lidércnyomás elmúlt. Az emberiség jobbjai bátran törhetnek a szépséges magasságok felé, melyektől eddig cégéres, önző lelkű uraik az orosz lándzsákra mutatva tartották vissza. Nincs a mumus.
Arról pedig, merről a Nap felénk ereszkedik, új fényességek jöttek. Bezápult kultúránk csírás magokat kapott Keletről. Japán ragyogóan, vértezetten, mítikusan, gyönyörűen messze-messze a vén Európától, ragyogó fejjel fölemelkedett. Új testvéreink vannak. Új reménységeink. Az emberiséggel ma is esnek csodák. A kultúra milliókat és milliókat állít, ha kell, a sorba. Kifogyhatatlan az emberiség gazdagsága, és elképzelhetetlenül szép a jövendője. Áldott Nippon ezt adta a világnak. Sohasem élt talán még egy ily győzedelmes nép.
Harangzúgás után, unott, ásító hangulatában a bekövetkezett, ágyúdörejtelen hétköznapnak, lássuk meg még egyszer a fényt, mely ezután már nem lesz görögtüzes, de megmarad. A kialudt vulkánok szép országában ki fognak aludni a haragvulkánok is. És jön utána a virulás. Japán megrázta a világtörténelem fáját. A gyümölcsök hulldogálnak. Az egész emberiség szedni fog e gyümölcsökből, s a véres, győző Japán helyett minden nemes, humanista emberlélek szívesebben kíván egy boldog Japánt látni.
Budapesti Napló 1905. augusztus 31.
(A.)
