Kölcsey
Kölcsey
A magyar népköltészet jelentőségét irodalomtörténetíróinknak és eszthetikusainknak Kölcsey fedezte fel. Az Élet és literatúra 1826-ki folyamában nemzeti hagyományainkról értekezvén, az akkor ismert kevés történeti adatból igen éles elmével vonta le régi naiv költészetünkre vonatkozó következtetéseit. Ott, a hol erről beszélt, tulajdonkép Szemere Pálnak felel, ki Hivatal című novellájában (Aurora, 1822.) azon az alapon akarta őseinktől »a poetai szellemet« megtagadni, hogy nekik se míthoszuk, se művészetekre alkalmas szellemi tulajdonságuk nem volt. Kölcseynek a míthoszra nincs bizonyítéka, de van a magyar faj sikerűlten elemezett szellemi gazdagságára, mely termő erejét csak a viszonyok mostohasága miatt nem fejtette ki, vagy ha kifejtette is, a termelést csak a megtartó erő szegénysége miatt nem tudta megőrzeni. Szerinte »a való poezis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni«, melyekben a pillanatnyi életű pongyola termékek mellett néha tisztes régiségeket is lehet találnunk. Az élő dalok közt legrégebbieknek azokat a kurucvilági maradványokat tekinti, melyek Thököly, Rákóczi, Bercsényi és Bóné nevét zengetik felé. Ennél régibb nyomot is talált ugyan, de csak töredékben. Ez a »Lengyel László jó királyunk« kezdetű gyermekdal, mely több évszázados nemzeti hagyományunk emlékét őrzi.
