Szervezet és közigazgatás.
Szervezet és közigazgatás.
A zempléni egyházak szervezete és közigazgatása a reformáczió első századaiban lelkész-presbiteri zsinati volt. Az igazgatás legalsó foka, illetőleg alapja, a presbitérium, de ez a presbitérium, vagy tanács, azonos a falusi vagy városi tanácscsal, a mit ide vonatkozó összes emlékeink bizonyítanak. Ennek pedig az volt az oka, hogy a reformáczió első századaiban a községek lakosainak többsége és színe-java reformátussá lett: így az egyházközség igazgatását könnyen és megnyugtatóan lehetett a politikai községi előljárók kezében összpontosítani. Ez a tanács intézte el azokat az ügyeket, a melyek az egyházközség beléletére tartoztak. Gyakorolta a lelkészszel egyetértőleg a fegyelmet, vezetőleg befolyt a lelkész és tanító választásába, felügyelt az egyház javaira stb. A mi első sorban is az egyházi fegyelmet illeti: az ebben a korban igen szigorú volt, „a tanács árgus-szemekkel ügyelt a hívek minden legkisebb ballépésére és azokat keményen büntette”.
Szomorúan érdekes oldala az egyházközségi életnek az, hogy a lelkész minden esztendőben tartozott leköszönni. Ez azért történt, „hogy hallgatóinak irányában való indulatát kitapogatván, ha elbocsátási ok fenn nem forog, nagyobb tisztességgel megmarasztathassék.” Az elbúcsúzásnak Zemplénben Gergely napja előtt két héttel kelett megtörténnie. Kétségtelen, hogy e törvényt magasabb szempont hozta létre, még pedig az, hogy csak a nép szeretét élvező lelkész munkálhatja sikerrel az egyházközség előmenetelét és virágzását. De ez rendesen igen sok visszaélésre adott okot és sok keserűséget okozott a lelkészeknek. Ott, hol a lelkész a törvény szerint a szigorú fegyelmezésnek volt első őre, vagy más okok miatt is, elég volt egy–két ember haragját magára vonnia, ezek azután könnyen felizgathatták az egyházközséget és a búcsúzást igen sokszor nem követte a marasztalás. Igaz ugyan, hogy az ily felmondások felett felső fokon az egyházmegye határozott és arra szolgáló okot sokszor el sem fogadta, de ritkán történt meg, hogy ily bizalmatlansági szavazás után a belső hivatalnok tovább is szolgálni kívánta volna az egyházat, a miért a lelkészek ezidőbeli élete legtöbbször folytonos vándorlás volt egyik egyházból a másikba. E törvény tehát éppen ellenkező czélt szolgált, mint a mit elérni kívánt, mert alig fogott valamely lelkész nagyobb terveinek kiviteléhez, már meg kellett hátrálnia, sokszor bosszantóan kicsinyes okok miatt, az egyháza munkamezejéről.
Az egyházközségi előljárók rendjébe tartozott az egyházfi, a kit a lelkész és a gyülekezet előkelő tagjai választottak; ennek a kötelessége volt az alamizsna-pénzeket átvenni, kezelni, a pap és tanító fizetését beszedni, átszolgáltatni, az egyházi építkezéseket vezetni, az épületek tisztaságára felügyelni, szóval, gondozója volt az egyház anyagi ügyeinek. A tanító, a ki kisebb községben már kívül esett az előljárók körén, tanítói hivatala mellett rendesen a község pennája is és jellemző, hogy ellátása a lelkészeknek tétetett kötelességökké, miután a kánonok szerint „a lelkészek asztalának volt állandó vendége.” Nagyobb és virágzóbb egyházakban nemcsak két pap működött, hanem, minthogy iskolájuk is magasabb színvonalú volt, az ezekben működő tanítók is rendesen theologiai képzettséggel bírtak és tanítói hivatalukból legtöbbször papi szolgálatra léptek át. Nagyobb községek a tanító mellett kántort is alkalmaztak.
