Római kor.
Római kor.
A római uralom, mely hazánk déli és keleti részeiben ötödfélszázados tartalmú vala, a Duna balpartjára épített egyes római várakon túl nem terjedt ki. Míg a Dunántúl és Tisza melléke s kivált Erdély római provincziák valának s mint ilyenek a római míveltség részeseivé váltak, addig a Kárpátok aljában csupán a barbár népek tanyáztak s e vidék legföllebb egyes hadjáratok alkalmával látta a római sasokat lengeni.
Míg a rómaiak Pannonia elfoglalásában fáradoznak, addig a hercyniai erdők által kerített területek népe, a boiok utódai, Marbod király alatt nagy hatalomra tesznek szert. A dolgot Augustus kortársa, a geografus Strabo adja elő. A hercyniai erdő által kerített területen, (a mai Csehország) a boiok régi tanyáján Marbod uralkodik, ki oda sok földiét: a svéveket és a kvádokat telepíti le. Tiberius fölismerte a veszélyt, mely a római uralmat Marbod részéről fenyegette s Augustus barátsága daczár elhatározta, hogy hadat vezet az uj király ellen. Szándékában a pannonok és illyrek meg dalmaták lázadása akadályozta meg. Marbodnak azonban a cherusk Arminius is ellensége vala s ámbár a rómaiak támadásától megmenekült, Arminiusszal mégis meg kellett küzdenie. A két barbár fejedelem vetélkedése a római uralom megerősödését és önmaguknak vesztét okozta. Marbodot kikergeti erős várából, Boviaenumból Catualda, kit azonban rövidesen ugyanazon sors ér. A rómaiak pedig, megelégelve a barbár vetélkedést, reátörnek a népre, azt megverik s a hercyniai erdőségből kitelepítik a Morva és az Ipoly között lévő területre, mely a boiok pusztulása folytán csaknem teljesen néptelenné vált. Így támadt Kr. u. 19-ben a kvád királyság, melynek első királya a kvád nemzetségből a rómaiak által kiválasztott Vannius vala. Nyitravármegye területe tehát 19-ben Kr. u. a kvád királyság kiegészítő része vala.
Vannius a szomszéd-népekkel, a jazygokkal, szövetséges viszonyban volt s nagy hatalomra tőn szert. Uralkodásának harminczegyedik évében azonban kis öcscsei, Vangius és Sido lázadást szítottak s őt 51-ben Kr. u. trónjától megfosztották. Az érdekes testvér-háborút, melynek javarésze éppen Nyitravármegye területén játszódott le, a nagy római történetíró Tacitus beszéli el:
„Azon időben űzték el a Drusus által királylyá tett Vanniust, ki uralkodása elején kedves vala a nép előtt, de azután gőgössé válván, őt mind a szomszédlakosok gyűlölsége, mind háznépe háborgatták. A zendülést a hermundurok királya és Vangius meg Sido, saját húgának fiai támasztották; Claudius császár pedig ismételt kérésre sem akart fegyverrel dönteni a viszálykodó barbárok között, mindazáltal menedéket igért Vanniusnak, ha menekülnie kellene. Ezért meghagyta P. Atellius Histernek, Pannonia kormányzójának, hogy egy legiót és magából a tartományból szedett katonaságot táboroztasson a Duna hosszában, segítségére a vesztesnek és visszaijesztésére a nyertesnek, nehogy a jó szerencse által elkapatva, a római békét is megzavarják. Mert a zsákmány reménye a lygiusok és más népek nagy sokaságát csalogatá oda, minthogy Vannius harmincz évig tartó fosztogatás és adóbehajtás útján sok kincset gyüjtött volt össze. Saját serege 471gyalogság, a szövetséges szarmata-jazygoké pedig lovasság volt; de nem mérkőzhetvén az ellenek számával, váraiban akará magát védelmezni s húzni-vonni a háborút. Ámde a jazygok nem tűrhetvén a megszállást s a közel mezőkön kóborolván, megütközni kényszeríték, minthogy a lygiusok és hermundurok becsapták volt. Vangius váraiból kimenvén, csatát veszte, jóllehet magát kitüntette és számos sebet is kapott. Az elfogadásra kész római hajókba menekült tehát a Dunán, az övéi is követték és földeket nyervén, megtelepülének Pannoniában. Az országot Vangius és Sido osztották fel maguk közt.”
Mikor Rómában Marcus Aurelius Antoniunus uralkodott (161–180.), akkor a kvádok, az eddigi békességes magatartást feladva, a velük szövetséges jazygokkal egyetemben be-berohantak Pannoniába s kivált a Duna mentén garázdálkodtak. A jazygokat a 172-iki tél folyamán verte meg, a kvádok ellen azonban hosszabb ideig volt kénytelen hadakozni s csak 174-ben nyert felettük fényes győzelmet, mint Dio Cassius említi, egy véletlen folytán.
A 174-iki ütközet Nyitramegyét közelebbről érdekli.
Hogy hol volt az ütközet helye: erre nézve a történetírók véleménye igen elágazó. Vannak, akik az ütközetet Esztergom tájára, vannak, kik Malaczka vidékére és ismét, kik Nyitramegyébe, a zsibriczai sánczok közé helyezik. A kérdést bővebb adatok hiányában eldönteni nem lehet. Marcus Aurelius, ki viselt dolgairól elmélkedéseket is írt, helyi meghatározásokat nem tett. Mindössze annyit említ, hogy elmélkedéseinek egyik részét a kvádok földjén, a Garam mellett írta, a másodikat pedig Carnuntumban, mely a mai Petronellnek felel meg. Tény tehát, hogy útja a Garam partjáról Nyitramegye területén keresztül vezetett, de hogy maga az útirány a Duna mentén, a mai Érsekujváron keresztül, vagy a Ghymes felől jövő régi úton a Nyitra és Vág völgyének déli részein vezetett-e keresztül, az bizonytalan.
Márk Aurél győzelme a kvádok kalandozási vágyát csak ideig-óráig korlátozta. Midőn a nagy gót mozgalom folytán a római sereg Dácziában volt elfoglalva, a kvádok ismét be-betörtek Pannoniába s azt pusztították. Kivált sok bajt okoztak Valentianus császárnak, ki, hogy ellenök jobban védekezhessék, a Duna balpartján is számos erősséget épített. Ekkor a kvádok követeket küldtek Equitiushoz, az illyriai magister armorumhoz, követelve a várak építésének beszüntetését. Equitius hajlott is szavukra, azonban a császár ellenkező parancsot adott s az ügy intézését Marcellianusra, Maximius fiatal és tapsztalatlan fiára bízta. Marcellianus ekkor a nála vendégül időző kvád királyt elfogatta és megölette. A szabadságukra féltékeny kvádok, a szármátokkal és jazygokkal egyesülve, a bosszú tüzétől lelkesítve, fegyvert fogtak, átkeltek a Dunán s éppen aratás ideje lévén, kegyetlenül elpusztították a római tartomány földjeit és falvait egész le Szirmiumig. Valentinianus hírt véve a kvádok garázdálkodásáról, elhatározta, hogy a barbár néppel véglegesen leszámol. Nagy sereg élén Pannoniába ment és Bregetióban (Ó-Szőny) ütött tábort. A megrettent kvádok követsége itt tisztelgett a császár előtt. Mentegetőzéseik azonban annyira felizgatták Valentianust, hogy midőn nekik válaszolni akart, hangja elakadt, lebukott trónjáról és szörnyet halt. Ez 375-ben történt, tehát akkor, mikor a hunok átkeltek a Donon és megjelentek a Duna tájékain. A hunok bejövetelével a kvád királyság emléke is megszakadt.
A kvádok és jazygok Ammianus Marcellinus leirás szerint, erkölcs és barátság, meg fegyver dolgában hasonlók valának. Az erős és hatalmas termetű nép a kultura lehető alacsony fokán állott. A jazygok lovasok, a 472kvádok inkább gyalogosok voltak s azért amazok inkább a síkságot, ezek a hegyes-völgyes vidéket kedvelték. Fegyverük hosszú dárda, vértjök vászonnal bevont öltő, amelybe símított szaruhéjjakat szőnek bele. Törzsekre voltak oszolva, törzsfejedelmek alatt, kiket az előkelők csoportja vett körül; a király a törzsfejedelmeket egyesítette maga körül. A kvádok a germán népekhez tartoztak. A jazygok ellenben, mint szármátok, a skytha rokonságba valók. Miután pedig az eddig ismert és elbírált adatokból bizonyos, hogy azon időszakban, melyet a kő- és bronzkor tölt be, Nyitramegye területén a boiok, kelták, markomannok, a kvádok s tán a délibb részeken, a mai Érsekujvár táján levő rónán a jazygok is tanyáztak, kétségtelen, hogy e vármegye ősi népe nem volt szláv nép.
