Scriptores Rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Vol…
Scriptores Rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Vol. I. Budapest, 1937. 4° 553 l.
Magyarország legrégibb történeti forrásainak, az Árpádok korára vonatkozó gestáknak és krónikáknak a keletkezése, forrásai, egymáshoz való összefüggésük és forrásértéküknek meghatározása már több mint egy százada foglalkoztatja történetíróinkat. A krónikák szövegének a vizsgálata, boncolgatása és egymással való összevetése, ha különböző eredményekre vezetett is, lassanként a részletkérdéseket a legtöbb esetben megoldotta, ami később nagyban elősegítette az egész kérdésnek elfogadható tisztázását. Főleg Hóman Bálintnak és Domanovszky Sándornak az összes forrásokat filológiai pontossággal elemző és a krónikáknak egymáshoz való viszonyát megállapító értekezései járultak hozzá elsősorban a források értekének olyan fokú tisztázásához, amikor krónikáink szövegének és az azokat 90tartalmazó kéziratoknak mai ismerete mellett legtöbb ponton véglegesnek mondható eredményekről beszélhetünk.
Az Árpád-kor történetét tárgyaló különböző krónikáink kérdésének ez a mai tisztultabb és sok ponton lezártnak tekinthető állapota szükségessé tette a különböző időben és helyeken megjelent eredményeknek egységes összefoglalását. De ugyanakkor elválaszthatatlannak látszott a különféle kéziratok alapján szétszórtan megjelent krónikák szövegének újból való kiadása is, mert a krónikák kérdésében elért mai eredmények mellett az eddigi kiadások Fejérpataky Anonymus-kiadását kivéve – tudományos színvonalon állóknak ma már többé nem nevezhetők.
Elsősorban ezt a két feladatot oldja meg ez a Szentpétery Imre rendkívül gondos szerkesztésében megjelent új kiadás, amikor Árpád-kori krónikáinknak nemcsak filológiai módszerrel megállapított és az összes variánsokat feltüntető szövegét közli, hanem ezek mindegyikét a legkiválóbb szakemberek tollából származó olyan tanulmányokkal vezeti be, melyek összefoglalják a rájuk vonatkozó megállapítások egész történetét és kimerítően tárgyalják a legújabb eredményeket is.
Árpádkori krónikáinknak ezt az új kiadását Deér József tanulmánya vezeti be, melyben Hóman Bálint «A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói» című forrástanulmánya alapján középkori krónikáink XI. századi ősforrásait és későbbi átdolgozásait és folytatásait ismerteti.
Anonymus Gestájának kritikai szövegéhez az azóta elhunyt Jakubovich Emil írt tanulmányt. Ebben a kódex sorsának ismertetése után az Anonymus-kérdés múltját vázolja, majd rátér Anonymus személyére és korára. Jakubovichnak 1925-ben megjelent, széles alapokon nyugvó Anonymus-tanulmánya után is tovább hullámzott a kérdés, amelyhez Anonymus korát illetőleg elsősorban Domanovszky szólt hozzá perdöntő bizonyítékokkal, úgyhogy ebben a több ponton nyitott kérdésben Jakubovich csak a különböző eredményekre mutat rá, a nélkül azonban, hogy végleges álláspontot foglalna el. A krónika idők folyamán a legkülönbözőbb módon megítélt forrástörténeti értékének megállapításánál utal Hóman Bálintnak, Melich Jánosnak és Németh Gyulának Anonymust több tekintetben igazoló eredményeire. A krónika szövegét Pais Dezső kíséri végig bő irodalmi anyagra támaszkodó értékes helyrajzi, történeti és nyelvészeti jegyzetekkel.
A pozsonyi évkönyvek rövid szövegét Madzsar Imre közli, az évkönyvek 91forrásértékének meghatározását tárgyaló és azok irodalmát ismertető bevezetés kíséretében.
Kézai Simon krónikájának szövegét Domanovszky Sándor adja közre, bő jegyzetekkel. A krónika szövegéhez írt bevezetésben részletesen ismerteti a Kézai-szöveget fenntartó kódexek és kiadások történetét, majd pedig meghatározza a többi krónikákhoz való viszonyát, különösen nagy gondot fordítva a húnkrónika forrásaira és keletkezési korára. A Kézai személyi kilétével kapcsolatos különböző véleményekkel szemben a krónikában található vonatkozások alapján megállapítja, hogy Kézai a Bogát-Radván nemzetség zemplénmegyei Kéza nevű birtokáról származott.
A zágrábi és váradi krónikákat Szentpétery Imre közli, megállapítva azok forrástörténeti értékét és egymáshoz való viszonyát, mely szerint a váradi krónika a zágrábi krónika nyomán, de e mellett más szöveget is felhasználó átdolgozás útján keletkezett és azonkívül helyi vonatkozású adatok bevonásával bővült.
A budai és bécsi képes krónika családja által fenntartott, a XIV. században keletkezett krónikánk szövegét Domanovszky rekonstruálta. Kimutatja a korábbi időben keletkezett krónikákkal való összefüggését és a szövege alapján keletkezett későbbi krónikáknak terjedelmes családfáját. A szöveg keletkezési korának megállapításához főleg a húnkrónika és Kézai szövegéről korábbi értekezéseiben kifejtett eredményei szolgáltattak meggyőző bizonyítékokat; azonkívül a krónikában található belső bizonyítékok is egyaránt arra utalnak, hogy annak szerkesztőjét a budai minorita szerzetesház tagjai között kell keresnünk.
A föntebb említett két feladatnak lelkiismeretes és tudományos alapokon nyugvó elvégzéséről teljes biztosítékot nyujt az a körülmény, hogy a kötet munkatársai azok közül a tudósok közül valók, akik a kérdésnek legalaposabb ismerői és akik ezen a téren eddig a legmaradandóbb eredményeket mutatták fel. így Jakubovich Emil, akit Anonymusról írt tanulmányai a kérdés legalaposabb szakértőjévé avattak, Domanovszky Sándor, aki sorra véve a magyar krónikákat, azoknak egymáshoz való viszonyát számtalan kiváló értekezésben fejtegette, és úgy a legaprólékosabb szövegösszehasonlítások, mint a belső tartalmi vonatkozások alapján tisztázta összes krónikáink családfáját és keletkezési korát, Szentpétery Imre, az egész mű szerkesztője, Deér József, Pais Dezső és Madzsar Imre, mint akik úgy a korai magyar középkornak történetét művelő munkásságukkal, mint pedig a krónikairodalomunk terén elért eredményeikkel szintén az első sorban állnak.
A szövegközlés minden tekintetben a legmegfelelőbb. A legmegbízhatóbb forrásokon alapszik, feltünteti az eddig rendelkezésünkre álló összes szövegek egymástól eltérő variánsait is, coniectúrákkal mutat rá a másolási hibákra és feltünteti a coniectúrával ki nem javítható értelmetlenségeket is. E mellett nagy értéke a munkának, hogy nem a puszta szöveget adja, hanem jegyzetek alakjában legtöbb helyen bő tárgyi és szövegmagyarázatokat is ad hozzá, hasznos útbaigazításul még a szakembereknek is.
A bevezetések önmagukban véve is a legkiválóbb tanulmányok, mert a vonatkozó irodalmon kívül olyan megállapításokat és végső eredményeket tartalmaznak, amelyekhez több esetben, mint Domanovszkynál és Jakubovichnál, egy élet munkássága és ennek alaposan és sokszorosan megfontolt leszűrődései kapcsolódnak. Aki áttanulmányozza ezt az első kötetet, mely egyébként krónikáinknak csak egy részét tartalmazza, már e bevezetések alapján tiszta képet kap krónikáink összefüggéséről és leszármazásáról.
Krónikáinknak sok külföldi vonatkozást tartalmazó szövege és ezen keresztül irodalma s történeti forrásértékének a meghatározása már a legrégibb időtől kezdve érdekelte a külföldi szakirodalmat is. Főleg a németek és a bennünket környező többi államok tudósai közül többen hozzászóltak a krónikáink kérdéséhez. Ezért célszerű elgondolás volt a szerkesztésnek az a módja, mely szerint az egész munka, úgy a bevezetés, mint a jegyzetek a külföld tudósai számára is megérthető nyelven, a tudomány régi nyelvén, latinul szólnak.
A magyar Scriptores, melyet munkatársai a magyar krónikairodalom egyik legkiválóbb művelőjének, Hóman Bálintnak ajánlottak, minden tekintetben olyan alkotás, amellyel bátran kiállhatunk az egész művelt világ tudós közönsége elé.
Fekete Nagy Antal.
