X.
X.
Ragyogva kél a hajnal keleten.
Aléko a sírdomb alatt,
Kezében véres kését tartva,
Ül elbusultan ott a sírkövön,
Két hulla fekszik lábai előtt.
Iszonytató a gyilkos arculatja;
Zilált csoportban félve álldogálnak
Körűle a cigányok,
Mellette ásnak egy vermet sietve.
Jön a síró asszonynép gyászmenetje,
Hogy megcsókolja a holtak szemét;
A vén apa ott gubbaszt egyedül
Tehetlen néma renyheségben,
Az elveszett leányra elmeredve.
A két halottat aztán elteszik
A földbe: és pázsittal bétakarják.
S mikor rájuk tapossák az utolsó
Hantot, Aléko némán összerogy
A fűbe bukva s lomhán elterülve.
Ekkor hozzá megy, és így szól az ősz.
„Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény. Nem ölünk, büntetünk.
Vér, sóhajtás nem kell nekünk;
De a gyilkos sem jő velünk.
Szilaj sorsunkba nem születve,
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Jó és szelíd. De te kevély
És rossz szívű! Maradj itt el.
Sokáig élj
Béke legyen szivedbe’!”
Mondá. S azzal zsibongó rajban
Továbbvonult a borzalom völgyéből
A vándorok kóbor csapatja,
S eltünt a pusztaság buckái közt,
Csak egy szekér maradt el ott a rónán,
Kopott ponyvával félig betakarva,
Ahogy nagy késő ősszel, amikor
Korán reggel a bús ködök közül
Felszáll a vándor darvak egy csoportja,
Károgva és repülve dél felé.
Csak egy marad a rónán társitól
Elhagyva hátra, akit sebhedő
Lövés talált, lőtt szárnyt leeresztve
Az éj leszáll; de senki a tüzet
Nem szítja fel az elhagyott szekérnél
S alunni nem fog senki sátorában.
Aléko a sírdomb alatt,
Kezében véres kését tartva,
Ül elbusultan ott a sírkövön,
Két hulla fekszik lábai előtt.
Iszonytató a gyilkos arculatja;
Zilált csoportban félve álldogálnak
Körűle a cigányok,
Mellette ásnak egy vermet sietve.
Jön a síró asszonynép gyászmenetje,
Hogy megcsókolja a holtak szemét;
A vén apa ott gubbaszt egyedül
Tehetlen néma renyheségben,
Az elveszett leányra elmeredve.
A két halottat aztán elteszik
A földbe: és pázsittal bétakarják.
S mikor rájuk tapossák az utolsó
Hantot, Aléko némán összerogy
A fűbe bukva s lomhán elterülve.
Ekkor hozzá megy, és így szól az ősz.
„Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény. Nem ölünk, büntetünk.
Vér, sóhajtás nem kell nekünk;
De a gyilkos sem jő velünk.
Szilaj sorsunkba nem születve,
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Jó és szelíd. De te kevély
És rossz szívű! Maradj itt el.
Sokáig élj
Béke legyen szivedbe’!”
Mondá. S azzal zsibongó rajban
Továbbvonult a borzalom völgyéből
A vándorok kóbor csapatja,
S eltünt a pusztaság buckái közt,
Csak egy szekér maradt el ott a rónán,
Kopott ponyvával félig betakarva,
Ahogy nagy késő ősszel, amikor
Korán reggel a bús ködök közül
Felszáll a vándor darvak egy csoportja,
Károgva és repülve dél felé.
Csak egy marad a rónán társitól
Elhagyva hátra, akit sebhedő
Lövés talált, lőtt szárnyt leeresztve
Az éj leszáll; de senki a tüzet
Nem szítja fel az elhagyott szekérnél
S alunni nem fog senki sátorában.
