Partium s Erdély.*
Partium s Erdély.*
Az 1844-ik évi »Pesti Hirlap« 364-ik számából. K. F.
Még egy szám, s a Pesti Hirlap megszünt lenni organumom.
A tértől, melyen negyedfél év óta annyi küzdelmek közt állottam; a tükörtől, mely mindent, mit negyedfél év óta éreztem, s gondolék, gyakran homályosan, gyakran csak félig, de mindig híven, soha nem álszínnel, visszatükröze, el kell búcsuznom a jövő számban.
És minél inkább közelít a percz, annál tömérdekebb tárgy torlódik lelkembe, melyről még itt e lapokban szeretnék szólani; e lapban, mely politikai életem tág s nehéz, de nem haszontalan küzdhomoka volt.
Mint ki azon perczen van, hogy elváljon örökre kies honától, melyet parlagon vett át, s kietlenül és sok nehéz napot végigizzadott, míg csemetékkel beültetgeté; az elválás előtt végignéz ültetvényein, miket annyi bajjal ápolt, öntözött és őrizett virrasztó gonddal ernyedetlenül, miknek annyi baráttal örült, s annyi szent hittel csüggött jövendőjükön, s melyek most mind idegen kezekre mennek át, jót akarókra, becsületes s tudós kezekre kétségtelenül, de melyek mégis idegen kezek, miket elődjök ültetvényihez nem csatol semmi emlékezet: nem fáradságnak, nem küzdelemnek, nem diadalnak, nem veszteségnek, nem örömnek és nem fájdalomnak emlékezete.
A távozó végignéz ültetvényein, s keblére nehezkedik a gondolat, miként utódja más csemetéket szeretesd talán, s hajlamaiban különbözendik, s veszni hagyandja, mit sarjadzásba hozni annyi munkába került. S ha így, mivé lesz a negyedfél éves ültetvény?
»An verwaister Stätte schalten wird der Fremde liebeleer«. – Árva helyen idegen fog intézkedni szeretetlenül.
És a távozó ezernyi gonddal szeretné még egy szer körülröpködni ültetvényeit, szeretné még egyszer megöntözgetni mintegy előérzetében annak, hogy öntözetlenül fognak heverni, s más kertészük nem lesz, mint az ég maga.
Igy vagyok én.
Én nem szünök meg e nemzethez szólani, s határozottabban, világosabban, mint eddig tehetém; mert a körülmények javulni fognak. S lesz még talán – remélem nemsokára – organumom is, térben, erőben talán gazdagabb, mint a melyet most elveszítek; de az csak lesz, ez van; s annyi gondolat torlódik lelkem elé, annyi tárgy, melyről még itt, épen itt szeretnék még egyszer szólani; szeretném szivökre kötni elvbarátimnak, hogy ne felejtsék, ha nem lesznek reájok ismét, meg ismét emlékeztetve.
De már ezt sem idő, sem tér nem engedi. Várjunk tehát, bizzunk s reméljünk.
És a sok tárgy közül, mik szemem előtt elszállonganak, két szón akad meg lelkem figyelme, mindkettőre egy mélyen tisztelt barátom ajánlata függeszti figyelmemet, kit, két testvérhon polgárbajnokát, testi szenvedések fájdalma kinos ágyához lelánczolva tart, kinek mégis örök szenvedések közt örök gondolata: az imádott hon.
A pietásnak áldozok, ha nem szállok le a Pesti Hirlap teréről, mielőtt a két szót nemzetem figyelmébe ajánlanám. S e két szó, boldogult Kölcseynk szójárása szerint: »Partium s Erdély«. – »Sem Partium, sem Erdély«, mondá ő classicus beszédében 1833-ban.
Constatirozzuk a helyzeteket. A részekbeli megyék országgyűlésünkre meghivattattak. Meg nem jelentek. Az ország RR-ei az 1836-iki törvény valóságos foganatosítását felirásilag újból sürgeték, s kegyes fejedelmünktől biztató-nyugtató választ is vőnek, de a mellett előttük állott a törvény teljesítésének kötelessége, s a meg nem jelent megyéket törvény értelmében pörbe fogaták. És a törvény szent. A biróság itélt, s a meghivott, de meg nem jelent részekbeli megyéket a törvényes büntetésben elmarasztalá. Ez mind bevégzett tény, s ennek természetes következménye, hogy az ítélet haladéktalanul végre is fog hajtatni, s végrehajtván, újabb perbefogatás fog elrendeltetni, mit a dolog érdeme már meg lévén birálva, kétségtelenül sokkal rövidebb idő alatt újabb meg újabb elmarasztalás követend.
Legyen szabad ezen tényből levonni a természetes következményt.
Méltánylom én, mint kétségtelenül mindenki méltányolja, azon kétes-bizonytalan állás nehézségeit, melyben a részekbeli megyék még mindig vannak. És ismervén azon tisztelt megyéknek törvényszerüségét, azon tiszteletöket, melylyel a törvény iránt viseltetnek, viseltetniök kell: lehetetlen az országgyűléseni meg nem jelenésöket más czélból, más végből történtnek hinni, mint egyedül abból, hogy határozatlan helyzetüknél fogva kétségben valának: vajjon ezen helyzetben tartozhatnak-e a megjelenést parancsoló törvény rendelete alá, vagy pedig nem? Más indító okot feltenni tiszteletlenség volna. És ezen kétség őket mindaddig, míg az alkotmányos hatalmak, kiket az elhatározás illet, mindnyájan nem nyilatkoztak, a követküldésről vélni egyéni jogérzettel tartóztathatá.
Ámde a kérdés állása az itélet által egészen megváltozott. Minden alkotmányos hatalom, melynek a dolog elhatározása illetékéhez tartozott, már nyilatkozék. A fejedelem nyilatkozott, midőn királyi meghivólevelében a követküldést megparancsolá; az ország RRei nyilatkoztanak, midőn a megyék mentő iratának meghallgatása után is a meg nem jelenés miatt perbefogatást határoztak; végre a törvényes biróság is nyilatkozott, midőn a büntetést kimondotta. E szerint a kétség, mely a meg nem jelenésnek jogszerüségi praesumtiót adott alapul, immár tökéletesen megszünt. Van határa a magánvéleménynek. Ott, hol nem abszolut jóról vagy rosszról, nem alkotandó törvények minőségéről, hanem élő törvények iránti engedelmesség tartozásáról van szó, egyes vélemény magát az összes alkotmányos hatalmak nyilatkozatával ellentétbe nem helyezheti. Itt már a jogszerüségi praesumtio megszünik, s további ellenkezés a dacz és makacsság terére vonulna át. Ezt pedig, a mint egyrészről tűrni elem lehetne, úgy másrészről akarni nem szabad; s csak feltenni is, hogy törvényhatóság ilyesmit akarhasson, tiszteletlenség volna, melyre sem én, sem senki más magát hatalmasítva nem érezheti.
A hol király és ország és birói hatalom ellenében egyesek a dacz és makacsság terére léphetnének, a hol ez eltűretnék, a hol azok, kik a törvények szentségének municipalis őrjeiül hivatvák, ezt csak akarhatnák is: ott a státus kötelékei felbomolvák; ott státus nincs; ott anarchia van provocálva; mert ha a törvényhatóságok az alkotmányos hatalmak összességének az engedelmességet megtagadhatják, elveszték a jogot akárki magányostól engedelmességét követelni.
A törvény szent mindenekfelett; s azért kételkedni nem lehet, hogy az elmarasztalást újabb perbefogás s újabb terhelő itélet fogja követni, toties quoties – mint a törvény szól. – Engedjék hát tisztelt hazánkfiai, hogy e lapokbani munkálódásunk végperczeiben azon esdeklő kéréssel forduljunk hozzájok: ne hagyják a dolgot ennyire menni, előzzék meg önkéntes hazafiui készséggel azon vádat, s örvendeztessék meg ez elszaladozott árva nemzetet haladéktalan követküldéssel; engedjék követjeiket a hon képviselői díszes soraiban még ez országgyűlésen tisztelhetnünk, s legyenek meggyőződve, hogy azon bizonytalan, kétes állásnak megszüntetésére, hely közéletükre ónsúlylyal nehezedik, ép ezáltal hatottak legsikeresebben.
A megyei institutió, ha képviseleti rendszerre alapítva, a népszabadsággal összhangzásba hozatik, s hivatásainak gyakorlatában a kor igényeihez idomíttatik, valamint a szabadság individualis élvezetének leghatályosabb organuma, úgy nemzetünknek semmi európai intézvényért, semmi szobatudós papiros gondolatáért cserébe nem adható, becses, drága kincse. A megyéknek vigyázniok kell, hogy ezen kincset ne veszélyeztessék; veszélyeztethetik pedig mindannyiszor, valahányszor oly tetteket követnek el, melyeket nem véd a jogszerüségi praesumtio. Ezt kérjük figyelemre méltatni.
Ennyit a Részekről. Most néhány szót Erdélyről, a testvérhonról, melynek honunkkali szorosabb kapcsolata, s általa a megszakadott magyar név egyesítése, egyike azon magasztos eszméknek, melyekért szivünk mélyéből emelénk e lapokban annyi meleg szót.
Erdélyben a Magyarországgali egyesülés eszméje a mult országgyűlés alatt már a szólók s cselekvők többségévé lett; bizonyítja ezt azon körülmény, hogy egy biztosság határoztatott kineveztetni, mely a Magyarhon részéről hasonlag kinevezendő biztossággal az egyesülés módjai felől értekezzék. De mint minden jónak, úgy ennek is vannak ellenei, s ezek ismervén ama kivált gyengéknél honos psychologiai sajátságot, hogy a részvétlenség s elmellőzés nyilvános bántásnál is jobban sért, Erdélyben azon hírt terjengeték, hogy Magyarhon nem igen óhajtja az egyesülést, s hogy még az úgynevezett alkotmányos ellenzék főbb tagjai is hidegséggel vannak az iránt. Ezen ármány, ha nyilvánosan meg nem czáfoltatik, oda fogna vezetni, hogy az egyesülés óhajtásának már gyökeresedni, s terjedni kezdő növénye Erdélyben elhervadjon. Kötelességünk tehát mint hazafiaknak, mint testvéreknek, mint erősebb félnek csalhatatlanul bebizonyítni, hogy ez nem igaz; hogy Magyarhonban az Erdélylyeli egyesülés buzgó óhajtása nem is pártkérdés, hanem oly forró kivánat, melyet színkülönbség nélkül minden magyar elevenen táplál szivében. Mi magunk s elvbarátink részéről nyilt tanuságot tehetünk erről Isten és világ előtt; de meg vagyunk győződve, hogy magán contestatiók az ármányszülte kétséget el nem oszlatják, hacsak egyszersmind az nem történik, mit erdélyi atyánkfiai vártak, s méltán várnak, s a mire számítottak, midőn mult országgyűlésükön a föntemlített előkészítő lépést tevék. Csak ezen méltó várakozás kielégítése eszközölheti, hogy a részvétlenség felőli álvélemény az ügy teménytelen kárára meg ne rögözzék.
