Két ellenvélemény.*
Két ellenvélemény.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 236-ik számából. K. F.
A polgárjogi qualificatiókról lapjainkban közlött elmélkedés kiegészítéseül még két ellenvéleményről kell szólanunk. De midőn valamely módok és eszközök czélszerűsége taglaltatik, az elhatározó tekintetet elvégre mindig magának a czélnak tiszta fölfogása adja meg. Nem lesz tehát fölösleges annak vázlatát ismételnünk, mit mi a kir. városok belszerkezetének javított rendezésében vezéreszme gyanánt elfogadtatni, s követtetni óhajtunk. A ki velünk ezen alapeszmére, s így magára a czélra nézve is egyet nem ért, azzal mód- és eszközről hasztalan vitatkoznánk; mert az vagy ellenkező, vagy legalább divergens irányban indulván, egészen más czél felé megyen és így természetesen egészen más módokat és eszközöket is kell választania; mi pedig szerény javaslatainkra nézve nemcsak érdemesnek nem, sőt inkább hibának, s egyszerű félrevetésre elegendő oknak találnók, hogy az általunk javasolt módokat és eszközöket saját irányukra azok is alkalmasaknak joggal mondhatnák, kik épp ellenkező czélt tűztek ki maguknak, mint a mely ez ügyben szüntelen szemeink előtt lebeg. A kik ellenben a czélra nézve velünk egyetértenek, azoknak a szándékolt kis vázolat szerény véleményünk becsének megítélésében érvényítőül szolgálhatand.
Alapeszménk a kir. városok rendezésében az: hogy mi a kir. városi polgárokat (kik a tanács s a zártkörü úgynevezett választott polgárság tagjain kívül eddigelé semminemű positiv alkotmányos jogokat nem gyakorlottak) nemcsak papiroson, hanem valóságban is alkotmányos polgárokká tétetni óhajtjuk, – polgárokká, kik alkotmányos jogokkal bírjanak, s azokat tevőleges befolyással gyakorolják is. – Erre legczélszerűbb módnak véljük a városi szerkezetet akként rendezni, miszerint az ős magyar institutióhoz, a megyei szerkezethez tudniillik assimiláltassék: de képviseleti rendszerre legyen alapítva; s így egyrészről a megyeszerkezeti önigazgatás elvének elfogadásával a városi idegen növény a magyar alkotmány kertjében úgyszólván acclimatizáltassék; másrészről a képviseleti rendszert – mivé alkotmányunknak előbb-utóbb fejleni kellend – a megyékre is előkészítse. – E szerint ki van tűzve a czél, ki van tűzve a rendszer, mely azon czélra vezet. A képviseleti rendszernek gyakorlatba vételére pedig képviselőkre van szükség, kik a polgárokat országos dolgokban, – és képviselőkre, kik a városi beligazgatásban képviseljék. Amaz az országgyűlési követek hivatása, emez egy képviselő testületé, mely az leend a városokban, mi a közgyűlés a vármegyékben; mely tehát mint közigazgató testület, kettős hatással birand, t. i. teendi mindazt, mi egy tanácskozó, s határozó testület köréhez alkotmányos korlátok közé tartozik; és választandja köztisztviselőket, vagyis azokat, kik által a kezeiben nyugvó közigazgatási hatóságot végrehajtja. Ezen szerkezetnek továbbá természetes kelléke, hogy mindkét rendbeli képviselők, t. i. úgy az országosak, mint a városiak, azok által választassanak, kiket képviselniök kell; mert ha nem választatnának, úgy senkit sem képviselnének; már pedig képviselniök kell az egész polgárságot: tehát az egész polgárság által kell választatniok; azaz mindazok által, kiket a törvényhozás a polgárosztály alkotmányosítása szempontjából polgárjogokra képeseknek ítél, s jogszerűség és józan politika szerint kell, hogy ítéljen. – És itt vagyunk a polgárjogi qualificatióknál, melyekre nézve véleményünket okokkal támogatva, mi már előadók; két ellenvéleményt pedig taglalat alá venni jelen, s jövő értekezésünk főfeladata.
Első azoké, kik úgy vélekednek, hogy a városi képviselőtestület ne a polgárok összessége által választassék, sőt általában ne is választassék, hanem tagjai azon városi lakosok legyenek, kik legtöbb adót fizetnek; például ha Pesten a képviselőtestület ezer személyre, Ruszton talán ötvenre szabatnék, azt amott a legtöbb adót fizető ezer, emitt 50 lakos képezze. – S a többiek? fogja kérdezni a nyájas olvasó, – mindazok, kik akár vagyonosok, akár keresetmóduk, akár adófizetéssel összekötött értelmiségön által minden megkívántató képességet nyujtanak, hogy a közállomány fentartása, s közjólét előmozdítása iránt érdekkel viseltetnek, – mindezek minő jogokkal birandnak? Felelet: semmivel, teljességgel semmivel; hanem lesznek lakosok, kikről ha azt mondanók, hogy alkotmányos polgárok, gúnyt mondanánk; mert a legkevesebb alkotmányos jogban sem lennének részesítve. Mi legalább alkotmányos polgárnak azt teljességgel nem tarthatjuk, ki még csak annyi joggal sem bir, hogy egy vagy más úton azoknak választásába befolyna, kik a község dolgait igazgatják; ez a jogok minimuma, a mivel polgár birhat, s a ki még ezzel sem birna, az jogban, szabadságban alantabb állam, mint az utolsó falusi zsellér, ki valamely hegyközi zugfaluban egy gunyhót bir, vagy határában egy nyolczadrész vékányi burgonyaföldet irtott; ezeket pedig alkotmányunk sánczain kívül levőknek akará az eddigi magyar státusjog, míg a kir. városok polgárait országrendnek nevezik. Gyönyörű országrendiség volna valóban, mely ekként rendeztetnék! Satyrának jó volna talán, de alkotmányosságnak még a mystificatiónál is szomorúbb, mert gúny. – Mi nem kétségeskedünk egyenesen kimondani, hogy a városi képviselő rendszernek ezen módját minden kigondolható módok közt a legmonstruózusabb véleménynek hiszszük, – olyannak, mely midőn kimondja, hogy a képviselők senki által sem választatnának, egyszersmind magára a legsúlyosabb kritikát mondá ki; mert kimondotta, hogy a képviselők senkit sem képviselnének. – Ez tehát nem volna javítás, nem volna előlépés, hanem volna elvben még a mostani rossz rendszerben is rosszabb valami mert a mostani, úgynevezett választott polgárok valakit mégis csak képviselnek, képviselik választóikat; de amazok, kikről szó van, a világon senkit sem képviselnének. – Ezen eszme a magyar státusjogban még idegenebb, mint minőnek a városok jelen szerkezetét joggal hiszi a közvélemény; de ily alakban az egész világ institutióinak tömérdek abnormitásai közt is egyedül, s példa nélkül állana; mert vannak ugyan státusok, melyekben a pénzaristocratiának több, kevesebb súly engedtetik: de arra, hogy a pénzaristocratia, még pedig bizonyos számú egyénekre szorítva, a polgári állományban minden mást a legkisebb polgárjogból is kijáró egyedüli elem és hatalom legyen: erre példa tudtunkra széles e világon sehol sincs, s ha mégis van valahol, azt bizonynyal mindennek nevezhetnők, csak alkotmányosságnak teljességgel nem. – És így mi nem hiszszük, hogy az 1843-iki országgyűlés, melyet felséges királyunk egyenesen haladásra, s a mult országgyűlések által elvetett magvak bővebb kifejtésére hivott össze, – mi nem hiszszük, hogy ezen országgyűlés ily haladástól, ily reformtól szívvel-lélekkel el ne forduljon; – annyival inkább pedig, mert a törvényhozásnak bizonyos logicája kétségtelenül van, mely a letett előzmények természetes következményeit kifejteni igyekszik, s előbb-utóbb ki is fejti. – Igy például a házi adó aránylagos együttviselése megbukhatik ugyan egyszer vagy kétszer: de a ki magát mystificálni nem akarja, minden más okot félretéve, kénytelen lesz megvallani, hogy a kérésnek bizonyos jövendőjét már akkor alapítá meg a törvényhozás, midőn a jobbágytelken lakó nemeseket adó alá vetette; – ebből a törvényhozás logicája amazt okvetlenül el fogja következtetni. – Hasonlóan van a dolog a kir. városokkal. – Ha csak akként lesznek rendezve, hogy rendezetteknek se mondathassanak: ekkor idegen isolált állásukat megtarthatják; de ha rendezésök akként megy végbe, hogy az assimilatio elve szerint alkotmányosíttatnak: ekkor az említett törvényhozási logicus kénytelenségnél fogva, a városok rendezése, a megyék egykori rendezésére kétségtelenül igen nagy hatással lesz; elannyira, hogy ha a királyi városok köréből a képviselőtestület szabad választásának elve kizáratnék, s helyébe a legtöbbet adózók monstruosus képviselősége tétetnék, ezzel egyszersmind le volna annak is alapja téve, hogy egykoron a szabad választás elve a vármegyei institutióból is kiküszöböltessék. Ez tehát nézetünk szerint épp azon elvnek adna halálos döfést, mely nemzetünknél századok viszontagságain keresztül magát igen nagy részben fentartá, s melyben a magyar nemzet törvényes szabadsága paizsát, alkotmányos élete egyik biztosítékát méltán keresi.
Ezen tekinteteket a szabad választás elvének feltartására, s helyébe a pénzaristocratia legmonstruosusabb nemének be nem fogadására elegendőknek véljük, s azért a felhordható okok légióját mellőzve, még csak kettőre bátorkodunk tisztelt olvasóinkat figyelmeztetni. – Első az: hogy ezen pénzaristocratiai kísérlet a választói joggal birók, vagyis polgárok összegét bizonyos meghatározott számra szorítaná, úgy, hogy oda bejutni nem lehetne, hacsak egy már benlevőnek kiszorításával nem. – Ennek minden testületnél, a mely választatik, szükségkép így kell ugyan lenni, mert ha választunk, tudnunk kell azoknak számát, kiket választanunk kell; de hogy oly testületnél, melyet senki sem választ, sőt a mely maga leend választó, még pedig első, s egyenes választást gyakorlandó, a polgárjog zárt körre, s meghatározott darabszámra szoríttassék; olyformán, hogy habár én ma mindazon biztosítékot kimutattam is, mit ezen monstruosus polgárjogrendezés tőlem kívánt, s így a legtöbbet adózók, vagyis más szóval a polgárok lajstromába be is jutottam, holnap azonban vagy egy év mulya találkozzék, ki nálamnál egy garassal több adót fizet, s e miatt én már gyakorlott polgárjogomtól megfosztassam, a polgárok lajstromából kitöröltessem, s a jogtalan tömeg közé taszíttassam; – következőleg, hogy a polgárjog senkinek saját tehetségétől, vagyonától, adójától nem, hanem inkább attól függjön, hogy más mennyi adót fizet, ez valóban oly képtelenség, melynél valamit, a mi kevésbbé alkotmányos, kevésbbé szabadságszerű, még csak gondolni is nehéz.
Második, mire tisztelt olvasóink figyelmét kikérjük, az: hogy azok véleményének, kik a polgárjogot a legtöbbet adózók egy bizonyos számára kívánják szorítani, a censussal, s censualis véleményüekkel semmi köze.
Jőjünk tisztába a census fogalmával. Az európai státusjog oly irányt von, miszerint szükségesnek tartaná a választói jogot (vagyis tulajdonkép a polgárjogot, mert a ki még csak nem is választó, az bizony nem is polgár) az egész néppel közössé nem tenni, hanem bizonyos minőséghez szorítani, mely némi biztosítékot nyujtson, hogy a választói jogot csak oly egyének gyakorolandják, kik mégis annyi képzettséggel, annyi belátással csak bírnak, mennyi ezen jog gyakorlásánál kívánatos, s kikről némi valószínűséggel föltehető, hogy ezen jogot nem fogják szándékosan a közállomány kárára fordítani. – Tehát belátás és jóakarat véteték fel kellék gyanánt; s ez ellen in thesi nem hiszünk embert, ki ellenvetést tehetne; – ámde oly mértéket, mely az emberek eszét, s lelkiismeretét fokszámra kimutassa, mint az égett bor erejét, – ily mértéket, s pedig általánosan alkalmazhatót feltalálni nem igen lehet: – az európai státusjog tehát azon segédeszméhez folyamodott, hogy a ki egy bizonyos vagyonnal, vagyis inkább jövedelemmel bir, annak aránylag több módja volt magát némileg kiművelni, mint annak, a ki semmi bizonyos jövedelemmel nem bir; s hogy amannak aránylag érdeke is több a közállomány fentartásában. – E szerint tehát a vagyonosságnak egy bizonyos neme véteték a polgárjogi képesség mértékének; – viszont pedig némely helyütt (mert például Angolhonban nem így van) ezen vagyonosság mértékének az adó (census). Im ez a censualis rendszer theoriája, t. i. a ki bizonyos mennyiségű adót fizet, az annyi jövedelemmel bir, miszerint valószinüleg föltehető, hogy magát némileg kiművelni módja volt, s a közállományhoz önérdeke által csatoltatik.
Ezen vélemény barátai egyszerre átlátandják, mikép azok, kik a polgárjog gyakorlatát csak a legtöbbet adózók bizonyos számára kívánják szorítani a censusnak Európa-szerte meglehetősen népszerű eszméjével teljességgel nem takarózhatnak, mert tervök ettől lényegében különbözik, sőt azzal merőben ellenkezik. Ugyanis: a censualis rendszer jellemző alapja abban áll: hogy a törvényhozás megszabja, mennyi adót kell az embernek fizetni, miszerint választóvá, vagyis polgárrá lehessen (például Francziaországban 200 frankot!! s ezt nevezik aztán alkotmányos országnak!), s a ki ily adómennyiséget fizet, az választóvá lesz, minden tekintet nélkül arra, valjon más is annyi, vagy talán több adót fizet-e? –- Ellenben a legtöbbetadózás kvalificatióját pártolók véleménye szerint, a törvényhozás nem határozná meg a megkivánt adómennyiséget, és senki sem tudná megmondani, minő vagyonnal vagy jövedelemmel kell az embernek birnia, hogy polgárrá lehessen, sőt a polgárrá tételt nem is az határozná, hogy az ember mennyi adót fizet, hanem az, hogy nincsenek-e mások, kik több adót fizetnek? Továbbá a censualis rendszernek sajátsága, hogy a ki bizonyos meghatározott adót fizetvén, vagy (mint Angliában) jövedelmet bizonyítván, a választók lajstromába beíratott, mindaddig választó marad, míg adója vagy jövedelme kevesebbre nem csökken, mint mennyit a törvényhozás megkiván; ellenben a másik rendszer szerint az ember választói jogát mind a mellett is elveszíthetné, hogy sem adója, sem jövedelme nem csökkent, a mi merő státustani képtelenség. Harmadszor a censusnak lényeges sajátsága: hogy a meghatározott adómennyiség ugyanazon egy osztályba tartozó lakosokra nézve egyenlő legyen; például Franciaországban akárhol fizessen valaki 200 frank adót, Angolhonban akármelyik városban szedjen vagy fizessen valaki 10 font sterling (100 p. frt) házbért, akárhol birjon oly szabad, vagy örökbérleti fekvő birtokot, mely 10 font sterlinget jövedelmez: ez által mindenütt választói képességet nyer; a másik vélemény szerint pedig a minő vagyon az embert Budán alkotmányos polgárrá képesítené, az Pesten még semmi jogot nem adna, ellenben a mi Pest városában választóvá jogosítna, az Budán az alkotmány sánczai közül olyat szorítana ki, a ki különben ott polgárjoggal birt volna, ha történetesen egy nálánál gazdagabb pesti lakos Budára nem vetődik. Negyedszer, a censualis rendszernek alapja az: hogy valaki elég adót fizessen, vagy elég jövedelemmel birjon; a másik vélemény pedig az »elég« szót csak viszonylag ismerni, elégnek tartja t. i. a keveset is, ha nincs a ki többet fizessen; ellenben elégnek nem tartja a sokat is, ha van, a ki még többet fizet. Végre ötödször, a censualis qualificatio nyitva tartja a polgárjog categoriát az egész nemzetnek, mihelyt tagjai a szükséges adó- vagy jövedelem-mennyiségre emelkednek, habár számuk százezrekre vagy milliókra növekedjék is; – a másik vélemény ellenben bizonyos számra, járt körre szorítja a polgárok számát, melybe az, a kiben nincs, csak úgy juthat be, ha valaki mást onnan kiszorít. – A különbségi egyetvonala e szerint a végtelenig húzhatnók, mert egyetlenegy lényeges pont sincs, miben a két rendszer összeegyeznék; de már csak ezeket is tökéletesen elegendőknek hisszük, hogy mindenki meggyőződjék, miképen a taglalat alá vett vélemény még csak a censualis rendszer divatszerüségével sem lehet palástolgatni; s mi teljes hittel reméljük, hogy Magyarhonban ily abnormitásnak, mely alkotmánynak typusával merőben ellenkezik, jövendője nincs!
