IX.
IX.
Az első tipust, mely czimereken a farkasnál sokkal ritkább alak, találtuk a Járaiaknál és a Stubenbergeknél. A farkast ágaskodón, támadóan találjuk a Járaiaknál, találjuk a «Wulfing»-ok nemzetségénél.
Ezen «Wulfing»-ok történetét, genealogiáját 1128-tól kezdve, megirta J. Loserth a «Forschungen zur Verfassung und Verwaltungsgeschichte der Steiermark» VI/1. kötetében. Onnan meritjük az alább emlitendőket.
Hat nemzedéken át, 1128-tól 1318-ig hat Wulfing nevü tagját ismerjük a családnak. Már a XII. században több családra ágaznak, több 156birtokról, várról különböző nevezéseket vesznek fel. Ezért véltük a «Geschlecht der Wulfinge» szavakat Wulfingok nemzetségével magyarra fordithatni. Neveik: Kapfenberger, Stubenberger, Neidberger, Landeserer (Lánzséri) Stadecker.
Ezek közül a Kapfenbergerek vagy máskép Stubenbergerek 1210-ben, 1218-ban még váltakozva majd a farkast, majd meg az első tipust viselik. A más három család közös őse Schirling ragadmány nevű Gottschalk (Godeschalcus) 1224-ben farkast visel. Neidberger Gottschalk (IV) 1266-ban, ugyanaz 1276-ban, Stadecker Hartnid 1282-ben, Landeserer II. Erchingar 1211–1269), másik III. Erchingar 1282-ben mind farkast viselnek pajzsukban. Közös ősi czimere tehát a nemzetségnek a farkas. Ezen czimer az első időben beszélő czimer. Azt mondja «Wulfing» – «Farkas»!
Ha azonban ezen esetben a pajzsban lévő farkas nem egy fenevad, hanem a tulajdonos jelképe, nevének hieroglyphje, mit jelentsen akkor a másik czimer első tipusa, mely két esetben is, egészen idegen családoknál egymástól távolfekvő vidéken, ott lép fel, a hol a farkas is czimerkép lehetne?
Nem lehet merő véletlen, hogy az első tipus mindig fellépjen a farkasos czimer árnyékában. Vonatkozásnak kell a kettő közt lenni. Az első tipus értelmezésére nézve annak ismétlődése a Járai családban fényesen igazolja Loserth J. véleményét, «hogy ezen czimer a régibb, tehát a farkasos czimer, egy koronatanuja»; utalás a farkasra, valami, a mi ugy szól, hogy: «más néven farkas».
Ezen helyen kell visszatérnünk félbehagyott tárgyunkra, az első tipus értelmezésére. Az értelmezéseknél eddig valamely közisrmert tárgyat kerestek, melyhez a kérdéses heraldikai alak annyira hasonló legyen, hogy első pillanatra is, annak körvonalaiból is, rá lehessen ismerni. Hogy ezen gyorsan megismerő eljárás veszélyes az eredményekből látható. Kövessünk más utat. Ragadjuk ki a pajzsból az elő tipus képét és részeikre taglalva, keressük meg rendeltetését.
A nyél alsó végén látjuk a gyürüt vagy karikát, felső végén a kétoldalt nyuló ékeket. A karika kétségtelenül a tárgy megerősitésére, kötélre, rudra való felakasztására szolgál. Semmi esetre sem arra, hogy abba más valamit beakasszanak. Kétségtelen tehát ebből folyólag az is, hogy az első tipus minden czimeren és pecséten megforditva van beállitva. Hogy ennek oka a pajzsalakhoz való simulás, már fennebb emlitettük. Az alak tehát a gyürün lógott. Alsó végén a kétoldalt nyuló ék, mely a Járai-féle pecséteken a bányászok csákányára emlékeztet. A legtöbb Stubenberg-pecséten ellenben ezen ékek nem is oldalt irányitvák, hanem tökéletesen hátrafelé, ugy hogy azokkal oldalt hatni nem is lehetne. Az alak tehát a gyürün lógva nem ingaszerü mozgásba hatva, hanem felfelé való huzásra, magamhoz való rántásra használva képzelendő. Végül az alak két ékjén mindig hiányoznak a visszhorgok, ellenben az ékek a közepe felé tetemesen erősödnek. Ez ismét azt bizonyitja, hogy a tárgy erős behatolásra a megragadott tárgy huzására volt szánva.
Az első tipus tehát csakis csáklyaszerü lehetett. Olyan, minőt a falusi nép még ma is használ mély kutak fenekére esett tárgyak kiemelésére vagy bárhol, a hol nagyobb, nehezebb tárgyakat kell magasra juttatni.
Tagadhatatlanul rokon rendeltetés ahhoz, a melyet fentebb a helytelenül hajitó bárd néven illetett eszköznél Gritzner nyomán leirtunk.
A középkori heraldika természete is harczias lévén, az ilyen lógó csáklyával leginkább a vár védelemnél való használatra gondolhatunk. Mellékes, hogy a lógó csáklyával a faltörő kost ragadták-e meg, hogy a fallal ferde irányba hozva, az ütés ereje kárba veszszen; vagy a várfalhoz támasztott létrát, hogy az a rajtaállókkal együtt a várárokba essék; vagy magát az ellenfelet, hogy társaitól elszakitván, kötéllel-lánczczal magukhoz huzzák a vár fokára.
Du Cange glossariumában is találunk leirva egy ily védelmi eszközt: «csáklyafajta eszköz, mellyel a faltörő kos ütése elhárittatik, ugy hogy nincs ereje kárt okozni.» Ezen szerszám szakszerü neve ott «lupus» farkas, mire Du Cange megjegyzi: «igy nevezve, mert éles fogai vannak, mint a farkasnak és mert kosokat (birkákat) ragadozó». Csakhogy a faltörő kos megragadására szolgáló «lupus» nevü csáklya, ugy látszik, inkább olló alaku volt. «Plures, in modum forficis dentatum illigant ferrum, quem lupum vocant.» Vegetius Lib. IV. c. 23. Ellenben 157egy Vegetiusnál más helyen emlitett lupus: «ferreos harpagones (csáklya) quos lupos vocant et falces (sarlók) ferreas confixas longissimis contis (rudak)», csáklyaalaku az előbbenitől különböző egészen más eszköz. Talán az, melyre nézve Demmin mondja, hogy: «die an Ketten befestigte manus ferrea sowie der lupus ferreus und der an einer Stange befestigte Krallenhaken, die Teufelskralle harpago (csáklyahorog) welche als Mauer Heher und auch als Enterhaken dienten»; Bárczay pedig igy: «a felkuszó ellenséget fogókkal (forfices–ollók) lupi farkasok) fogták el s daru segitségével huzták a városba».
Nem tudjuk még megállapitani, melyik csáklyaszerü eszköz volt ezek közül az első tipusunk. Nem tudjuk azt sem, hogy a latin lupus szó ezen átvett értelme, vagy jobban: kettős értelme, az élő nyelvekben, különösen a magyarban is megvolt-e. Utóbbi azonban felette valószinü. Hiszen a magyar népnél a horgonyt ma is vasmacskának (karmai miatt), a csapdát vidrának (fogai miatt) nevezik.
Az első tipus használati értelme tehát hadi csáklya, ennek neve «luxus», «wulf», «farkas». A farkas fenevad röviditett, hieroglifszerü jelvénye.
