A szerkesztő búcsuszava.*
A szerkesztő búcsuszava.*
Az 1844-ik évi »Pesti Hirlap« 365-ik számából. K. F.
Midőn negyedfél év előtt e lapoknak nem keresett, nem kért, nem vadászott szerkesztésére felszólíttatva, rögtönözve kézbe fogtam tollamat: pályám eredményét, hatásom sikerét a jövendő kétes rejtelme födé.
Nem sok igénynyel, még kevesebb reménynyel léptem a térre. Tisztában önmagammal, tisztában azzal, hogy mit akarok, mit kell akarnom önmagamhoz hűn, nemcsak a feladat nagysága, nemcsak erőim parányisága hagyott kétkednem a siker felől, hanem még inkább az, hogy a viszonyok ismerete rég megtanított, miként ritkán, vagy soha sem fogom egészen úgy tehetni, a mit s mint akarnám.
De előttem állott nemzetem ébredése. Éreztem a szellő éltető fuvalmát e hon felett; – de éreztem azt is, hogy az időszaki sajtó, miként az 1841 előtt volt, ez ébredésnek, e szellem igényeinek s a kor kellékeinek meg nem felel.
Pedig az időszaki sajtó szabad nemzetnél hivatva van, hogy legyen óramutató a nemzet életében; legyen hajnalcsillaga a világosság napjának; legyen a jelennek izzadó munkása, mely a jövendőt előkészíti; legyen élesztő fuvalma a rejtekben csillámló szellemszikrának legyen őre a jogszerüségnek, reményhorgonya a szenvedőnek, a bűnnek ostora, a szerény érdem koszoruzója; legyen zászló, mely körül szellemi tábort üssenek, kiket egyenlő elvek vezetnek, kiknek szivökben egyenlő érzelem ég.
És az időszaki sajtó mind ez nem vala.
Énnekem mindig töretlen, rögös pálya volt életen osztályrésze. És elhatározván megkisérteni, vajjon az időszaki sajtót nem lehetne-e egy lépéssel közelebb hoznom azon állapothoz, melyre hon és szabadság érdekében fejlődnie kell, melyre fejlődni fog, ha erősebb kezek jőnek utánam, s megsegítendik, hogy ő maga legyen leghatályosabb eszköze önmaga derültebb jövendőjének.
Tudtam, hogy a pálya nehéz; tudtam, hogy göröngygyel, s tövisekkel telt; tudtam, hogy ezer kicsinyded érdekek roppant szörnyetege álland utamba és érezém, hogy erőm gyönge és tehetségeim oly nyomorúk; de hoztam magammal hajthatatlan szűz akaratot, hoztam a meggyőződés lángmelegét, a honszeretet szent ihletését, s az ezer vész, ezer viszontagság között soha meg nem rezzent férfikebelnek megtörhetetlen vastürelmét.
Igy léptem fel előtted, oh hon! a nehéz pályán.
S lelkem sejtelmei szétnéztek a biró után, melynek ítélete megtartson a roskadástól, ha méltó leszek a megtartásra; pálczát törjön felettem, ha úgy érdemlem.
És e biró más nem lehetett, mint a közönség.
S én meghajlottam kérlelhetetlen ítélőszéked előtt s első szavam volt: »hogyha nem vagyok szükségtelen, hogyha sem későn, sem korán nem jövék, egyszóval: hogyha megérdemlendem, pártfogást lelendek e nemzetnél; ha pedig mindez másképen van, le a színpadról, ügyesebbek elől, nem érdemlettem meg az életet«.
Ekkép szólottam pályám küszöbén; s felhívtam a birót, hogy megitéljen, a mint érdemlem.
S im, megizzadtam pályám homokát. Hatással kérkedni nem akarok; de mint tény áll előttem, áll a nemzet előtt: hogy e honban még egy igénytelen, egyszerü polgár, hogy az irodalom egy harczosa még ily pártfogásban nem részesült, mint a minővel negyedfél éven át nemcsak nem csökkenve, sőt utolsó perczig mindig növekedve, e nemzet engem pártfogolt vala. Köszönöm neked, oh hon, lángoló hálaérzettel köszönöm e pártfogást.
Nem akarom visszaidézni a sok bántalmak emlékezetét, melyekkel elleneim az első harmadfél éven át illettenek. A nemzet tudja, mennyi hatalmasok zúdultanak fel én ellenem; a nemzet tudja eme hatalmasok háta mögül hány darázs dongta körül minden lépteimet, mily gyáva szunyogsereg csipkedé meg tagjaimat; nem volt fegyver, a nyilt megtámadástól, a rendszeresített koromfekete gyanusítástól, szándékos elmagyarázástól, le egész a sötét rágalomig, mely ellenem mozgásba nem tétetett; de a közönség nem tudja talán, miként a legaljasabbak sem hagyattak kisérletlenül, miként szende családi életem boldog magányában sem hagytanak bántalmatlanul, s hogy éveken át alig volt pár napom, melyben háborítatlan kedélylyel nyugtathattam volna le rövid pihenésre fáradt tagjaimat.
Tűrve van. Ez a kezdők sorsa mindenben. Akárki lépett volna első nyilvános harczba a szükkeblüség, önhaszonlesés, hiuság, bűn, visszaélések bagolyserege ellen, miként én léptem: hasonlót tapasztalt volna kétségtelenül. Ez a forrásnak időszaka volt. Többet ily mértékben vissza nem jövend; s az emlékezet engesztelő tükréből rózsafátyolon át mosolyognak felénk letűrt szenvedések képei, mint álomkép; s ezeket feledve, bennem csak egy emlékezet élend síromig gyöngítetlenül: a pártfogás emlékezete, melyet ennyi ellenséggel szemközt polgártársaimnál tapasztalék; s a hála s áldozatkészség, mely köszönetül keblem dagasztja.
E pártfogás, uraim, szellemi rokonságból eredett, czél- s elvegységen alapult vala; ez tevé, hogy hozzám, a fény-, dísz- s névtelen szegény férfihoz s ügyemhez, annyi szép tehetség, annyi nemes erő csatlakozék, miszerint negyedfél éves tapasztalás, e csatlakozásnak szembetünő sikere, s anyagilag sem eredménytelen, de szellemileg eltörülhetlen roppant hatása feljogosítana pártom nevében felkiáltani: hogy a szellemi szikrát, miből gyönge fuvallatom pislogó mécset is alig volt volna képes gyujtani: elvrokonaim tömött seregének nemes csatlakozása, honunk sok jeleseinek gyámolítása, egy oly szövétnekké nevelte, melyet a sötétség denevérei el nem oltanak, ha mindjárt éj s zivatar szárnyaira keljenek is, vagy vigyék nyakukban az álliberalismus czifra szelelő köpönyegét.
Igenis, uraim! miként a pálma teher alatt nő, úgy erősödött az én állásom, s a párt, a melynek a Pesti Hirlap a mai napig orgánuma volt. E párt ellenében nem lehet többé büszke szemöldökkel kicsinybevételt affektálgatni, nem lehet akként nézni reá, mint a haladásnak nyomadéktalan, hatástalan declamatoraira; mert akár a törvényhatóságok utasításaira, s egyéb működéseire, akár a socialis élet jeleneteire vessük figyelmünket, mindenütt elismerve találjuk az irányt, melyben ezen párt kitüzött czélja felé hatályosan törekedett. És e czél: szabadság s alkotmányos jog minden magyarnak; nemzeti jólét, mely a szabadság gyökeréről hajtson; közös teherviselés különbség nélkül, s az alkotmányos szabadság közös élvezete, azon organicus formák kifejtése, s a népképviselet kellékeihez idomítása által, melyeknek köszönhetjük, hogy »él magyar, áll Buda még«. – Vagyis egy szóval: magyar formákhoz szabott valódi népképviselet: – e szó mindent magában foglal; mert a mely nép saját sorsának intézésében valódilag nyomatékosan képviselve van, s magán segíteni mégsem képes, az nem érdemli, hogy Isten is segítsen rajta; s nem is fog rajta segíteni, mert írva van, hogy a mely nép önmagáról lemondott, sorsát megérdemlette.
Meglehet, hogy ezen czél az activitásban levő elemek által a fennálló formák között el nem érhető; de ennek nem a mi pártunk leszen oka. Annyit azonban mondanunk szabad, hogy e párt ellenében, melynek a mai napig orgánumát kezelém, már nevetséges Don Quixotteria volna, desorganisationális gyanusítgatásokkal győzni akarni; az idő eljárt, melyben ellenünk fegyverül használtathaték a gyanusítás, hogy mást akarunk, mint a mit bevallunk, hogy mások vagyunk, mint minek látszunk; az idő lejárt, midőn fejedelmünk, s kormányunk előtt hűségünket kétségbe vonni, törvényszerüségünket gyanuba hozni, s nemzetünk előtt személyeinket rágalmazni, jellemeinket, czéljainkat, indokainkat gyanusítani lehetett; keresztülmentünk mindezeken már és sem legyőzve, sem megrettenve nem vagyunk. Elleneink meg nem vethetnek; s a színlelt barátok nem sajnálkozhatnak felettünk.
És ime! midőn minden akadály daczára ennyire jutánk, midőn ily pártnak gyámolítása áll hátam mögött, akkor kell a tollat kezemből kiejtenem. Szinte mesésnek látszik magamnak is. De hiszen ők lássák. Nyilik még nekem is tér és alkalom, heverni nem fogok, még csak veszteglem sem, semmiesetre; rövidke napokig pihenni talán – rám fér a pihenés, Istenem látja! testben, lélekben – de veszteglem semmi esetre.
De mielőtt letenném a tollat, mely a Pesti Hirlapot 3 1/2 éven át vezérlette, legyen szabad a tisztelt közönségi emlékezetébe hívnom az igéretet, melyet pályám küszöbén tevék. Igértem, hogy »szennyes érdekek vezetni sohasem fognak, meggyőződésem nem lesz eladó és sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaim heve soha meg nem tántorít«. Hirlapszerkesztői életem negyedfél éves időszaka úgy áll a nemzet előtt, mint egy nyitott könyv; e nemzetet hívom fel birámul, hívom bármelyik ellenségemet, vessen reám követ, a ki egyetlenegy esetben megtudja bizonyítani, hogy ezen eskümet megszegém, a ki megtudja bizonyítani, hogy lelkem sugallatát, akár félelemért, akár hiuságért, akár önérdekemért, akár barátaim érdekeiért valaha megtagadtam; a ki megtudja bizonyítani, hogy elleneim iránt, tenger bántalmak között is igazságtalan, magam gyarlósága, s barátaim gyarlósága iránt engedékeny valék, vagy ellenemben a jót, az érdemet el nem ismerém; barátaimnál bűnt, visszaélést, hibát, kicsapongást elnéztem, vagy épen fedezgettem valaha. Méltánylat vagy kárhoztatás, rokonszenv vagy gyűlölet, helyeslés vagy roszalás tőletek függ polgártársaim; ezt csak ti adhatjátok; de egyet magam adok magamnak, s ezt tőlem senki el nem veheti, s ez a lélekismeret tisztasága s azon önérzet: »hogy szennyes érdek nem vezetett, meggyőződésem nem volt eladó, és sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaim heve meg nem tántorított«. Minden egyebet elvehettek tőlem, minden egyebet nektek köszönök, ez egyet önmagamnak köszönöm, ezt tőlem senki el nem veheti, ennek vigasztaló érzetét elviszem magammal csendes magányomba; egyebet csaknem semmit sem viszek.
S most nincs egyéb hátra, mint: hogy szívem mélyéből legforróbb köszönetet mondjak mindazoknak, kik nehéz munkámban szíves közredolgozásukkal, levelezéseikkel, tanácsaikkal gyámolítottak, annál melegebb köszönetet mondjak, minél nemesebb ösztönből eredeti hozzámi szilárd, hű csatlakozásuk, melylyel a tövisekben, mikkel a journalisticai pályán oly bő mértékben találkozám, velem híven testvérileg megosztoztanak; s melyért én pótlékul semmit nem nyujthaték, mint részét az öntudatnak, részét a becsületesen teljesített polgári kötelesség érzetének, mely magányomban engem is elkisér. Ők voltak azok, kik gyámolításának köszönhetem, hogy irigység, ármány s gyűlölet össze nem zúztak; nélkülök elfúttak volna pályámról a hatalmasok, mint tőről szakadt kattangkórót a fergeteg. Vegyék legforróbb köszönetemet; s engedjék reménylenem, hogy ha – a mint hiszem – kis idő mulva közredolgozásukat újra felkérem, derültebb körülmények közt nem tagadandják meg tőlem azon közredolgozást, melylyel borús viszonyok között hűn és férfiasan gyámolítottak.
Isten tartsa meg a királyt! Isten óvja meg a nemzetet minden gonosztól! – de ha elkövetkeznének a viszontagság napjai, melyekben szüksége lenne férfiakra, kik tegyenek és áldozzanak, mit ember tehet, ember áldozhat; – szabad legyen ismételnem egykor nehéz napok súlya után egy díszes körben tett nyilatkozatomat: hogy tartozásom s hálám érzetében felejteni fogom erőtlenségemet; ez érzet óriássá feszítendi bennem a törpeerőt, s én, ki egyike vagyok a leggyengébbeknek, versenyre kelendek a legerősebbekkel, nem hírért, nem jutalomért, nem dicsőségért, hanem versenyre tettben, versenyre áldozatban a közjóért. S most Isten velünk. Szerencsés találkozásig!!*
Kossuthnak a »Pesti Hirlaptól« való megválásáról többen és sokat írtak. Az okot ő tudhatta legjobban. Közlöm tehát itt az 1844-ik évi ápril hó 18-ról kelt levelét, melyben Wesselényi Miklós bárónak e tárgyról ezeket írja:
Engem alig ha a journalismus mezejéről le nem intrigálnak. Annak áldoztam tehetségemet, annak minden összeköttetéseimet, más mezőn, mellyekkel birhattam volna; s most még végtére oda visznek, hogy az élelem gondjai is nyomjanak, s sok ezer egyébb gondok közt, mik hazafiúi, emberi, baráti, fiúi s testvéri keblemet nyomják. Isten neki. Elmondom röviden: mert ismerem lelkedet; tudom, érdekel.
A hírlap szerkesztéshez mikint jutottam, tudod. Én azt, hogy Landerernek nem ellenzik, engem a szerkesztőséggel megkinálni, a kiengesztelődési hajlamra vagy ha úgy tetszik, szükség érzetire magyaráztam – megkísértém, lehet-e becsülettel e pályán mozognom, – úgy találtam, hogy valami kis jót így is csak lehet tenni; s kötelességnek véltem, megadni magamat a korlátoknak, mik nélkül bár mennyire kérkedjünk is sajtószabadságunk papiros jogával; írni nem engedtetik.
Ti – tisztelt barátaim – ösztönül szolgáltatok, buzdító véleménytökkel a kitűrésre; mert azt mondátok, nem egészen haszontalan, a mit mívelek; ti mondátok, hogy csekély kis valamit használ honomnak hű törekvésem.
Te tudod – mert baráti s hazafiúi részvéttel kísértél becses figyelmeddel pályámon – te tudod, mennyi ezernyi szörny állta utamat; felzúdultak ellenem a hatalmasok, gúny, rágalom, üldözés, s az ármánynak leggyalázatosabb minden nemei mozgásba tétettek ellenem; nem volt egy napom, melyben sértetlen indulattal, ingerültség nélkül, nyugodt kedélylyel hajthattam volna kifáradt fejemet álom párnámra; – én mentem előre; »tu contra audentior ito« mondám magamnak, s negyedfél év múlt és politicai állásom szilárdabb, mint valaha; elvhűségemen, az el nem tántorodásom, az ingatlanságon megtört az ellenkezés; s most igazán gyakorolhatnék némi hatást, s nyugodtabb kedélyel dolgozhatnám; – s – – most fogja a titkos ármány bevágni utamat.
Én nem is álmodám, midőn a szerkesztést átvettem, hogy illy nagy publicumra számolhassak. Nem bíztam eszembe, mindig rettenetesen nyomott, s nyom most is készületlenségemnek, ismereteim csekélységének érzete; s a hírlap kiadási materialismusban is járatlan valék; szemközt, velem pedig Landerer, egy routinirt speculans. Én igénytelen ember ajánlatait szó nélkül fogadtam el. Fizetett tehát 1841-ben havonként 200 frtot, tehát egész évre 2400 frtot és többet semmit. Ebből házamat sem tarthatám ki; annál kevésbé menekülhettem a terhek özönétől, mik a múlt nehéz években családomat nyomva reám hárultak.
És Landerer már az első évben talpra állott munkámból. A bukás szélén vala, midőn velem szövetkezett 2–300 frtos adósságocskák miatt perben; – typographiájában, nehány rossz fa sajtó kongott; – de a Hírlapból csakhamar talpra állott: most intézetében 3 gyors sajtó, s nem tudom hány kézi vas sajtó szünetlen mozog; hitele megszilárdult; czifra lovak állanak istállójában, 4–5 kocsi félszerében; s pazar maitresek zsoldjában. Én pedig adósságot csináltam, hogy élhessek. Igy volt 1841 végével a dolog.
Landerer félt, hogy a munka s nyereség közti aránytalanság sérteni fog; önként ajánlott más feltételeket: mondván, legyek a tiszta haszonnak 1/2 részben osztályosa; elfogadtam: megcsalt ezernyi piszkos számadással; felírta 40–42 frton a bál papirost, mit 28 frton vett; s egy ív nyomtatásért felrovott 82 frtot, mit másnak 65-ért szívesen megtett, – láttam, de hagytam, gondolván, ki tudja, megbirom-e állásomat az ezernyi megtámadás között hosszabb ideig tartani; és kaptam 1842-ben 6000 pfrtot illy számadás mellett is. Összeszámítani két évi jövedelmemet, két évi kiadásaimmal fedezve voltak; de alig maradt egy pár száz forintom; s ennyi sem maradt volna, ha kedves nőm – ki éveken még soha egy borult pillanatot nem csinált – nem oly mondhatlanul számítva viszi háztartásomat.
Ámde én apa valék, egészségem hanyatlásnak indult, családom jövendője szorongatott. Tinnyét megvettem; mert állásom múlhatatlanul megkivánta, hogy Pesten birtokom legyen; de megvettem adóságra, 6000 pfrttal, még most is tartozom árában egy jó barátomnak, ki hitelével segített.
És én látván 1842 végével, hogy publicumom a megtámadások között nem vész, sőt növekszik, joggal gondolám Landerernek mondani: Uram! mint typographus keresett az úr általam két év alatt 4000 pfrtot, mint Hírlap kiadó, minden fáradtság nélkül is eltett legalább is 3000 pfrtot, – én halandó ember vagyok, a tömérdek munkát soká nem birom; ha az úrnak áldozom minden tehetségemet, részesítsen akként a jutalomban, hogy gyermekeimnek munkám után félre tehessek valamit; különben elválok az úrtól. És ő rimánkodva kért, ne hagyjam el.
És léptünk új szerződésre 6 évre. 1843 Január 1-ső napján; mellynek alapja az, hogy levonatván az egész évi 12 pfrt előfizetési díjból a postabér, posta expeditionális tized, papiros és nyomtatási költség, az a mi fennmarad az az 5 f. 45 kr osztassék három felé, s abból a kiadó kapjon tisztán egy harmad részt, minden további költség nélkül; és azon felül minden hirdetések egész jövedelmét; én pedig 2/3 részt, de úgy, hogy ebből minden kigondolható szerkesztőségi költségeket, személyzetet, levelezőket, levélpostát, hírlapokat, könyveket, szóval mindent viselni s fizetni tartozzam. Ennek resultatuma alatt, hogy Landerer a múlt évben kapott a pesti hírlapból typographusi keresetet mintegy 18000 pfrtot, az előfizetőktől mint kiadó tisztán 8500 frtot, tehát a typographusi kereseten kívül mintegy 13000 pfrtot – én pedig kaptam 17000 pfrtot; de ebből minden szerkesztőségi költséget viseltem (8000 pfrtot), marad magam jutalmául 9000 pfrt. Én megelégedtem s elégedett vagyok most is, mert ekkint évenként 5000 pfrtot félre tehetek, de azt hiszem Landerer még inkább meglehet elégedve, mert sok idő kell, míg egy magyar kiadó illy brilliánt vállalatot fog csinálhatni.
Megkötők tehát, s pedig az ő rimánkodására 6 évre kötöm meg a szerződést. Én írásba foglaltam, s leküldtem aláírás végett; nehány nap mulya tett kérdésemre azt felelte, hogy egy pár csekély mellékes kifejezésen kívül, nincs ellene észrevétele, s a fizetések mentek a szerződés szerint rendesen. Majd nehány hét mulva ismét sürgetém az aláirást, felelete volt, hogy társa Heckenást, kinél van minden iromány, Londonba utazott; majd ha vissza jő. Majd elkövetkezett az országgyűlés. Landerer Pozsonyban betegen feküdt 4 hónapig, szóval mindenféle igen ártatlan színezetek alatt elmaradt az aláírás, de minden sürgetésre az volt a válasz, miként csak reményli, hogy nem vagyok bizalmatlan ellene; hiszen én teszek neki szívességet, nem ő nekem.
És elmúlt egy év a hat évből. Év végével számolnunk kellett, s ekkor már nem lehetett halogatni az aláírást; – és gondolnád-é? Landerer ekkor aláírás helyett azt mondja, ha akarom szerkeszteni a hírlapot, tegyem olcsóbban, mert ő ennyit többé nem fizet. Feleltem neki: »Uram! ha látnám, hogy az úr magából a Hírlapból 2–3-szor annyit nem kap, mint egyébb vállalatából, nem szóllanék, ha nem tudnám, hogy az urat a bukás örvényétől rántottam vissza; ha nem látnám, hogy a Hírlap publicuma nemcsak nem fogy, sőt folyton növekszik (most 5200-on áll; ennyi soha sem volt), nem akadnék fel az úr váratlan beszédjén; de így emlékeztetnem kell, hogy szerződésünkből még 5 év van hátra, s én magamat úgy, mint az urat kötve hiszem ezen időre«. És ő lesütött fővel mondja: »ja aber unser Contract ist nicht unterschrieben«. Igazán mondom: békés ember vagyok, de alig tudtam magamat legyőzni, hogy szeme közzé ne köpjek: ajtót nyitottam, s ezt mondtam neki: Úgy-e? az úr egy alávaló gazember, háládatlan impostor, takarodjék szobámból; illy emberrel egy pillanatig sem leszek a féléven túl összeköttetésben, milliókért sem.
Tehettem-e másként? ha becsületérzésemet megtagadni nem akartam? Nem, semmi áron; ha talán a haza megmentése forgott volna szőnyegen, lehet, hogy kötelesség volt volna ama Rómait utánnozni, ki a Claudiumi szorosnál azt mondá, hogy hazánknak nem csak életünkkel, de becsületünk feláldozásával is tartozunk; de midőn egy nyomorult hírlap szerkesztőségről volt szó, a haszon, mely ebből a hazára hárulhat, sokkal csekélyebb, mintsem hogy becsületemet árúba bocsáthassam egy gazembernek. E szerint a Pesti Hirlappali viszonyomnak vége van örökre.
Tettem lépést nyomban a Jelenkornál, Helmeczy kimondhatatlanul zsidóskodott 6750 frt árendát kért, – s nem tantiemül, hanem fixumul. Erre nem állhattam; azonban megtudám, hogy egy már létező lap szerkesztőségének átvételére nézve szintúgy folyamodás kell, mintha új lapot akarnék alapítni; s én hajlandó valék, unatkozottan visszalépni, nyugalomban Tinnyére vonulni. Azonban barátaim nekem estek, mondák, hogy lelépnem nem szabad; hogy szükséges vagyok, s mit én tudom mit. Én ezt nem hiszem; ők engem s hatásomat túlbecsülik; én tudom, hogy ha ma lelépek, egy fél év múlva hírem sem lessz a népkegy ajkain – azonban engedtem nézeteiknek: s ők azt mondják bolondság nem kérnem magamnak privilegiumot; lehetetlen, hogy a kormány az előzvények után megtagadhassa; lehetetlen, hogy olly illoyalis legyen, miszerint a mit 3 1/2 évig nyomorult speculans számára tennem nem elleneztetett, magam számára elleneztessék stb.
Én reám hatott azon körülmény, hogy ha magamnak volna lapom. 8–10 ezer frttal többet fordíthatnék becsének emelésére, s összhangzásba hoznám általa a socialis életet a politicaival. Litteraturát, ipart, kereskedést, mezei gazdaságot, realismust, statisticát, nevelést felkarolnám: s rendes rovatul a legkitünőbb notabilis szakértőkkel vitettném, s Feuilletont is adnék, s így minden nem s osztály találna érdekébe vágót; én pedig rá önteném az egészre az egység harmonicus irány fluidumát; minő lap volna ez barátom! s minő hatást igérhetnék, nem magam csekélységénél, hanem azon notabilis erők közrehatásánál fogva, miket egyesítenék. Engedtem tehát, s benyújtám a folyamodást, megtettem minden becsületes lépést sikerére; a dolog függőben van; de hosszú volna mindent elmondanom – legyen elég – minden valószínűség szerint megfogják tagadni. Húzni egy pár hónapig, s aztán megtagadni.
Landerer nem bolond ember. Ő olly tömérdek pénzt nem dob ki az ablakon calculus nélkül.
Azóta hitelesen tudom a dolog kulcsát. Landerer egy nyomorult parányi eszköze a fekete seregnek. Ezen összeköttetésnél fogva egy őt pártoló, s vele parancsoló Camarilla kivívta neki, a Nádor háta megett, s tudta nélkül, hogy nekem szabad legyen a Hírlapot szerkesztenem, de olly feltétel alatt, hogy a mikor tőlle kívánni fogják, minden esetre útat-módot keressen engem eltávolítni. Ez a praemissa. S most midőn beadván legfelsőbb helyre a folyamodást; azt a Nádornak is bemutattam; mondván, hogy constitutionalisabb útat nem ismerek, mint a Nádorságot, annak ki kérelem levelemet átnyujtá, szóról-szóra így nyilatkozott: »Vannak, kik Landerernek Kossuth iránti engedékenysége hiányát azon viszonyban vélik feltalálandónak, mellyben Landerer bizonyos urakkal létezik, kik nyilvános úton járni nem szoktak, s vele elhitetvén, hogy a kormánynak érdekében állana Kossuthot a szerkesztéstől kizárni, meghagyták neki, hogy azt illy módon ügyekezzék kieszközölni.«
Ebből látod édes barátom, hányat ütött az óra? a melly Camarillánk czélja ez; az bizonynyal elég erős lessz akár melly más lap szerkesztésében is gátot vetni; mert hiszen alkalmasint mindegy akármelly lapot venném kezem közzé.
És így a jövő félévben alkalmasint paraszt ember leszek. Semmi; azt gondolom nállam nélkül biz ellehet a hon. Egyébkint henyélni ott, s úgy sem fogok. Első pillanatban egy kis zaj sat. leend talán belőle, de a szalmatűzü magyar majd hamar el is alszik. Jó éjszakát.
Ebből azonban gondolom, még jókor volna lármát csinálni, – ne hogy ha contra omnem verosimilitatem mégis szerkeszthetnék valami lapot, a közönség előre el legyen riasztva.
Talán rossz néven is veszed a hosszú haszontalan beszédet. Én tartozni véltem azzal, hogy értesítve légy. Bocsáss meg hosszadalmasságomért. Isten áldása veled. Élj boldogul!
tisztelő barátod
Kossuth Lajos.«
