XX. Egész a fenéken
XX. Egész a fenéken
Nehezen gyógyult be az a seb, amit Ocskay a testvérétől kapott, s mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt.
A dicsőségről hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, ami azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét; mind a két fél úgy harcolt egymással, mint akinek nem a győzelem a célja, de a bosszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfelének összekuszálása. Nehéz sóhajjal jövünk ki a történetíró múzeumából, s nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni.
Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarcot vallattak vele. – Biccse alatt (hol ő maga Ilonka szeme láttára egykor oly hősleg harcolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor éppen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kuruc ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgyhogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kuruc részen, mint a labancoknál; s Rákóczi a visszatért ezrednek éppen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává.
Ocskay László most már kerülte a harcot. Olyan volt már a lelke, mint a gyűrű, amiből a drágakő kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsőség mezején csak a szégyen tarlója maradt.
A késő bánatot (az ebgondolatot), a visszasíró emlékezetet csak a bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a harcot, csak a tivornyát.
Eltékozolt egy esztendőt; alászállva minden becsületben.
Az új tél is beállt. A hadak mindkét részről téli szállásaikra tértek.
Ocskay Losoncon volt ezredével.
Egy decemberi napon szabadságot kért az altábornagyától, hogy a harcszünet alatt meglátogathassa – a feleségét, gyermekeit.
„Valaki” tudtára adta, hogy hol vannak!
Az pedig senki sem volt más, mint Jávorka.
Ocskay megkapta a kért szabadságot, s azzal ötven huszárját, két leghívebb cimborájával, Trencséni István és Szeredi Pál hadnagyaival, maga mellé véve, megindult kora hajnalban.
Olyan nagy hajtást tett, hogy Jávorka alig bírt a nyomában maradni. Neki csak harminc lovas kuruc vitéze volt.
Jávorka maga is csak nemrég gyógyult fel a nehéz sebéből, amit a mocsonoki csatában kapott. Akkor ismét utána látott nagy fogadásának: Ocskay Lászlót élve elfogni.
Vakmerő kaland volt. Keresztül-kasul a császáriaktól megszállott vármegyében, egy maroknyi kuruc csapattal, bujkálva, rejtőzködve, nyomban kísérni a leghívebb vitézeitől környezett vezért, nappal a berkekben, erdőkben meghúzódni; tarisznyában hozott száraz kenyéren böjtölni, s éjszaka a faluk alatt, a városok mellett nesztelen elsurranni, mint egy farkasfalka, aztán a befagyott folyókon, a hómezőkön keresztül torony irányában megint megkerülni a jó előre haladt áldozatot, s lesni az alkalmat, mikor arra kapóra lecsaphat.
Ocskay László pedig – dehogy ment a feleségét keresni.
Egészen másfelé vette az útját: fel a Dodvág mentén; ocskói kastélyába. Mióta a császári pártra állt, visszakapta a kastélyt – ha nem is oly ősi pompával ellátva, mint régen volt, de férfi-anyának elég kényelemmel.
Környékbeli víg cimborák, kortyondi fráterek, híva és hívatlan ott termettek, s folyt a dínom-dánom, mintha éj és nap összeragadt volna.
E félreugrás miatt Jávorka elveszté a nyomát.
Ő abban a hitben, hogy Ocskay csakugyan a felesége után megy, Vágújhely táján leskődött rá, s hogy azután egy hétig sem tudott felőle hírt kapni: nagy elbúsúltan visszaügetett megint Érsekújvárra.
Volt Jávorkának egy cigány kéme, akinek legnagyobb virtusa volt a lábaiban. Ez versenyt tudott gyalogolni akármiféle lovassal. Jávorka rendeletéből a cigány kémnek egyedül kellett mindenütt kísérni Ocskay csapatját gyalog, úgy hogy soha szem elől ne veszítse. S ha azután egy helyen megtelepedni látja, ismerve Ocskaynak azt a szokását, hogy onnan egyhamar ki nem mozdul, vissza kellett térni a cigánynak Érsekújvárra a hírrel.
December 29-én jött vissza a cigány azzal a tudósítással, hogy Ocskay László Ocskón ül és tivornyázik.
Jávorka rögtön lóra ülteté az embereit és megindult.
Mikor Szluha Ferenc, a fejedelem hadipénztárnokának az ablaka előtt elléptetett, az azt kérdé tőle: Hová ilyen korán?
– Madarat fogni megyek. Újesztendőre elhozom Ocskay Lászlót.
– No, ha azt a derék madarat elfogja kegyelmed, jó egynehány aranyat adok.
Most aztán éjjel-nappal előre! Sűrű ködök ültek a tájon. Csak a kuruc lovas utazhatik ilyen időben. Most már a torony iránya sem vezette őket. Folyamok mentéhez tartották magukat; a jégen haladtak fölfelé, az olyan út, amelyikről nem lehet letévedni. Mint a vak ember a sötétben, úgy haladtak előre; puszta tájékozás után. Kerülniök kellett a járt országutat, s különösen vigyázniok, hogy a lipótvári császári seregre rá ne bukkanjanak, vagy a kostoláni labanc hadakba ne üssék a fejüket. – Majd meg egy végeszakadatlan hosszú, lapályos erdőségbe kerültek, ahol szálfán és bozóton kívül napi járóra nem találni semmit: se falu, se szállás. Jávorka jól ismerte azt a vidéket. Ez a Vág és Dodvág közötti hosszú lapály: a falvak mind a túlsó két parton vannak, itt közbül az erdő. Itt már csak a compass volt az útirányzó, mint a sík tengeren.
Harmadnap reggelén ott voltak Ocskó alatt.
Mint a gyakorlott tengerész, oly biztosan vezette át a ködülte tájon Jávorka a csapatját.
Maguk ott maradtak az erdőben. Jávorka beküldte a cigányt a kastélyba hírt hozni.
A cigány visszatért azzal a hírrel, hogy Ocskay nincs már Ocskón: mind csapatostól átment még karácsony napján a szomszéd Verbóra, ott isznak nagyban a báróék kastélyában.
A verbói bárók maguk is olyan víg cimborák voltak!
Karácsony reggelén, mikor éppen templomba kellett volna menni: kapott egy levelet Verbóról Ocskay, melyben meghívják a bárók, hogy menjen át az ünnepekre őhozzájuk.
Hiszen ráért volna a meghívásnak mise után is eleget tenni, ha a meghívó után még egy pár sor női kézzel oda nem lett volna írva:
„Itt vagyok!
| Deliancsa.” |
Erre a névre, még ami kis esze volt, azt is elveszté.
Nem ment már a misére: még az Istenét is elfelejté. Rögtön nyergeltetett; s karácsony délelőtt átrobogott Verbóra, s nagy üdvlövöldözéssel jelenté megérkeztét. – Azóta ott dőzsöl. Nincs szünete a tivornyának. – A verbói asszonyok, leányok híresek a szépségükről – a verbói kastélyban oly orgiák folynak, amik kétségbeejtik a verbói anyákat, férjeket. – Ocskay László még itt is meg akarja érdemelni a „Néró” nevet, amivel a német krónikaírók felruházták.
Jávorka nem akart hinni a hírnek.
Ilyen mély süllyedést nem bírt elképzelni.
Hogy azok után, amik e férfi és e nő között történtek, ezek még egyszer összejöhessenek egymással, az öröm poharának a fenekén maradt seprűjét kiinni.
Ez már undorító!
Nem bírta elhinni, pedig bizonyos hírét hozták a Verbóról panaszra, átkozódásra szétfutott anyák.
Vakmerő kísérletre adta a fejét. Kolduló cigánynak álcázta magát; maga előrement egyedül Verbóra, a harminc vitézét elrejtőzteté a Verbó melletti erdőben; ő maga egyedül ment fel a kastélyba.
Reggel volt már, újesztendő napja. Ocskayéknál még mindig tartott az óesztendő éjszakája. A tivornya terme még gyertyákkal volt kivilágítva.
A hír igazat mondott. Jávorka egymás mellett ülve találta őket a féktelen orgia közepett.
Odament hozzájok nagy alázatosan, boldog új esztendőt kívánni, cigányos hálákodással mindenféle válogatott jókat árasztva a boldog vőlegény meg az ő szerelmetes menyasszonya fejére.
Ocskay olyan ittas volt, hogy rá nem ismert Jávorkára.
– No cigány! Ha tudsz hozzá – szólt nevetve –, hát mondj szerencsét a menyasszonyomnak, mikor tartjuk meg a lakodalmat.
Jávorka a tenyere után nyúlt Deliancsának, s belenézett.
– Jaj, te drágalátos hercegasszony, neked nagy szerencse áll. Generalis vesz el. Még ezen a héten. El is visz magával, úgy hogy sohasem veszt el.
– Hát hova visz magával? – mondá Deliancsa.
– Azt akkor mondom meg, ha őméltósága aranyos tenyerét meglátom.
Ocskay odanyújtá neki a tenyerét.
– Jaj, teneked nagy győzelem áll! Beveszed Érsekújvárt hamarább, mint hinnéd, odaviszed a gyönyörűséges szép mátkádat.
– Nesze, cigány! – mondá Ocskay, odadobva neki egy tallért a hízelkedő jövendőmondásért, s aztán átkarolta Deliancsa vállát, a fülébe súgva.
Jávorkának elég volt, amit látott.
Sorba üdvözölve a nagyságos urakat és asszonyságokat, akik mind nagy tréfát csináltak belőle, elkotródott a kastélyból, s aztán sietett vissza az erdőben hagyott társaihoz.
Ocskay és cimborái belefáradtak a hosszú tivornyába, s újesztendő délutánján felkerekedtek a verbói kastélyból, visszatérni Ocskóra.
Bortól hevült fővel még azt a bolondságot is megtette Ocskay, valami különös hősködést akarva fitogtatni a szép szemek előtt, hogy a saját harci paripája helyett egy egészen tanulatlan mént vezettetett elő a verbói bárók istállójából, ami még nem volt nyereg alatt; arra ült fel. Legénykedett vele, hogy ő azt is meg bírja fékezni, akármennyit vesztegetett is el eszéből, erejéből.
Aztán még lóhátról is ittak egy búcsúpoharat, még a nyeregből is váltottak egy búcsúcsókot.
– No, mármost még egy üdvlövést a szép Deliancsa tiszteletére.
S azzal mind kilövöldözték a pisztolyaikat, mordályaikat a levegőbe… és elfeledték újra megtölteni. Kitől féltek volna itten? A császári tábortól elfoglalt területen, messze a kurucok minden seregétől.
Úgy keltek aztán útra, vad danákat kurjongatva; amik közé a meggyalázott férjek, anyák átkozódása vegyült.
Amint a dalt rikácsoló ittas csapat a verbói fenyves előtt végighaladt, kirohant reája Jávorka a harminc kuruc vitézzel.
– Itt a kuruc! Illa berek, nádak, erek! – ordítá a megrémült had, s szétrobbant Ocskay mellől, futva, amerre nyitva a világ; s se a maga, se a vezére védelmére még csak nem is gondolt. Ocskay mámorködtől fátyolozott szemeivel egy ismerős arcú lovagot látott maga felé vágtatni.
Megrettent tőle. Ez az ő egykori kedvence: Jávorka.
Sarkantyúba kapta a paripáját, hogy elfusson előle.
Érzé, hogy ez a nemezis lovagja.
Hanem a tanulatlan paripa nem akart a sarkantyúnak engedni: ahelyett, hogy elfutott volna, csak ágaskodott, és egy helyben forogva toporzékolt.
Ocskay a mordályához kapott, s ráfogta azt Jávorkára. Már elfeledte, hogy nincs az megtöltve; ki lett lőve Deliancsa búcsúüdvözletére. A fegyver nem dördült, csak csettent.
Jávorka már ott volt mellette, s a kardjával a fejéhez sújtott.
Ocskay a mordállyal hárítá el a csapást; de a kard helye mégis az arcát érte, s vérrel borítá el; egy második csapás a kezét sebesíté meg: akkor aztán Jávorka a balkezében tartott fokossal úgy sújtá főbe, hogy Ocskay kábultan rogyott le lováról.
Mire magához tért, a sebei be voltak kötözve, s ő maga egy ló hátára szíjjal odakötve. Vitték a csendes, laktalan erdők közé.
Amint a legelső tisztáson pihenőt tartottak, Jávorka az őrtűz mellett egy levelet írt Ilonkához.
„Holtig tisztelt édes szent asszonyom.
Ígéretem szerint tudatom kegyelmeddel, hogy a mai szent napon, újesztendő napján, Isten őfelsége kezemre adta Ocskay Lászlót. Mától fogva imádva borulok le Isten előtt. – Az volt a szándékom, hogy ha elfoghatom Ocskay Lászlót: nem bántom; a kegyelmed szíve fájdalmáért irgalmazok neki: elviszem egy kolostorba, oda bezáratom; azt mondom neki: „barát voltál, légy megint barát; szabadítsd meg a láncaidtól azt a dicső teremtést, akire nem vagy méltó, s aztán imádkozd le magad s bűneidet, ne lopd meg egy szentnek az imádságait!” Ez volt a szándékom. Van Isten: ő tanúm: ő látta ezt a gondolatot a szívemben. – De van ördög is, s ez meg azt súgta Ocskay László szívének, hogy ne a hű hitvesét, őrangyalát menjen felkeresni, visszakönyörögni, hanem menjen találkozni még egyszer azzal a démonnal, akinek száz neve van; de előttem egy sincs. Nem hittem a mások szavának: odamentem, hogy a magam szemével lássak.
Amit láttam, soha el nem mondom. – De most már halálra adom Ocskayt! – Tegyen meg kegyelmed minden próbát, amit hűséges asszonyszív véghezvinni képes, megszabadítására; mert kell, hogy a kegyelmed lelke nyugodt legyen abban, hogy még a lehetetlent is megkísérté miatta; de én bizonnyal mondom kegyelmednek, hogy Ocskay László meg fog halni, meg kell neki halni!
Örök tisztelője:
Jávorka Ádám.”
Jávorka Ádám.”
Ezzel a levéllel útnak indítá Ocskaynak egyik foglyul esett lovászát Jávorka Vöröskő-vár felé.
Maga pedig vágtatva sietett vissza éjnek idején Érsekújvárra. Oly sebesen futottak, hogy másnap délben már ott voltak Érsekújváron.
Mikor Jávorka a fogoly Ocskay Lászlóval bevonult a városba, a nép reá lázadt, s szét akarta tépni a foglyot; kővel, sárral hajigálták: Jávorka vitézeinek a testükkel kellett őt fedezni, hogy agyon ne kövezzék.
Csajághy, a várparancsnok, az összes várbeli főtisztekkel éppen ebédnél ült, ott volt Ocskay Sándor is közöttük, amidőn Jávorka megérkezett a sebesült, megkötözött, megalázott Ocskay Lászlóval.
A kuruc vezérek nagy riadallal ugráltak fel az asztaltól.
– Ah, itt van a drága császármadár! – kiáltá Csajághy.
Csak Ocskay Sándor fordult félre, a bátyját megsiratni.
– Mit gúnyolódik kegyelmed? – szólt Ocskay. – Jobb, ha borbélyt hívat, aki sebeim bekötözze s meggyógyítsa.
– Majd hívatok én neked olyan borbélyt, aki úgy meggyógyít – semmid sem fáj többé.
A lakomázó asztalt azonnal elhordták, fehér abrosz helyett fekete posztóval leterítették, feszületet, halálfőt, égő gyertyákat raktak fel rá, s Ocskay Lászlóra rögtön törvényt láttak.
A hosszas vallatás egész késő éjszakáig tartott.
Mikor bevégezték, azt kérdé Csajághy a rabtól:
– Mit tettél, ember?
– Mit tettem? Álmodtam! Rettentő álmom volt. Most ébredtem fel. Utálom magamat. Gyűlölöm az embert, aki tegnap voltam. – Nem kérek egyebet, csak azt engedjétek, hogy én ölhessem meg a tegnapi Ocskay Lászlót. Válasszátok ki a halál nemét, amit végrehajtsak rajta. Tűzmáglyára lépek, szisszenés nélkül fekszem rajta. De legjobban szeretnék még egyszer karddal kezemben odarohanni azokra, akik ily nyomorulttá tettek, s ízekre vagdaltatni magamat, és visszavágni rájuk.
– Késő már, Ocskay László! Nem hisz már senki annak, amit te mondasz. Ellenben amit én mondtam, az megáll: „Ha te valaha ezt a hazát elárulod; ha te földi angyalodhoz hűtelen lész – én leszek a megölő hóhérod.” – Eredj börtönödbe, s készülj halálodra.
*
Hajh, a földi angyal, – ha most közel lett volna, tán még meglágyította volna a haragos ítélőbírák kemény szívét.
