III. A teendők.*
III. A teendők.*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 267-ik számából. K. F.
Ha igaz, hogy a megyegyűlési kicsapongásokon legsikeresebben a képviseleti rendszer segíthetne; kérdjük: vajjon abból, hogy ennek behozatala jelenleg lehetetlen, mivel a népképviseletnek még órája nem ütött; kérdjük – mondám – vajjon ebből következik-e, hogy most a népképviselet, és így a képviseleti rendszer körében semmit se tegyen a törvényhozás? Mi határozottan azt mondjuk: »nem következik«; sőt inkább hisszük és valljuk, miképen a »körülményelv szükségeiveli megalkuvás« kénytelensége hozza magával, hogy annyi előlépést tegyünk, a mennyire már megvannak a szükséges előzmények; és magával hozza, hogy igyekezzünk ősi institutiónkba egy új kapcsot bele illeszteni, melyhez majd a további kifejlést akasztani lehessen. Csak ezt téve követendjük őseink példáját; csak úgy tesszük lehetségessé, hogy »féligmeddig aristocratiai, féligmeddig feudalis szerkezetünk képviseleti rendszerré, csendes, békés úton átolvadjon; a mi ily úton, s rázkódtatások nélkül még másutt sehol sem sikerült, pedig ép azért nem, mivel az ily előkészítő kapcsoknak idején korán beillesztése elhanyagoltatott. Alkalmazzuk a jelen kérdésre e nézeteket.
Mi a népképviselet általános eszméjét kevéssé sürgetők; mert azt jelenleg még impracticus iparkodásnak hittük; – hanem igenis sürgettük azt, hogy a népképviselet azon töredékei, melyekre a szükséges előzmények már meg vannak, haladéktalanul életbe léptessenek. Ide számítók pedig a kir. városokat, ide a XVI szepességi várost, s a megyei törvényhatóságtól elkülönzött Jász-Kun, Hajdu, s tengerparti kerületeket. – S ezen lépcsőzet oly igen természetes, hogy – a mint tudjuk – országgyűlésünknek csaknem legelső cselekvénye volt: ezekre nézve a népképviselet eszméjének valósítását munkába venni.
De alig hangzottak ezen eszmék sürűbben hazaszerte, nyomban emelkedtek kérdő szózatok: vajjon ha Rusztnak, Korponának stb. képviseleti jog adatik; – miért nem Kőrösnek, Kecskemétnek, Sárospataknak, Nyiregyházának stb.; kevésbbé vannak-e ezek akármi tekintetben is politikai jogokra képesítve, mint például Dorozsma, Jákóhalma avagy Vámospércs? És mi határozottan felelünk: nem, nincsenek kevésbbé képesítve; – hanem a dologban egy különbség van: az, hogy a kir. városok és szabad kerületek, institutióink egységének nagy kárára, a megyéktől elszakadtanak; a szabados községek pedig, Istennek hála, még a megyékben benfoglalvák; ezeknek tehát, ha megyei szerkezetünket elsorvasztani nem akarjuk, nem a megyéktől külön, hanem a megyékben kell politikai jogokat adni. – Fontoljuk meg a dolgokat jól, uraim, avagy azt gondoljuk-e, hogy az örökváltságolt helységek, hogy egy Kőrös, egy Kecskemét politikai jogtalanságra kárhoztatva fog-e mindaddig maradhatni, míg Priszlop vagy miként is hívják a Krajna legutolsó helységét?) magát meg nem váltja? Nem hinnők, hogy valaki hajlandó legyen magát ilyesmivel mystificálni. S már most gondoljuk meg: mi lesz a dolog következése, ha ezen szabad községeknek az alkotmány sánczaiba fölvételével késünk? Nem akarunk mi semmi rázkódtatásokat jósolni; nem akarunk rémítgetni annak rajzolgatásával, mi következhetnék azon ellenséges indulat táplálgatásából, melynek lehetetlen elmaradni, ha látják az ily ép, erős, vagyonos, értelmes communitások, miként nekik e honban annyi politikai joguk sincs, mint az utolsó proletárius nemesnek, ki a nemadózást szabadságnak tartja; s értetlen mámorában kész e csalképnek magát, a megyei szerkezetet, a közjólétet, a szabadságot, a hont feláldozni. – Nem akarunk – mondám – rémítő jóslatokat gyámokokul használni, hanem csak azt kérdjük: mi lesz e késedelemnek, e kényszerített kiskoruságnak, e számkitagadásnak, a legenyhébb, legaluszékonyabb téren is bizonyos következménye? – Az: hogy Kőrös, Kecskemét, s ha majd magát megváltja, Miskolcz, s más mezővárosok, Pécs és Arad példáját fogják követni, s roppant áldozatokat teendnek, hogy királyi várossá lehessenek. Pedig mit tesz Magyarhonban királyi várossá lenni? Annyit tesz, mint a megyétől elszakadni; annyit tesz, mint a megyei szerkezetet elgyengíteni; minden elszakadott község egy-egy lemetszett tag a megyei szerkezet testéről, mely ily metszések által vagy egészen elvérezendik, vagy egy kéz-lábatlan hústömeg idomban maradand csak meg, elaszás és sorvadás martaléka, míg a madarak is büntetlenül reá szállandanak, mint a vetésben a szalma vázra, s rohadása emésztendi fel, mint a gyökere vesztett fatuskót. Ez a sors-e az, mit kedvencz institutiónknak, nemzeti tételünk palladiumának szűkkeblü majomszeretettel készítni akarnánk? Másrészről vegyük a virító életet, vegyük az eleven életerőt, mit megyei szerkezetünk nyerne, ha a szabad községek, mint megannyi csemetéi a rendnek és szabadságnak képviseleti rendszer által a derék törzsökbe beoltatnának!! E kép sokkal gyönyörűbb, sokkal meghatóbb és vigasztalóbb, mintsem hogy annak rajzát olvasóink honszerető érzelmeire ne bíznók.
Igenis uraim! A mint idején lenni el van ismerve, hogy a képviseleti rendszer írott malasztja a kir. városok szabad kerületek országgyűlési állására és belszerkezetére nézve valósággá érleltessék: úgy a csigaléptű óvakodásnak is el kell ismernie, hogy ideje van annak is, miszerint a szabad községek, a megyei gyűléseken és választásokon nemcsak színleg, hanem valódilag is képviseltetve legyenek. És minden bizonynyal, roppant képtelenség volna, ha például Kőrös, Kecskemét stb. Pestmegye közgyűlésén, Patak Zemplénben, Nyiregyháza Szabolcsban stb. még csak annyi jogra sem érdemesíttetnék, mennyivel például az új coordinatio szerint Fényszaru birand a Jász-Kún kerületek közgyűlésén.
E tekintethez járul még az is, hogyha az urbéri örökváltságot, s a szabados községek megszaporodását kívánatosnak ismeré a törvényhozás; ha oly üdv reményét kötötte hozzá, miszerint a kivívott törvényt sem két országgyűlés küzdelemiért, sem egyes polgárok szenvedéseiért olcsó bérnek nem tartaná, – nem lehet akarnia, hogy a törvény, melyért annyi nemes erő vívott, írott malasztként papiroson maradjon, vagy teljesedése századok eseményei közt vesszen el. Teend-e egyenesen valamit a jelen törvényhozás az örökváltsági törvény írott malasztjának valósítására? Az Isten tudja; megnehezedett a szükségek halmaza vállaink fölött, s törvényhozásunk nehézkes formáiból egy országgyűlésen nem minden vajudhatik életre, a miért felbuzog az elmaradás átkát érző honfi szív; de szerencsének kell mondanunk a státusszerkezet részleteinek egybefüggését, mely megengedi, hogy azt, mit a rázkódtatott rend érdekében tenni halaszthatlan kénytelenség, oly módon lehet irányozni, miszerint a megyei kicsapongások elhárításának egyik módja egyszersmind az örökváltságot is előmozdítsa, e hon szabad polgárainak számát növelje, s mindazon erőnek dajkája legyen, mit nemzetünk álladalma csak szabad polgárainak szaporodtától remélhet. – Igenis, kössetek politikai jogokat, kössetek a megyegyűlésekeni, s tiszt- és követválasztásokbani képviseletet, a községek örökváltságához, és hatalmas ingert adtatok annak valósítására, a minek papirosmalasztja két országgyűlés nemes küzdelmének örvendetes bére volt. Igenis ingert adtatok az örökváltságra; mert ne higgyük, hogy a nép kebele fogékonytalan ama magasztos érzelem becse iránt, melyet azon öntudat nyújt, hogy az ember tagjává emelkedék a közállománynak, s a számba sem jött státusvédenczből, státuspolgárrá lőn. Nem olyasmi ez, a mit rögtönzött ugrásnak lehetne nevezni, haladásunk processusában; ez az örökváltságnak nem valami nem várt, s előre nem látott következménye; az örökváltság ellenzőinek magas helyzetű vezérei, már az 1836-iki országgyűlésen nyiltan kimondák, hogy az örökváltságból a népképviseletnek természetesen, s okvetlenül el kell következni. Az egész kérdés tehát csak az: várni akarunk-e vele Horácz parasztjaként, míg a patak lefoly? Késleltetni akarjuk-e, míg az engedély, az önkéntes jótékonyság becsét is elveszti? Akkora akarjuk-e halasztani, mikoron már csak az egész népre kiterjesztve történhetnék meg, mikoron tehát az új hatalmas keréknek az ó-szerkezetbe beillesztése, az egésznek némi rázkódtatása nélkül alig mehetend végbe? Vagy pedig akarjuk, hogy alkotmányunknak képviseleti rendszerré átalakítása halkal, békésen, fokonkint eszközöltessék? S a kellőleg előkészített részletek, a még elő nem készített egésznek útját kiegyengessék? Mi azt gondoljuk a státusbölcsesség ez utóbbit javasolja; a békés átalakulás boldogságát csak ez utóbbi módon eszközölhetjük, ahhoz tehát haladéktalanul hozzá kell nyúlnunk, s hozzá épen most, hozzá annyival inkább mivel a megyei kicsapongások elhárítására ez leszen több mások között a legsikeresebb módok egyike.
Igenis, uraim! csaknem mindnyájoknak, kik a megyei kicsapongások elhárításának módjairól szót emeltenek, csaknem mindnyájoknak elmélkedéseiből nyilván kitetszik, hogy a pusztán politialis és büntetőszabályokat gyökeres orvoslatnak nem tartják; csaknem mindnyájan elismerik, vagy legalább sejtetik, hogy a képviseleti rendszerben feküdnék a leggyökeresebb orvoslat. Im a mód, melyet ajánlunk az, mely egyenesen a képviseleti rendszerre vezet, mely annak megyei szerkezetünkbe beillesztését lehetségessé teszi a nélkül, hogy a megyei rendszer systematicus rendezésébe, vagy a nemesség jogainak csorbításába ereszkedni okvetlenül szükséges volna. Emlékeznek tisztelt olvasóink azon tapintatteljes státustani különböztetésre, melyet báró Wesselényi Miklós tőn, midőn a tanácskozási jogot, a hivatalviselhetés jogával tette egyenvonalba, mondván, hogy a megyegyűlési tanácskozásban részt vehetni ép úgy, mint hivatalra választathatni minden nemesnek joga van, de részt vegyen, a mint hivatalra is választatik csak az, ki a megkívántatott szellemi képzettséggel bir. Ezen termékeny eszméről a nemességre nézve, véleményünket a jövő számban adandjuk meg; de most annyit meg kell említenünk, hogy ezen szellemi és erkölcsi qualificatiónak felállítása ép a szabad községek képviselőinél a legkisebb nehézséggel sem járna; mert itt semmi sem áll ellent, hogy azt mondja a törvényhozás: »csak oly egyén lehet népképviselő, ki magyarul tud, s nemcsak írástudó, hanem egyszersmind a magyar státustan elemeinek ismeretéről is, vagy iskolai bizonyítvány, vagy vizsgálat által kimutatást nyújt; szóval: ez volna a legczélszerűbb mód, mely által a honoratiorok nem a néptől elszakadva, nem külön státus gyanánt (a mivel mi nem tudunk megbarátkozni), hanem mint a népnek választottjai avattatnának föl a közállomány részeseivé; s értelmi gátat képeznének az értetlen nyers erő ellenében, a megyei rendszernek a népképviselet melletti fennállását közvetítenék és elhárítanák hazánkról azon veszélyt, hogy a nép maga magát képviselje, mert értelmesen képviseltetnék.
A mi az ily képviselet arányát illeti: mi jelenleg első lépésül elégnek, s a nemesség személyszerinti szavazatából eredő tömegnagyság tekintetével is megegyeztethetőnek vélnők, ha minden 4–500 lélek után a szabad községek egy képviselőt választanának, miszerint aztán, például Kecskemét 100, N.-Kőrös és Nyiregyháza 45, Sárospatak 15 képviselőt választana. Ne is véljük, hogy ha majd a szabad községek száma megszaporodik, a tanácskozó testületek roppant tömegre szaporodnának; mert ezen arány szerint, például Pestmegye népessége 1000–1200 képviselőt választana; e közt pedig sok nemes is volna, ha t. i. a nemes adót fizetend; mert tudjuk, hogy Rómában a plebs jogot kapott tisztviselőket választani, és patriciusokat választott; az angol alsóházban is sok lord ül, s még a franczia alkotmányozó gyűlésben is sok nemes ült, mint népképviselő. Igy olvasztja össze egy helyes intézkedés az elszabadozott osztályokat.
