Irány és elégtétel.*
Irány és elégtétel.*
Az 1843-ki évi »Pesti Hirlap« 254-ik számából. K. F.
Ha (legyen véralkatom hibája, legyen az élet iskolájának következménye) gyarlóságimhoz nem tartoznék, annál óvakodóbban adni helyt lelkemben a remény valósulta iránti bizodalomnak, minél inkább közelít a czél, s minél kedvezőbbek a conjuncturák; eleven örömmel kiállanám: az ügy, melyért annyi balviszontagságok, annyi megtámadtatások közt törhetlen hűséggel küzdött, köre, s tehetsége szerint annyi hű kedély – a haladás ügye – diadalának küszöbéhez ért!! S pedig nem ama sejtelmes haladás ügye, melynek bajnokai tárgytalanul merengnek a gondolatok óczeánján, hanem a haladásé, mely teljes öntudattal, teljes eszmélettel tudja mit akar, s munkásságának határozott térpontokat jelölt. Azonban a reménynek a mint fényoldala, hogy kedvetlen körülmények közt kitűrésre buzdít gyöngébbeket is: úgy árnyékoldalához tartozik, hogy elbizakodva lankaszt, midőn a viszonyok földerengenek. Legyünk férfiak mindenkoron, szedjük fel hálával az édes reménynek örömvirágait, mit a gondviselés utunkba szór; de virágainknak örülni meg ne állapodjunk, mert a hű munkásnak végig kell izzadni az egész napot, pihenni csak a nap nyugtával szabad. Azért hát előre, ernyedetlenül. Kormányunk határozott loyalitása, urunk királyunk kegyes méltánylata, melylyel a közvélemény óhajtásait bölcs akaratával szentesíteni kész, s a nemzet főbbjeinek, a nemzet választottjainak bölcsessége, sok bizalomra, sok megnyugvásra jogosítanak; ámde meg van írva, hogy a korkérdések a népek keblében oldatnak meg; s azért nemcsak szomoru, de káros visszalépés is volna, ha a sajtó, melyet a megoldás békés munkájában hatályos tényezőnek hirdet minden nap, ép akkor, midőn úgy a kötelesség, mint a nemzet méltó várakozása kétszeres igénynyel fordul fölé, hű közredolgozás helyett tétlen várakozásba szenderülni kénytelen volna, s az alkotmányos hatalmak szerencsés összhangzását, mire ekkorig nem sikertelenül működött, szerény köréhez képest közvetíteni nem igyekezhetnék.
Voltak, kik gúnyból-e vagy rémlátó félénkségből, avagy sérült hiuságból – mindegy – a sajtó korszerű élénkségét harmadfélév óta irányadásról vádolák; s e vádban még pályatársaitól is, kiknek ez ügyet, bármi volt légyen különben színök, czélzatuk, közösnek kell vala tekinteniök, szerény lapjaink legtöbbet részesültenek. – Ha e vád személyesség ellen intéztetik, valami sértőt, valami bántót foglal magában; mert egyes individualitást minden kitelhető önérzet, s hiuság gyűlöletének tárgyul péczéz ki; bár a józanok véleményében a vád legföljebb mosolyt ébreszthet; mert ezek nemcsak azt tudják, hogy egyes individualitás a nemzeti értelmesség tömegével szemközt, mint sóhajtás az orkánban, elvész; hanem azt is tudják, hogy az irányadás soha sem az irányadótól, hanem attól függ, hogy szerencsés legyen szavakat adni a nemzet gondolkodásában már készen rejlő fogékonyságnak; de ha azon irányadásróli vád nem személyességekre, hanem a sajtóra vonatkozónak értetik, úgy a vád, midőn gyanusítani akart, akaratlanul a legnagyobb magasztalást mondá ki. – Ámde az időszaki sajtó munkásságát hely, tér, körülmény feltételezik, s ha hivatása soha nem lehet: napoleoni buletinnekkint hazudni, vagy épen a napi eseményekről a korszerű kérdésekről hallgatni; másrészt most, midőn kormány és nemzet a törvényhozás dicső munkájában egyesültenek, attól félni, hogy az időszaki sajtó, ha korszerű kérdéseket fejteget, irányt adhat, vagy irányt adni csak czélozhat is, valóban legnagyobb tévedés volna; mert hiszen a minő igaz, hogy a már megérett kérdésekre nézve a törvényhozás, még mielőtt alakult volna, typusát a közvéleményben találta, s ebben a sajtó – természeténél fogva – sem henye, sem sikertelen nem maradt; úgy most, miután az országgyűlés alakult, a további kifejtés iránya kétségtelenül nem másunnan, mint csupán az országgyűléstől jöhet, melylyel ha az időszaki sajtó organumai színök, s felekezetök szerint munkás méh gyanánt karöltve járhatnak, minden bizonynyal csak a nemzet, s törvényhozás közti egyetértést mozdítják elő, s ezzel a reformnak a nemzet belső egyéniségébőli békés kifejlést eszközlik. – Mi legalább így értjük, imígy fogjuk föl hivatásunkat; pedig azt legalább joggal szemünkre vetni senki sem fogja, hogy czélunkat, szándokainkat mindig őszintén be nem vallottuk.
Itt csaknem minden szívben a haladásnak szűz lángja ég, minden ajakról a haladásnak szava hangzik. Bölcs óvatosság, s csillapult érzelmű, körültekintés, mely azoknak, kik egy nemzet sorsát intézik, legelső, legszükségesb erényök, ez igenis, nyilatkozik jobbról, mint balról, és a középen és mindenhol; de ama szenvedelmes reactiónak, mely némely érdemes polgártársaink a nemzetre földisputálni annyi erőfeszítéssel buzgólkodtanak, – azon reactiónak, melylyel a nemzetet rémítgették, azon gyermeki dacznak, melynek jelszava: »legyen bár jó, de mégsem teszem, mert Te javallád«; mindezeknek itt, a nemzeti értelmesség gyúpontjában még csak nyoma sincs. Részletekben a vélemények különbözhetnek, különbözniök kell okvetetlenül; mert ember nem gép, hogy úgy mozogjon, a mint forgatják; ámde ez nem dacz, nem reactio, – ez oly kellék, mely a practicai törvényhozásnak biztos műszere. Mindenesetre reménylenünk szabad, reménylenünk kell, hogy az országgyűlési fénycsomó, melyhez a nemzet egyenkint adá sugarait, magas helyzete méltóságáról elvilágítand szerte messzire, s az irányt vettek irányt adandnak, s a daci szünni fog künn is, a hol van.
Látták olvasóink az országgyűlést megnyitó diplomaticus beszédeket, olvasták, s lehetetlen, hogy hálás érzettel ne olvasnák, a királyi kegyelmes előadásokat. – Míg egy némi hazánkfia örökös gyanusítás mennyköveit szórja ellenünk, addig itt méltányolva tétetik az időszaki sajtóról említés, a vélemény miatti gyanusítások polgári véteknek bélyegeztetnék, s az ország választottjai erre helyeslést nyilvánítanak; míg egynémelyek democraticus irányról vádolják ez aristocraticus országban azokat, kik a nép, s politikai jog szót viszonyba teszik, addig itt vallomást hallunk, hogy a szabadság köre kiegészítve nincs. Míg reánk gúnyt szórnak, midőn a kornak igényeiről említést teszünk, addig a trón zsámolyáról figyelmeztettünk: hogy az idő int, s a körülmények szükségeivel meg kell alkudni; míg egy nagyérdemü nemes gróf azt veti szemünkre, hogy minden kérdést compromittáltunk, s elvbarátainkkal zátonyra jutánk, addig mi vigasztalódva mutatjuk föl a megyék utasításait, s a választottak becses névsorát; s míg erre azt feleli, hogy gyarló számolásunkból a kormányt kifelejtettük, addig a kegy. kir. előadások országgyűlési tárgyalásul tűzik ki nagy részét azon tárgyaknak, melyeknek korkérdésekké alakulásukhoz, csekély erőnk szerint, hibateljesen, kétségtelenül, de tiszta jó szándokkal, s törhetlen elvhűséggel mi is járultunk, a törvényhatóságok pedig köztanácskozásaikban taglalgattanak. – Ennyit említni tán a szerénységtől sem volt vétek, az öntudatnak pedig szabad volt, minthogy örökös, minthogy szünetlen a megtámadás.
Elül állanak a kegyelmes királyi előadások sorában a büntető jog, egykori elmélkedéseinknek egy kedvencz tárgya; az élelmezés, adózó népünk közterheinek egyik legsúlyosbika, s ama királyi folyamnak – melynek kapukulcsosa fölé tekint a magyar – szabályozása; és ennek nyomán reflexiók ébrednek az, ember agyában kereskedésről, nemzetiségről, s más viszonyokról, miknek dajkája az eszmetársulat, s az önfeltartásnak ösztöne. – Második ama kicsapongások, miket »Nemzeti veszély«-nek nevezénk, miknek fékezését a rend igényli; – a rend, minélkül szabadosság van, de szabadság nincs. – És jőnek a kir. városok, miknek ügyét életkérdésnek hirdetők, s mit a nemzet is utasításaiban annak ismert el. – És jön a kereskedés kellékeinek felemlítése, – és jőnek az utak, s ezek eszközeiül elnöki szó szerint a közakarat, a közerő, mikkel a szűz váll nehezen fér meg. – Ez természetesen a házi adó kérdésére vezet, mi fölött a nap még korántsem szállt le. – Majd következnek a közhitelnek akadályai, s mint egyik főbaj, az exequált birtok bizonytalansága s ingatagsága, s íme itt állunk az ősiségnél; – és jő a bankeszme, s a pozsonyi ingyenszállások, s az ország pénztárának megfogyatkozott állapotja, melynek tudata szemközt a nemzeti szükségek tömérdekével, a törvényhatóságokat országos házi pénztárróli gondoskodásra ösztönzé.
Ezekkel szemeink előtt, azt hiszem, szabad némi elégtételt érezni az örökös vádak és gyanusítások ellenében, mikkel gr. Széchenyi István úr megtisztel; szabad hinnünk, hogy nem épen fonákul értettük talán akár az idő kívánatait, akár a sorozatot és logicai egymásutánt. – Ámde mi természetesen minden kérdést compromittáltunk! Csupa merő zátony, a mire kerültünk ügyünkkel, s elvbarátainkkal! – Mi ügyetlen számolók vagyunk, mert a kormányt számolásunkból kifelejtettük – és így tovább. – Egy kis szerencsénkre azonban – úgy látszik – nem épen rosszul fogtuk fel annak előérzetét, mit ismerend a kormány ez idő szerint hivatásának; s most midőn az országgyűlés nyitva van, a kir. előadások előttünk állanak, s kir. városok, kereskedés, népnevelés ügyében immár kerületi választmányok fognak munkához, valóban némi elégtétel érzetével mondhatjuk, hogy nem mi vagyunk azok, kik zátonyra kerültek, s nem mi vagyunk, kik egyet-mást számolásunkból kifelejtettünk.
Egyébiránt a teendők tömérdeksége mellett, miket csak a kir. előadások is kijelöltenek; a RR. pedig kiegészítő kellékekül hozzájok csatoltanak, végül még az országgyűlés kezdetéről a teendők tömérdeksége mellett, egy jelt szabad lesz említenem, jelét a növekvő érettségnek, jelét az idő becses érzetének, jelét annak, hogy a cselekvés kora elkövetkezett; ez pedig abban áll: hogy már eddig is homloktérbe tolakodik a meggyőződés, miként a szóvirágok ideje lejárt, és a szónoklat immár nem minden; hanem, hogy munka kell és cselekvés kell itt mindenkinek.
