170. A STRINDBERG-IGAZSÁGOK
170. A STRINDBERG-IGAZSÁGOK
Kezd az ember csömörleni a fajtájától. Sőt a fajtájának kolomposaitól. Ez esetben például a modern írómesterektől. A gyomor kezd tiltakozni, s nagy úr a gyomor. Hát jó, jó. Jó étel a szellemes paradoxon. De mindig szellemes paradoxon? Wilde Oszkár szent lelke úgy segéljen, hogy elég már a szellemes paradoxonból.
Aztán politizálnak is. Ha még ezt magyar író csinálja, rendjén van. Aki az életből, e gyönyörű szimfóniából, mást is akar hallani, mint a gyomra korgó, romlott fagot-hangját, hát itt minálunk politizál. Zsenik és állatok ebből élnek. Részben vígan. De miért politizál például Strindberg?
Hallgassák meg, mert ez klasszikus önleleplezése a modern írónak.
Strindberg beleszól a norvég válságba. Ő, aki dán, és inkább svéd, mint norvég, egykori alázatos barátja Oszkár királynak.
– Királyt akartok? Óh ez nagyon bölcs. De ne kereskedjetek ti a svéd udvarnál. Az egyik svéd herceg katona. A másik tájképeket pingál. A harmadik egy tejfölösszájú tengerészkadét. Norvégia más királyt érdemel.
(Csak éppen azt nem mondja Strindberg, hogy egy feltámadt norman istent ültessenek trónra a norvégek.) Az én lelkemben s mindnyájunk lelkében, kik olvasunk, folyton detronizál a jeles Strindberg, úgy taszigálja le trónjaikról eszmekirályainkat, hogy csak úgy zuhannak. Szellemes paradoxonokkal.
És hogy a maga lelkével miként van ő rendben, ez a kis eset bizonyítja. Király ellen, a király ellen szólni nem volna strindbergi. Legyen királya Norvégiának. De ki ne legyen? Akiket Strindberg ismer, és mert ő hálás ember, tehát szeret, s akik legtermészetesebben lehetnének. Katona nem lehet király. Művész sem. Tengerész sem. Holott Strindberg úgy tudja, mint ön vagy én, hogy még ma sem kell más kvalitás ahhoz, hogy valaki király legyen, mint hogy valaki király – lehessen.
De paradoxonnak szellemes csakugyan a Strindberg igazsága s kibeszél belőle a szép, a titkos gondolat, a programszerűen moderneknek mardosó állandó érzése is. (Nekünk, Strindbergeknek illenék uralkodni. Hermelinben és valamivel okosabban Nérónál.)
A Strindberg jelen igazsága egyféleképpen igazság, ahogy Strindberg nem akarta. Tudniillik szegény modern, örökké a gondolkozás vércséitől zaklatott ember képtelen ítéletet formálni. Ha valamit kimond, egy kis önszuggesztió kell, s el tudja hitetni magával az ellenkezőt. Mivel pedig ő maga tudja az ítéletalkotásnak képtelenségét, s örök csődjét keresi, a váratlant, a fölforgatottat, a képtelent, a szellemest és elragadóan formást, akkor mikor úgynevezett igazságokat mond. Azt, hogy keressen egy pénzes és mamlasz királyt Norvégia, avagy hogy egyáltalában ne keressen királyt, Strindberg nem merte kimondani. Hanem mondott egy – különöset.
Az ember megérti sok új ideának születését ebből. De végre is ez nem tarthat örökké. Ki kell kerülni a lelki, művészi és intellektuális életnek arról az alagútról, melynek két végében – úgy képzeli az ember néha – Sienkiewicz és Wilde állanak. A léleknek nem múlt kell és nem százértelműség, de valami, ami új, és pozitív is.
A Strindberg-igazságok kezdik az embert csömörlíteni, amit csak véletlenül az ő politikai nyilatkozata alkalmából mondunk ki. Az a mai embernek az ő nagy baja, hogy olyan igazságokkal él, melyek fordítva is és százféleképpen másképpen is igazak. És szellemesek és formásak, a szomorú árgyélusát!
Budapesti Napló 1905. szeptember 2.
A. E.
