Gerinchúros állatok (Chordata)
Gerinchúros állatok (Chordata)
Ezzel a kötettel átlépjük az utolsó állatkör küszöbét, amelybe a legmagasabb fejlettségű, és az olvasó előtt legjobban ismert állatcsoportok, a gerincesállatok mellett egy sereg jóval egyszerűbb, apró tengeri állat is tartozik, amelyeket első pillanatra senki sem tartana a gerincesállatok legközelebbi rokonainak. Az itt egyesített állatok testének felépítésében és életmódjukban akkora különbségek vannak, hogy alig lehet őket áttekinteni; röviden tehát csak azt akarjuk elmondani, hogy a kutatókat milyen tények kényszerítették ennek a csoportnak a felállítására.
Ha ezeknek az állatoknak a petéi fejlődésnek indulnak, a csira hátoldalán egyidő mulva barázdaszerű mélyedés keletkezik, amelynek szélei csakhamar összenőnek egymással és csövet alkotnak. Ez a cső előlről hátrafelé végignyúlik a fejlődő állat testén. Ez az úgynevezett idegcső első kezdete az idegrendszernek. Ez alatt, a fejlődés korai szakán, sajátságos nagy sejtekből álló tömör pálca alakul ki, amelyet gerinchúrnak vagy chorda dorsalisnak neveznek. Ez a legegyszerűbb alakja a test hossztengelyében fekvő belső támasztóváznak, amely köré azután a magasabbrendű alakokban, a gerincesállatokban, csontgyűrűk helyezkednek el, amelyek a gerincoszlopot alkotják. Az egyszerű rugalmas gerinchúr annyira jellemző az itt tárgyalandó állatokra nézve, hogy az egész csoportot erről nevezték el.
A gerinchúr alatt kialakul aztán a bélcsatorna, úgyhogy a gerinchúros állatok ébrényének keresztmetszetében a következőket látjuk: a hátoldalon van az idegcső, alatta a gerinchúr, a hasoldalon pedig a bélcső fut végig, s az egészet az izomkezdemények és a bőr veszi körül.
A belső szervek ilyen elrendeződése föltétlenül jellemző minden fejlődő gerinchúros állatra, bár később ezek a jellemvonások némelyik kifejlett állat testében már nem lelhetők fel.
Ehhez járul, mint második ismertetőjel az, hogy minden gerinchúros állat bélcsatornájának elejét a garattájon több hasadék töri át, az úgynevezett kopoltyúrések. Mint a nevük is elárulja, szoros összefüggésben állanak az állat lélekzésével, mert az állat száján át felvett víz ezeken a réseken át távozik el és áramlásában körülmossa a lélekzőszerveket, a kopoltyúkat. Minthogy azonban igen sok gerinchúros állat, pl. a madarak és emlősök, már nem a vízben, hanem a szárazon él s nem is lélekzik kopoltyúkkal, a kopoltyúrések elveszítik eredeti fontosságukat. Ennek ellenére mégis minden szárazföldi állat fejlődésének korai szakán kialakulnak a garaton a kopoltyúrések, melyek később vagy eltűnnek, vagy más feladatok elvégzésére módosulnak. Ez a fejlődéstörténeti tény legmeggyőzőbb bizonysága annak, hogy mindazok az állatok, amelyeket a rendszertan egy csoportban egyesít, csakugyan rokonságban állanak egymással, egymásból fejlődtek ki s nemcsak külső, véletlen testhasonlóság áll fenn köztük.
A gerinchúros állatokat testük felépítése alapján, három különböző nagyságú alkörre tagolják, ú. m. a zsákállatok (Tunicata), fejetlenek (Acrania) és gerincesek (Craniota) alkörére. A két utóbbi csoportot már tárgyaltuk, lássuk most a zsákállatokat.
