2
2
Péceli, aki az államfogházban is agarászostorral sétált, és némely napokon sarkantyút csatolt a csizmájára, mintha kirándulásra készülődne, előterjesztette a becsületbírósági összejövetelnek az okát.
Elmondta, hogy Vácra való megérkezése napján a Numero 7-ben, amelyben szerencséje van lakni, egy nő jelent meg, aki elsősorban nagyon csodálkozni látszott, hogy őt találja a régi államfogoly helyén. Váci nő volt, mert kicsit palócos akcentussal ejtegette a szavakat, amelyekkel a régi lakó után tudakozódott. Vidéki nő volt, mert nem adott hitelt nyomban Péceli jelentésének, hogy fogoly elődje már kiszabadult, és a szabadság aranyos napjában sütkérezik valahol. „A férfiak mind egy húron pendülnek” – felelt az asszonyság, és benézegetett az ágy alá és a ruhásszekrénybe. Mikor nem találta a foglyot sehol, önkéntelenül kitört belőle a sóhajtás: „Pedig mennyi császármorzsát küldtem neki!”
– Kaiser-smarn! – kiáltott fel Zubovics, mintha most kezdené érdekelni az eset.
Péceli folytatta: Alighogy a császármorzsás nő eltávozott, másnap egy újabb hölgy jelent meg, aki már csak azért is ellentétje volt az előbbinek, mert a pesti vonattal érkezett, és nyomban elhinni látszott, hogy Péceli elődje kereket oldott, amikor észrevette Péceli turistaingét és tarka zsebkendőjét. Péceli elődje mindig rumburgi vászonból való fehérneműt viselt, amely fehérneműről börtönében éppen az említett hölgy gondoskodott. Kijelentette, hogy legutóbb három pár harisnyát hozott a börtönbe.
– Fuszeklit! – kiáltott fel Zubovics, és az ujjával zongorázott az asztalon.
Péceli tovább folytatta a harmadik nőről való jelentését, akinek származását nem sikerült megállapítani, mert a sírástól alig lehetett szavát érteni. De a könnyek, zokogások közepette mégis estek olyan szavak, amelyek egy félbehagyott bizalmas ismeretség „ismérvét”225 sejtetik. Az „ismérv” szóra olyan büszke volt Péceli, mintha ő találta volna ki. Zubovics kénytelen volt őt helyreigazítani.
– Szerelmet kellett gyanúsítani! – mondta, jól megöblítve szájában a szavakat. – Ámbátor nőies természetű dolgokba sohase szerettem avatkozni, mert nincsen olyan gavallérbíróság, amely valaha is felvett volna tárgyalásaiba olyan ügyeket, amelyekben csak egyetlen női név is előfordulna. Maradjunk mi is azoknál a szabályoknál, amelyeket már Artúr király kerekasztalánál elfogadtak az akkori lovagok. Nevezetesen a férfit keressük, bármit mondana a dekadens francia azzal a jelszavával, hogy: „Cherchez la femme”.
Meg kell adni, hogy Zubovics tudta vezetni a hasonló tárgyalásokat, a Pest megyei urak elismerték járatosságát, birtokosa volt olyan kifejezéseknek, amelyeket kevesen ismertek.
– A numero 7-beli úriember aktái lezárultak? – kérdezte az elnök.
– Attól a néhány mesterembertől, helybeli szabótól, susztertól, rőföstől eltekintve, aki számlával kereste volna Nagyidait, többet nem jegyezhetek meg elődömről, aki háromrendbeli párbajvétség miatt kéthónapi összbüntetését töltötte a numero 7-ben, és olyan szaga maradt utána a cellának, mintha legalábbis itt halt volna meg.
– Ez a takarító személyzet rovására írandó. Nem sürgönyöztek kellő időben utána, hová dugta azokat a kapcákat, fehérneműeket, amelyeket nem szándékozott többé viselni. Ez megeshetik más helyen is, nemcsak a börtönben, amelynek tudvalevőleg különös atmoszféráját sokáig nem lehet eltávolítani a ruhaneműekből – felelt az elnök.
Az eltávozott Nagyidai dolga látszólag rendbejött volna a becsületügyi tárgyaláson, de ekkor Pándira került a sor, és Pándi (egy fekete bőrű fiatalember, aki fején korán kopaszodott, ugyanezért nyomban császárszakállt növesztett, amint egy vidéki járásbíróságnál hivatalba jutott) azt az előterjesztést tette, hogy hallgassák meg Csacsotkát, az ismert pánszláv néptanítót, aki a magyar állam fogházlakója volt, bár a rabok többször kérvényezték, hogy az agitátort helyezné az igazságügyminiszter más börtönébe az országnak.
Az elnök láthatólag megborzongott a névre, de aztán felsóhajtott:
– A mi hivatásunk már olyan, hogy néha mindenféle emberekkel érintkezünk.
Csacsotkát előállította a börtönőr. Olyan szürke emberke volt,226 mint egy kőműves, aki egész nap az állványon tanyázik. Malteros szemöldöke alatt ravaszdian villogtak vizes szemei. Hír szerint valamely komitétól fizetést kapott azért, hogy a börtönben ült. Ha készpénzt nem is, mindenféle kevert sajtokat és hazai kenyereket, amelyeket a posta a Felvidékről hozott.
– Nagyidait az Úristen is szolgabírónak teremtette – kezdte a nemzetiségi kihágásokért elítélt államfogoly vallomását –, tudott tótocskázni, tudott kólót táncolni, tudott „magyar” lenni, ha arra került a sor. Igen, olyan volt, mint egy „magyar”.
A felvidéki ember, miután a legnagyobb dicsérettel illette Nagyidait, amelyet véleménye szerint emberről elmondhatott, éppen eltávozni akart a becsületbíróság elől, amikor Pándi megsodorta két kezébe vett császárszakállát, hogy kellő ünnepélyességgel szólhasson.
– Azt mondja meg, igen tisztelt államfogoly úr, itt, a bizottság előtt, hogy mi is volt azzal a „Flegma, Ponyatovszki”-val?
– Bolondság – hebegett Csacsotka. – Merő bolondság, nem érdemes rá szót vesztegetni.
Az elnök azonban, mint később mondta, ha már eddig „belement a sármunkába”, alaposan akart tájékozódni:
– Az államfogoly urat azért kérettük ide, hogy elmondjon mindent, ami a szóban forgó esetről tudomására jutott. Ez kötelessége minden úriembernek, akit a becsületbíróság erre felkér.
Az egykori agitátor tehát nem tehetett mást, mint sorjában elmondjon mindent, amint következik.
