Adalék az ősiség kérdéséhez.*
Adalék az ősiség kérdéséhez.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 235-ik számából. K. F.
Alig van kérdés, melyet a közelmult idő annyira megérlelt volna, mint megérlelé az ősiség eltörlésének kérdését. Ebben egy kis becsületes része kétségtelenül a sajtónak is van; mert a minő igaz, hogy alkotmányos országban törvény csak socialis meggyőződés szüleménye lehet, oly tagadhatlan az is, hogy a socialis meggyőződés csak elmélkedés eredménye lehet; ennek pedig a sajtó leghatályosb rugonya. Azonban a sajtó erejének titka a kor igényeivel viszonyban áll, a sajtó csak olyan, mint az óra, mely időt mutat, de maga nem az idő! Azért ismételjük: az ősiség eltörlése kérdését az idő érlelé meg; csak ez maga, csak az idő hatalma volt képes az ily roppant progressióban megérlelni, más semmi sem. Vannak politikusok, kik mint harkály a fakérgen, örökké csak az eszmék betüköntösén gyakorolván erejök hegyét, azt gondoljál: (színlik legalább, hogy gondolják), isten tudná, mi nagy bölcsességet árultak el, ha fontos arczredőzettel denunciálják a remegni szeretők nagy seregének, miként »a kor igénye, az idő hatalma« stb. nem egyéb, mint fennen hangzó üres szó, mely alatt rombolás vágyánál egyéb nem rejlik. Valóban szeretnők tudni, a rémkiáltás emez apostolai nem nevetnek-e egymás szemébe, ha találkoznak, mint nevettek a római augurok? Ha nevetnek, úgy nincs mit szólanunk; hadd rémkiabáljanak, hiszen mesterségök, mint auguroknak volt a jövendölés; de ha nem nevetnek, vegyék – kérjük – magoknak egyszer a fáradságot, s gondolkozzanak, mit tesz ez a szó: »idő hatalma?« – mit akart mondani ama német minister (ki bizony nem volt a forradalom embere), midőn a bajor kamarában azt mondá, hogy a valódi státusférfiunak ujját a kor üterén kell tartania? A társas életnek vannak időnkint bizonyos kellékei, miket elvitatni lehetetlen, vannak szükségek, melyeket részint a polgárosodás terjedése, s más nemzetekkeli érintkezés, részint nemzetgazdasági viszonyok, s a törvényhozás intézkedései teremtettek; szóval vannak kellékek, vannak szükségek, melyek magokat a mindennapi élet viszonyaiban annyira éreztetik, melyeknek súlyát, magán, barátain, ismerősein, minden ember úton-útfélen annyiszor tapasztalja, miszerint lehetetlen, hogy az élet, eme leggyakorlatiasb oktató, reánk ne kényszerítse a meggyőződést, hogy ezen kellékek kielégítését, hogy ezen szükségek elhárítását, mindnyájunk java sürgetőleg követeli. Ezen közérzelem, ezen meggyőződés teszi a kor igényét; s a természetes ösztön, imitt a biztos és jólét, amott az önfentartás ösztöne, mely egyéneket úgy, mint egyének aggregatumát, a társadalmat, minden elevenen érzett közszükség elhárítására késztet, ezen ösztön az, mit idő hatalmának nevezünk. A ki tehát azt mondja, hogy a kor igénye, s az idő hatalma vagy semmi, vagy üres elméleti phrasis, vagy éppen romboló forradalmi eszme: az valóban nem tudja, mit beszél; mert normalis állapotban minő a nemzetek békés fejlődésének állapota, a kor igényénél nincs semmi practicumabb; mert ez az élet maga; az idő hatalmánál nincs semmi conservativabb; mert ez az önfentartás természetszerű működése.
Alkalmazzuk ezeket egy kissé az ősiség kérdésére, melyről Deák mindent megmondott, midőn classicus követjelentésében azt mondá: hogy »önérdekünk által sürget az idő, s a nemzet megérti az időnek komolyan intő szavát, s miután azok, mik a mult országgyűlésen történtek, az ősiséget gyökerében megrázták, a nemzet valóságos érdekének tisztább felfogása e részben is legyőzi a hajdankornak szomoru hagyománykép reánk szállott előitéleteit«. És valóban úgy van; az idő hatalma a kérdést megérlelé, s a kor igénye az ősiség eltörlését hatalmasan követeli. Honnan ezen igény? Miben nyilatkozik ezen hatalom? Könnyü megérteni. Szegények valánk, mert pénztelenek; hazánk természeti kincsei harmadában sem voltak folyókká téve; s vagy inségben sorvadozánk, vagy teli vermeink, s pinczéink mellett földünk zsírjában fuladozánk; nyomorult állapot mind a kettő. És kiáltának a nép bölcsei: »hitelt! hitelt! másként nyomorún tengődve veszünk el«; s a nép bölcseinek igazuk volt, s a hitel szükségének érzete lőn a kor igényévé, lőn az idő hatalmává, s korántsem destructiv, hanem egyenesen conservativ irányban; hasonlón az éhezőhöz, ki kenyeret keresni, a didergőhöz, ki fagylalt tagjait fölmelegíteni, magában ösztönt érez. Az időnek ezen hatalma, vagyis a társas élet viszonyaiban naponkint feltünedezett szükség érzete, a socialis meggyőződést törvénnyé alakítá, és meghozattak a hiteltörvények, mert a dolog tisztán állott: hogy habár balgaság volt volna is azt remélni, hogy a hiteltörvények egyes-egyedül, isolált állásukban máról holnapra (angolosan szólva: míg egy koczka fordul) hitelt teremtenek e nemzetnek, melynek még tegnap hitele teljességgel nem vala; arról azonban minden ép értelem meg volt győződve, hogy hiteltörvények nélkül hitelre, vagyis hitel jövendő lehetségére számítani képtelenség. A kor igénye tehát megteremté a törvényeket. S ím megvannak – s hála Istennek, hogy megvannak! – és alig kezdik hatásukat gyakorolni, már magunkon, barátainkon, szomszédainkon naponta tapasztaljuk, hogy hacsak az ősiséget el nem töröljük, s eltörlésével a birtokot szabaddá, s biztossá nem tesszük, a földbirtokosztály fele részének semmivé kell lenni okvetlenül; mert legalább fele része el van adósodva; s ezer forint adósság után két-három ezer frtnyi birtoka utána vész, hacsak az ősiség eltörlésével birtokának becse, értéke, ára, s ekkép hitele is nem növeltetik. Ebben fekszik az idő hatalma, mely az ősiség eltörlésének kérdését megérlelé. Ez az, mit Deák ekként fejezett ki: »a mult országgyűlésen történtek gyökerében megrázták az ősiséget«. Azaz: a hiteltörvények oly viszonyokat teremtettek, oly állapotot idéztek elő, míszerint az ősiség eltörlését az önfentartás ösztönénél fogva kétszerte elevenen kell kívánnunk, és mivel az ősiség eltörlése e szerint a hiteltörvények szükséges kiegészítő részének mutatkozik, az a kor igényévé vált, azt az idő hatalma követeli.
Már máskor is mondók, hogy midőn egy státusgépezetbe valamely egészen új institutio illesztetik be, melynek hatása előbbi tények következményeivel is érintésbe jő, lehetetlen, hogy a gyakorlatba vétel első szaka némi crisissel ne járjon; és lehetetlen, hogy rníg az új institutiónak az életbeli assimilatiója végbe nem megyen, az egész nemzetre áradandó jótékonyságnak némi egyesek viszonyai – sajnálatosan bár, de nem jogtalanul – áldozataivá ne legyenek. Ezt tudva, korántsem csudálkozánk, ha némelyek azok közül, kik vagy felületesen gondolkoznak, vagy nem eléggé honpolgár-érzelműek, hogy a törvények jótékonyságát a majdankori közös eredmény, nem pedig a magánügyi érintés szűk szempontjából tekintenék; nem csodálkozánk, – mondom – ha ezek köréből az új hiteltörvények ellen panasz emelkedett; hanem csudálkozánk, s fájdalmasan meglepetve érzők magunkat, midőn minap a hiteltörvények ellen kikelni láttuk még azon tisztelt hazafit is, kivel viszálykodásban állani szerencsétlenségünk van, de kit akár a felületes gondolkozók, akár a szűkkeblűek osztályába senki sem sorozand. A tisztelt férfiu bizonyosan igen jól tudja, hogy a fentebb említett crisis minden ilyes új intézkedésnél kikerülhetetlen átalakulási stádium, melyet magának a jótékony törvény hitelének csökkentésére fegyverül használni státus férfinak nem kellene; ő bizonyosan igen jól tudja, hogy minden oly törvény, mely a fennálló viszonyokat módosítja, teljes hatását máról-holnapra ki nem fejtheti, hanem arra idő kell, tetemes idő, míg az élettel tökéletesen ugyanazonul; ő igen jól tudja, hogy az balga ember volna, ki azt képzelné, hogy ha ma az ősiséget eltöröljük, a házi adót együtt fizetjük, sőt ha az egykor javaslott XII. törvény mind megalkottatik is, már édes hazánk mindjárt holnap reggel Eldoradóvá változik; mert arra is idő fog kelleni, hogy az ősiség eltörlésének, a házi adó együttviselésének roppant jótékonyságu következményei kifejlődjenek; ő továbbá igen jól tudja azt is, hogy a törvény iránti tiszteletlenség a magyar nemzet nagy része jellemének árnyékoldalához tartozik: mindezek szerint tehát azt is tudnia kellett volna, hogy igen lélekbenjáró dolog ezen tiszteletlenséget növelni; s igen sajnos látni, miként ő nem várva, hogy az új törvény jótékony hatását kifejthesse, s a szükséges törvényhozási complementumokat is maga után vonhassa, azon törvényt decreditálni iparkodik, s pedig egy oly törvényt, mely ellen alkotásakor szót nem emelt, holott a törvényhozás részese volt; s mely épp azon czélnak nélkülözhetlen kelléke, melyet ő maga egy évtized óta folyvást vitat, a nemzeti hitelnek tudniillik. Nem valánk oly helyzetben, hogy ezen hiteltörvények alkotásához akármi közvetett úton-módon legkisebb részben járulhattunk volna; de lehetetlen nem sajnálnunk, hogy azon férfiak népszerűségének megtámadására, kiknek bokros érdemeik közt ezen törvények alkotásábani munkás fáradozásuk minden bizonynyal nem legutolsó helyen áll, fegyverül az alig alkotott törvényiránti tisztelet, s bizodalom csökkentését látjuk használni. A mi minket illet: mi meg vagyunk győződve, hogy ha a mult országgyűlés a hiteltörvényeket a nemzeti bank, s ősiség kérdésével, szóval mindazzal egybekötötte volna, a mi teljes kiegészítésükhöz tartozik, hiteltörvényekkel sem birnánk, s az ősiség eltörlésének kérdése sem érett volna tizedrésznyire, mint a mennyire épp az által ért, hogy hiteltörvényeink megalkotvák. Mert ezek fejték ki a közszükség érzetét, vagyis az idő hatalmát, mely az ősiség lélekharangját immár megkondította.
Tagadni nem lehet, hogy az ősiség kérdése Lajos király ideje óta birtokviszonyaink minden ágazatain annyira keresztülszövődött, miszerint ha tökéletes eltörlése elvül kimondatik, alkalmasint az egész polgári magánjognak ehhez alkalmazott átnézése legyen szükséges; s ezt a legközelebbi országgyűlésen megtörténhetőnek nem igen gondolhatjuk; de azért igen sok fontossága van az ősiségnek, mire nézve eltörlő törvényt haladéktalanul hozni szükséges, hozni lehet, habár a fivérek, nővérek közötti osztálykérdések, leánynegyed, hajadoni, s özvegyi jog stb. azonnali intézkedés alá nem kerülnek is. Mik legyenek az ősiségnek azon legkártékonyabb ágai, melyek haladéktalanul lemetszhetők? Erre nézve elég legyen Pestmegyének utasítására hivatkoznunk, – angol bill forma részletes törvényjavaslatokat formulázni pedig nem hisszük a sajtó hivatásához tartozónak; – és így szabad legyen ezuttal csak az örökvallások tárgya körül egyetlenegy kérdésre szorítkoznunk.
Hogy az örökvallásnak felbonthatlansága azok közé tartozik, miknek törvényáltali kimondása, az ősiség eltörlésének legelső, legszükségesebb dictatumai közé számítható; nehezen lesz, a ki kétségbe vegye. A kérdés tehát csak oda megy ki: minő tekintetre kell az örökeladások felbonthatlanságának elhatározásánál ügyelni? Nézetünk szerint ügyelni kell azon tekintetre, hogy senkinek a létező törvénybe vetett erkölcsi bizodalma meg ne hiusíttassék; a fennálló érdekek közül minél kevesebb sértessék, s ezen perennalisatio – mely nélkül Magyarhonban birtokát biztos tulajdonának senki sem mondhatja – akként eszközöltessék, hogy a törvény ótalma alatt keletkezett realis állapotban minél kevesb zavar, s rázkódtatás okoztassék. Ezen elvek okszerüségét alkalmasint senki sem fogja tagadni. Kisértsük meg tehát az alkalmazást. Az ezután kötendő örökeladásokra nézve kérdés nincs; de van az eddig kötöttek iránt, a kérdés t. i. az: mi felelend meg jobban a jogszerüségnek, s az érdekkímélés fentebbi tekintetének? Az-e, ha az eddigi örökvallások megerőtleníthetésére záros határidő rendeltetik, mely alatt mindenki jogát védi, invalidatorius pert kezdhessen, s bevégezhesse? Vagy pedig az, ha törvény által kimondatik, hogy úgy az eddig kötött, mint jövendőben kötendő örökvallások felbonthatlanok. Mi sokáig azt hivők: kevesb érdek sértetik, ha az első engedtetnék meg; de hosszabb gondolkozás, s kivált a hiteltörvények kellékeinek tapasztalása által azon erős meggyőződésre jövénk, hogy mind a jogszerüség, mind a nyilvános erkölcstan, mind a józan politika, mind az érdekkímélés azt javasolják: hogy az eddigi örökvallások is felbonthatlanokká nyilatkoztassanak. Okaink röviden a következők:
1. Mi a jogszerüséget illeti: visszaható törvényt alkotni igaz, hogy nem kell, és nem kell senkinek a törvénybe vetett erkölcsi bizalmát meghiusítani. De kérdjük: visszaható törvény volna-e, ha azt mondaná a törvényhozás: hogy minden kötött és kötendő örökvallások jövendőben felbonthatlanok? Hiszen a retroactivitásnak oly értelmet tulajdonítani csakugyan lehetetlen, hogy egy hajdani cselekvénynek következményeit a törvény soha se szabályozhassa; e szerint ugyanis lehetetlen volna birtokviszonyok körül törvényt alkotni, mert mi alig tudunk képzelni oly birtokjogi törvényt, mely annakelőttei cselekvények jövendőrei következményeit ne érintené. Ha a törvényhozás azt mondaná: hogy az örökeladást a szerződő felek szándoka szerint kellvén értelmezni, mivelhogy ők valósággal örökvallás iránt szerződtek, tehát az ekkorig megerőtlenített örökeladások is erejökbe visszatétessenek, s a bíróilag visszafoglalt javak az örökvevőnek visszaadassanak: ez visszaható törvény volna; mert hatása retroactive a multba is avatkoznék; ellenben ha azt mondja a törvényhozás: a ki mint kötelezte magát, kötelezése akként maradjon; következőleg az örökvallások, a szerződő felek értelme szerint örökvallások maradjanak, kérdjük: rni változik ez által a multra nézve? S kinek hiusul meg törvénybe vetett erkölcsi bizodalma? Senkinek; hacsak a törvényhozás csalást és erkölcstelenséget törvénybe vetett erkölcsi bizodalomnak canonisálni nem akarna; igenis csalást és erkölcstelenséget; mert ha az eddigi örökvallások felforgatása megengedtetnék, az korántsem szerződés alapján történnék, hanem csak azon föltevésen épülhetne, hogy ámbár az eladó örököt vallott, de mivel meglehet, hogy olyan szándokot hazudott, minővel nem birt, mivel meglehet azon csalási szándok élt szíve rejtekében, hogy örökeladást bátran hazudhat, mert hiszen ha majd egykor a pénz értéke megváltozandik, örökösei majd invalidálják: a törvényhozás tehát ezen erkölcstelenségi lehetséget, a csalás és hazugság eme szándokát tartozik venni ótalom alá, s meghiusítni a vevőnek, a ki jóhiszeműséggel örökvallást kötött, ezen kötésbe vetett erkölcsi bizodalmát. Nem, nem! A törvényhozó magát a közmorállal ellentétbe nem teheti, s rosszhiszemüséget, erkölcstelenséget nem pártfogolhat. A mi törvényes formák szerint örökvallásnak köttetett, az legyen örökvallás; akár tegnap kelt, akár holnap kelend; ez által a szerződés ellen semmi sem történik, multra semmi változás nem okoztatik, s így sem visszaható törvény nem hozatik, sem bárkinek a törvénybe vetett bizodalma meg nem hiusíttatik. Jogszerűség tekintetében tehát a dolog tisztában áll.
2. A mi a fennálló érdekek kímélését illeti: ez egyenesen azt kívánja, hogy az eddigi örökvallások is felbonthatlanokká tétessenek; mert az érdekkímélés az által éretik el, ha a törvényhozás a birtokot biztossá teszi, nem pedig az által, hogy ingatagságát proclamálja, s bizonytalanságra kárhoztatja. Hozassék törvény, mely bizonyos időt szabjon ki, mialatt invalidatorius perrel minden örökvallást meg lehessen támadni: és az országbani minden birtoknak és birtokosnak érdeke meg van sértve; ellenben mondassék ki, hogy az örökvallás, a mint köttetett, úgy maradjon: s kinek érdeke leend megsértve? A mestergerendában heverő füstös papirosoké, melyekben addig gyönyörködött a magyar nemesség, míg 9/10-ed része az ősiség ótalma alatt, nyomorult szegény proletárius állapotba sülyedett, melyben a jobbágy sorsát is irigyelnie kell. S most ítélje meg a nyájas olvasó, melyik érdek érdemel több kíméletet, a jólelküleg szerzett birtok biztosságának, vagy a szerződések értelme, s erkölcsi ereje ellen intézendő perlekedési viszketegnek érdeke? Hogy ez utóbbi a tisztes ügyvédi karnak érdekében lehet, nem tagadjuk; de hogy a nemzetnek amaz áll érdekében, arról meg vagyunk győződve.
3. Akként kell intézni a reformokat, hogy a jelen állapotban minél kevesb rázkódtatást okozzanak. Alkalmazzuk ezen elvet a föltett kérdésre; mondjuk, hogy az örökvallások többé föl nem bonthatók s okoztunk-e valamely rázkódtatást? Legkevesebbet sem, marad minden eddigi állapotában, s csend, béke és biztosság mindenfelé; ellenben mondjuk, hogy még 12 vagy nem tudjuk, hány évig invalidálni lehet az eddigi örökvallásokat: és mi lészen a következés? Általános megrázkodtatása minden birtoknak, a pereknek egész özöne; alig lesz birtokos, ki meg nem támadtatnék, s alig lesz nemes ember, ki pört nem kezdene, hogy ha mást nem, legalább egy kis egyezkedésre szerencsét próbáljon; és 12 évig egyebet sem fogunk tenni, mint perlekedni; a mi tán erkölcsileg sem a legkívánatosb állapot egy nemzet életében. Végre:
4. Ha az ezután kötendő örökeladásokat felbonthatlanokká tesszük, de az eddigieknek felbontását megengedjük: egészen hasztalan munkát cselekvénk, s egy talpalatnyi birtokot sem tettünk a honban biztosabbá, mint a minő most, s a nemzeti hitelt egy hajszálnyival sem öregbítők; mert ha ki ma Pétertől birtokot veszen: azt ugyan nem fogják megtámadhatni Péter örökösei, de igenis meg azok, kiknek nem tudom hanyad ízbeni ősapjától Péternek talán dédapja vette; és ismét annak maradékai, ki valaha ezen jószágot a Péter előtti birtokosnak eladta; és így tovább, habár ma már 20-ik kézen legyen is. S így kérdjük: minő czél volna elérve ilyen törvénynyel? Ám ítéljenek, kik jobban tudják; mireánk ezen okok eldöntő erővel hatottak.
