Verseghy Ferenc: 170. (Szonett.)
170. (Szonett.)
Homályos fátyol lebeg környékemben
gúnyolva üldöz minden lépésemben.
Bátyámnak karjánn járván ösvényemben,
létemmel támadt súlyos tűrésemben?
Oh! szűnny meg kétes szívem panaszkodni.
's azontúl nem fogsz többet fohászkodni
| 's elrejti árját titkos könyeimnek. |
| A' sors, iriggye szép reményeimnek, |
Bátyámnak karjánn járván ösvényemben,
| ah! hogy ne várjak végre boldogságot, |
| melly megdücsítse a' szívbajnokságot |
Oh! szűnny meg kétes szívem panaszkodni.
| A' hajnal hozza már talán kezében, |
| a' mi elrejtve volt a' sors keblében; |
| villámja által eggy szempillantásban |
| örök vidámság támad e' lakásban. |
(A XIX. század első tizedéből.)
