POGÁNY SZELLEM HÓDÍT IZRAELBEN
POGÁNY SZELLEM HÓDÍT IZRAELBEN
A júdai zsidó közösség a fogságból való hazatéréstől mintegy két évszázadon át perzsa fennhatóság alatt élte lényegében háborítatlan életét. Mint már említettem, a perzsa uralkodók ritkán avatkoztak be a tartományok vallási, nyelvi vagy kulturális ügyeibe. Nem is nagyon létezett egyöntetű és kialakult birodalmi ideológia, főleg vallási vagy kulturális értelemben nem; a nagy királyok számára az volt igazán fontos, hogy a birodalom jól kézben tartható legyen, a tartományok adózzanak, és minél kevesebb gondot okozzanak.
A Kr. e. IV. század utolsó harmadában a Kelet képe úgyszólván évek alatt teljesen átalakult. II. Philipposz makedón király Kr. e. 338-ban kikényszerítette a görög városállamok egységét a maga országának uralma alatt. Fia, Alexandrosz, akit Nagy Sándor néven ismer a történelem, 336-ban lépett trónra, húszesztendős korában. Páratlan hadvezéri tehetség és végtelen becsvágy egyesült benne. Két év múltán, összefogva a görögség minden erejét, rátört az ősi ellenségre, Perzsiára, amely Xerxész idején még a görögöket fenyegette megsemmisítéssel. A Kelet addigi leghatalmasabb birodalma három év alatt összeomlott, az ifjú hódító lába előtt hevert, s ő még tovább tolta e birodalom határait kelet felé, az Indus völgyén túlra. Hihetetlen energiával és rátermettséggel fogott hozzá a roppant méretű állam megszervezéséhez, de sikerei csúcsán és ifjúi ereje teljében, 323-ban elragadta a halál. Birodalmát halálos ágyán legkedvesebb hadvezérei között osztotta fel.
Örökösei, a diadokhoszok nyomban hajba kaptak, és két évtizedes öldöklő, áttekinthetetlenül kusza képet mutató háborúság következett. A mi szempontunkból két fejlemény a lényeges. Az egyik: Ptolemáiosz „Szótér”, azaz „Szabadító”, Egyiptomot szerezte meg végül, és országa határvidékéhez tartozott Palesztina s benne Júdea is; a másik, hogy Szíria, a Folyamköz és a voltaképpeni Perzsia – a mai Irán – területe Szeleukosz „Nikátoré”, vagyis „Győzelmesé” lett. Mindketten felvették a királyi címet, s ezt fiaik, illetve utódaik is örökölték; általában a fentiekhez hasonló melléknevet viseltek.
Az utódállamok a későbbiek során is gyakran keveredtek háborúba egymással, és így határaik is változtak – ami igencsak érintette, mint majd meglátjuk, a zsidóságot is –, ugyanakkor sok szempontból egymáshoz hasonlóvá lettek ezek a birodalmak. Hogy miben hasonlítottak? Ezt legegyszerűbben a hellenizmus címszavával jelölhetjük meg. S hogy mi az a hellenizmus? Igen tömören: a görög életforma, a görög kultúra és a görög vallás együttese.
Akár szeleukida, akár ptolemaida – így nevezték a két fent említett vezér utódait, az általuk alapított dinasztiákat –, számukra az eszmény és példa Athén városképe volt. Agóra, ahol a közélet zajlik, gümnaszion és sztadion, a szép emberi test képzőhelyei és a nemes, férfias vetélkedés színhelyei, színház, ahol a lélek épül a nagy tragikusok és komikusok műveinek átélésében, oltárok és áldozóhelyek, ahol az istenségek kultusza közösségi cselekmény, az állampolgári összetartozás szimbóluma. Már maga Alexandrosz új várost alapított Egyiptomban – ahol lelkesen fogadták mint a perzsa uralom alóli szabadítót –, a róla elnevezett Alexandriát, amely a hellenisztikus világ legfontosabb városa lett, az athéni minta sokszoros méretű mása. Példáját az utódkirályok is követték. Szeleukosz Nikátor például Szíria északkeleti csücskében alapította meg birodalma új fővárosát, Antiokhiát, de ezen kívül ő is és utódai is sok más új várost teremtettek a semmiből – persze a hellenisztikus elvek szerint –, a meglévő városokat pedig igyekeztek a görögös minta szerint átépíteni vagy kiegészíteni.
Az egyiptomi Ptolamaioszok uralma is meghagyta a zsidóság viszonylagos önállóságát, legalábbis vallásuk gyakorlásába és az önkormányzat élén álló főpap kiválasztásába nem szólt bele. Éppenséggel erre a korra esik egy nagy horderejű esemény, a szent iratok lefordítása görög nyelvre. II. Ptolemaiosz Philadelphosz (a „Testvérszerető”) szenvedélyes könyvgyűjtő volt, Démétriosz Phalereusz, a királyi könyvtár igazgatója pedig célul tűzte ki, hogy megszerez az alexandriai nagy könyvtár számára minden fontos könyvet; ami a világon fellelhető, és lefordíttatja görögre. Könnyű volt rábírnia urát; hogy bőkezű támogatást adjon a zsidók szent könyveinek a lefordíttatásához is. Felkérésükre a jeruzsálemi főpap törzsenként hat bölcs és tudós férfiút jelölt ki, akik a szent könyvekkel Alexandriába utaztak, s ott egymástól is elkülönítve, hetvenkét nap alatt végeztek a munkával. Ezért nevezik máig is ezt a legelső görög fordítást – közelítő számmal – Szeptuagintának, azaz latinul Hetvenesnek. Ugyanez a király, aki egyébként Kr. e. 285-től 246-ig uralkodott, Josephus Flavius szerint kincstára költségén kiváltott és szabadon bocsátott százezer zsidót, akiket még atyja uralma alatt hurcoltak Egyiptomba, és adtak el rabszolgának a nagy háborúság idején.
A szeleukida birodalom hatodik királya, III. Antiokhosz, a „Nagy”, sokat háborúzott Egyiptommal, és 198-ban egész Palesztinát birodalmához csatolta. Az új uralom is kedvezően indult a zsidók számára; a király rendeletben biztosította istentiszteletük szabadságát, a jeruzsálemi templom és a papság különleges jogait. A bibliai előadásból úgy tűnik elő, hogy a „pogány szokások átvétele”, tehát a hellenizálódás a nagy Antiokhosz ifjabbik fiának és második utódjának, IV. Antiokhosz „Epiphanész”, az „Isteni” uralma alatt (Kr. e. 175–164) következett volna be a zsidóság köreiben. Bizonyosra vehetjük azonban, hogy ez a folyamat sokkal régebben elindult, és élesen megosztotta a zsidóságot. Sokak érezhették vonzónak a görögös városi civilizációt, annak kényelmét és változatos lehetőségeit. Aki ezeket az értékeket elfogadta, gyakorlatilag világpolgárrá vált, hiszen ugyanazt az életformát és városképet találta Hellásztól Alexandrián és Antiokhián át a távoli Szuzáig és Perszepoliszig. Nagy csábítás volt ez elsősorban a szórványban élő zsidók számára, akiknek már csak boldogulásuk, üzleti előmenetelük érdekében is elengedhetetlen volt, hogy környezetükbe többé-kevésbé beleilleszkedjenek. Idővel azonban a júdeai zsidók is válaszút elé kerültek: elegáns világpolgárrá legyenek, vagy folytassák az ezdrási-nehemiási szellemben a beszűkült, minden korszerűsödéstől mereven elzárkózó életet. Magától értetődik, hogy a hellenizálódás lehetősége elsősorban a városlakók előtt nyílt meg, azaz a jeruzsálemiek előtt, hiszen itt létesültek tornacsarnokok, sportpálya és talán színház is a szeleukida uralom alatt. Jómódú ifjak tornáztak, birkóztak, papok hajították a diszkoszt és gerelyt, s mindehhez – horribile dictu – már görög kalpagot is viseltek.
A nyilvános meztelenkedés, ami a görög sporthoz hozzátartozott, elképzelhetően botrányosnak tetszett a hagyományos zsidó felfogás számára. Méginkább megbotránkoztatta a hithűeket, hogy sokan „újranövesztették előbőrüket” – valószínűbb, hogy valamiféle orvosi beavatkozással igyekeztek eltüntetni a körülmetélés nyomait –, mert a más hitűek előtt restellték mutogatni a „Szövetség jelét”; származásuknak ezt a furcsálkodást keltő bizonyítékát. A görög kalpagot talán nem csupán mint divatjelenséget ítéli el a bibliai szöveg, hanem mint pogány kultusz kellékét, ez ugyanis Hermész-kalap volt, amelyet a sportversenyeket kísérő áldozatok alkalmával öltöttek fel.
Volt tehát egy hellenizálódó, kozmopolita szellemű réteg, amelyhez, talán meglepő módon, a jeruzsálemi papság tekintélyes hányada is hozzátartozott. Mondom, meglepő módon, hisz kinek lenne hivatása őrködni a hit és a kultusz tisztasága felett, ha nem a papi rendnek? A papi odaadás lazulása azonban nem új fejlemény, emlékezzünk csak rá, milyen állapotokat talált már Nehemiás is, amikor második alkalommal jött Jeruzsálembe. A főpapi hatalom, még kiábrándítóbb módon, adásvétel, helyezkedés, intrikák és királyi kegyhajhászás tárgya lett, és gyilkos hadakozás is kitörhetett miatta. Nem is csoda: a főpapok keze ügyében volt a templom gazdag kincstára. Hellenizálódásuk jele, hogy gyakran görög nevet viselnek: Jázon, Menelaosz, Alkimosz. Ez többnyire héber nevük görögösített formája, Jázon például Jézus (Jesua), Alkimosz pedig Eljákim volt eredetileg.
A falvakat és kisebb városokat kevésbé érintette az új idők szelleme, itt maradt meg a legtöbb híve Jahve tiszteletének. Országszerte létezett ezenfelül egy olyan pártféle, amely a mózesi törvényért és az általa megszabott életvitel sértetlen tisztaságáért küzdött, elsősorban példájával és sok más, de nem erőszakos eszközzel. Ezek haszídnak – görög-latin formában haszideusnak –, azaz kegyesnek nevezték magukat.
IV. Antiokhosz Epiphanész figyelemreméltó alakja volt a Szeleukida dinasztiának. Uralkodása elején lerohanta a rivális Ptolemaidák Egyiptomát, és második egyiptomi hadjáratán sem az ellenség ellenállása, hanem a római szenátus szigorú tilalma kényszerítette visszafordulásra és a hódítás feladására. Nagy városalapító volt, fél tucat új Antiokhiát létesített szerte birodalmában, s az ősi városokat modern görög intézményekkel látta el. Túszként Rómában nevelkedvén, megkedvelte a római gladiátorjátékokat és ünnepségeket, s meghonosította őket országában is, csak éppen szeretett velük még túltenni a római mintákon is. Mindeme különc fényűzése – amelyek miatt sok kortársa Epiphanész helyett Epimanésznak, azaz eszelősnek nevezte –, no és persze hol az Egyiptom, hol a keleti tartományok ellen vezetett háborúk töméntelen pénzt követeltek. Mindössze ez lehetett az oka – s nem a zsidók vallása elleni indulat –, hogy első egyiptomi hadjáratáról hazatérőben, 169-ben, úgy döntött, kifosztja a jeruzsálemi templom híresen gazdag kincstárát. Nem volt ez sem újszerű lelemény: apja, a nagy Antiokhosz is több templomot kirabolt, mellesleg épp az elümaiszi szentély kifosztása közben érte a dicstelen halál. De Epiphanész nemcsak a felhalmozott pénzt vitte el Jeruzsálemből, hanem a templom szent edényeit és felszerelési tárgyait is, és ezzel nagy elkeseredést és gyűlöletet váltott ki a hithű zsidókból. Ezek az érzelmek Jázon főpapra is áthárultak, aki nyíltan a király hívének vallotta magát. Később menekülnie kellett, amikor Menelaosz kitúrta a helyéből, de utódjával sem jártak jobban a jeruzsálemiek. A Jázon visszatérési kísérletével kapcsolatos csetepaté és a másként is jelen lévő nyugtalanság – meg a görögpárti zsidók folyamodványai – arra a meggondolásra vezették a királyt, hogy Jeruzsálem veszélyes góc birodalmának nyugalma szempontjából, jobb tehát megleckéztetni és kézben tartásáról gondoskodni. Ezért küldte ellene 167-ben egyik vezérét, aki Dávid városát, a templom hegyétől délre eső magaslatot erőddé építette ki, és szíriai helyőrséget helyezett el benne. Közben a város lakói között is kiadós vérengzést vitt végbe; ennek méreteiről a bibliai források eltérő és számszerűleg alighanem túlzott adatokat közölnek.
