Utrendszer.*
Utrendszer.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 252-ik számából. K. F.
A közlekedési eszközök hiánya, honunk legérezhetőbb anyagi hiányainak egyike, s az anyagi hiány kihat a szellemire is, mert a kettő egymással a kölcsönhatás szoros egybeforrott viszonyában áll. Nem azért tehát, mintha e kérdés fontosságát teljes értéke szerint nem méltánylanók, s fejtegetését már csak azért is, mivel a közlekedési eszközökrőli intézkedés fent és alant egyaránt halaszthatlannak van elismerve, korszerűnek, s igen is korszerűnek ne tartanók; hanem mivel journalisticában, vagyis a napi irodalom mezején a korszerűséget leginkább a nap eseményeinek tartalma föltételezi, savanyú mosolylyal írtuk le csekély elmélkedésünk czímét, s helyt, időt tekintve olynemű érzékkel pillantunk az előttünk fekvő üres ív papirra, minőt azon carricatura rajzoló ábrázolt, ki a »szabad védelem« czímű rajzában egy foglyot állít elő bekötött szájjal, kihez a bíró ekként szól: La défense est libre, parlez! Azonban a ki nem mehet, menettetik. – O! passi graviora dabit Deus his quoque finem. – Vegyék tisztelt olvasóink szivesen az egy-két szó figyelmeztetést azon fontos ügy körül, mire nézve a mint elvben, czélban egy és egyetemes a közvélemény, úgy a kivitel részleteire nézve, ha megyéink utasító tanácskozásaira visszatekintünk, talán minden korkérdések között legtöbb határozatlanság, s habozás, s legkevesebb tisztába hozott állapodás vala mindeddig észrevehető.
És nem ok nélkül; mert a kérdés practicumát, a magában is nem könnyen oldozhatót, institutióink sajátlagos viszonyaink, az ekkorig követett rendszernek különböző sikerrel, különböző eredménynyel történt alkalmazása, s a törvényhatóságoknak egymás irányában innen eredett igen különböző állása, szerfelett nehezítik. Mi magunk is akként vagyunk vele, hogy határozott véleményt mondani alig mernénk, annyi nyomós ellenvetésre akadunk, akár a vámrendszert, akár a központosítva vezérlett közmunkákat, akár pedig az egyenes adózást vegyük fel az útépítésre nézve elmélkedésünk alapelvéül.
A közlekedési eszközök theoriája a kifejlésnek azon fokán, melyen jelenleg mindinkább s inkább alkalmaztatik, a legnagyobb jótétemények egyike, melyekkel tudomány és ipar az emberi nemet egyesített erővel valaha megajándékozák. S igazán arra látszik hivatva, hogy a földgolyó képét megváltoztassa, s a nemzetek közti viszonyoknak oly forradékot adjon, melyről még nemrég csak a legmerészebb gondolkozók álmodhattanak. Ezért terjedt el a népek között mindenütt, még a szűzvállíták seregében is a közlekedési eszközök utáni sóvárgásnak egy bizonyos érzete, mely ellen az alkotmánymentők minden tyrádái sem érhetnek czélt; elterjedett egyike azon ösztönszerű közakaratoknak, melyeknek diadala bizonyos, s melyek az ismeretes »nép szava, Isten szavá«-t a politikai hit egyik csalhatlan ágazatává emelik.
Nem szólunk ezuttal a vasutakról, melyekről gondolkozásunk ismeretes olvasóink előtt, de melyek mégis nem egyszer lesznek elmélkedéseink kedvenecz tárgyai, hanem csak azon kérdés iránti elmélkedésre óhajtanánk ösztönt ébreszteni, hogy, miután az országutak építése, s tökéletesítése mindenesetre a legsürgetőbb közmunka, melyet mellőzhetővé egy-két országos fő vasútvonal egyáltalában nem tehetend; melyik rendszer vezetend körülményeink közt czélra legsikeresebben.
Vitatást többé nem szenvedő axiomául tesszük föl, hogy az útépítés költségeihez az adózó népen kívül még másoknak is kellend járulni, mert arról alkalmasint a nagy többség meg van már győződve, hogy az e részbeni nemesi kiváltság a legnyomasztóbb, s a mellett leghaszontalanabb adó, melyet a magyar nemesség önkárára csak kigondolhata. Kérdés tehát, mely úton történjék a nemességnek ezen költségekhezi hozzájárulása.
Hogy ama kedvencz nagy szó, mely által a magyar nemesség a »nagylelkű nemzet« mélléknév intéseivel, s önlelkiismeretével is ki szokott békülni (t. i. papiroson; mert hiszen például ns B.-megyében az 1830-iki koronázási ajánlatot még most is szedik, az 1832-ki országgyűlési költségeket pedig az adózók pénztára viselte, s annak megtérítve máig sincsenek), hogy mondom, kedvencz, nagy szavunk a subsidium a közönséges országutak létesítésére nem alkalmazható, azt nem kell mutogatnunk; s azért míg egykor talán ezen subsidialis nem annyira rendszernek, mint rendetlenségnek lényegét kissé számtanilag is bonczolat alá vennők, csakugyan egy tényre figyelmeztetjük olvasóinkat, hogy miként Bezerédink szokta mondani, a subsidiumok rendszerén Isten áldása nincs; még egyetlen egy vállalat sem jött létre ekkorig tökéletesen, úgy, hogy rajta az ember lelke megnyugodhatnék, melyhez a nemzet subsidiumok útján fogott.
Legmindennapiabb eszme, s a köztanácskozásokban, utasításokban is legtöbbször előfordult az útvámrendszer eszméje, miszerint azt gondoljuk az útépítés, s fentartás bűvszavának, hogy a ki úton jár, vámot fizessen. Minket az útvámrendszernek, mint egyedüli, s általános alapnak körülményeink közt czélirányosan alkalmaztathatása iránt némi gondolatok nyugtalanítanak. Képzeljük magunknak az országot az útvámrendszer által behálózva. Minden két mértföldnyi távolságban egy vámház áll. A dolog, igaz, nagyon egyszerű. A gépezet egyszer mozgásba hozatva, magát önerejével untalan fentartandja, pedig Bentham szerint igen jó törvény, a mely önmagát végre is hajtja; aztán az is igaz, hogy a fizetés aprólékosan történvén, nem igen terhes, s habár a gyakori megállingatás nem épen kellemes időtöltés, de azzal minden nemzeti antipathiánk mellett is könnyen megbarátkozhatnánk, mert az ember örömest megáll minden 2 mértföld sorompó fájánál egy perczenetre, ha ezen két mértföldet 2–3–4 óra és imitt-amott egy fél nap helyett egy óra alatt hátra tehette, föltéve, hogy hátra teheté, mert vámot fizetni, s mégis rossz úton járni, bizony nem a legkellemesebb időtöltés; – azt sem akarjuk említeni, miképen a vámrendszer gyarlóságaihoz tartozik, hogy a fizetők tehetségére figyelemmel nem lehet, s gazdagot és szegényt korántsem aránylag, hanem egyenlő mértékben ér; ez, ha hiba, az emberi institutiók gyarlóságának hibája, melyet egészen mellőzni semmiben sem lehet; mindenesetre pedig csakugyan Isten és emberek előtt sokkal igazságosabb volna, hogy a gazdag úr is csak annyi vámot fizessen, mennyit a szegény paraszt fizet, mint az, miszerint most a gazdag semmit, a szegény mindent fizet. – De van a dolognak más oldala is. Közlekedési eszközöknél, kivált ha (mint minálunk) az élénk forgalmat még úgyszólván teremteni kell; mert még igen sok ember van, kinél mint Spanyolhonban egy utazás Pestre vagy Debreczenbe valóságos esemény, melyről még aggastyán korában is, mint élte nevezetes szakáról regél a kandallónál unokáinak; ily országban a közlekedési eszközök létesítésénél nagy figyelmet érdemel azon tekintet, hogy azoknak használata ne köttessék oly feltételekhez, melyek ép azt, a min könnyíteni akarunk, a közlekedést t. i., nehezítenék. Ezért vagyunk mi főképen a vasutaknál is a státus költségeni építésnek barátai, mivel ekkor a vámszabályzat sokkal alacsonyabb, tehát a közlekedés könnyebb lehet, mint magánosak nyerészkedő vállalatánál. Azonban legyen ez akármint, közönséges utakra nézve a dilemma mindenesetre áll: vagy magas lesz az útvám vagy alacsony. Ha magas, akkor a közlekedést akadályozza; ha alacsony, legnagyobb részét a vámosok fizetése a regie emésztendi föl, s útcsinálásra alig marad valami. Lehetnek igen élénk forgalmú vonalakon egyes kivételek, de a szabály bizonyosan az lesz, hogy a regie a jövedelmet jóformán fölemészti, s ekkora czél egészen tévesztve van; ismét nem volna az utakat miből fentartani, s ezen is beteljesednék, mi a subsidiumokon beteljesedett, hogy rajtuk Isten áldása nincs.
És pedig még egy tekintet járul hozzá. Azt reméljük, hogyha egyszer az útrendszer országosan szabályozva lesz, az útépítést szakértő férfiak kormányozandják, nem pedig útbiztosok, szolgabírák, kik nevelésöknél fogva velünk együtt az útépítés technicai részéhez annyit értenek, mint talán a chiromantia titkaihoz; de különben akármi rendszert fogadjon is el az ország, arról meg vagyunk győződve, hogy a mint most állunk, előttünk az ezernyi szükséggel, mögöttünk az általános pénzetlenséggel, s bennünk azon kétes állapottal, miszerint akarnánk is, nem is, de azon erős akarat, mely Cato szerint lehetetlenséget nem ismer, minden esetre még nem sajátunk; arról – mondám – meg vagyunk győződve, hogy ez állapotban útépítésünk minden ágát készpénzzel vitetni nem leszünk képesek, s a közmunkákat nem fogjuk nélkülözhetni, még pedig nemcsak az építésnél nem, de sok helyütt a fentartásnál sem. Már most kapcsoljuk ehhez az útvámrendszert, és vegyük tekintetbe, hogy javításainknál oly törvények alkotásán kell lennünk, melyek minél nagyobb megnyugvást, közelégedést eszközöljenek, gondolhatjuk-e ezt elérhetni, sőt nem kell-e a dolgot igen nyomasztónak elismernünk, ha a föld népe azon tulajdon megyében, melyben lakik, melynek hátutait vagy ezelőtt egészen maga, vagy jövendőben is nagyrészt ő készítendé, még legtöbb vámot is fizetend; s úgyszólván alig léphetend ki udvarából a nélkül, hogy a vámos őt megállítsa, zsebében bár a pénz bizony nem mindennapi vendég, s mint Catullus magáról éneklé, a póknak vajmi gyakran szolgálhat bántalmatlan műhelyül.
Nekünk ezen tekintetek nem épen súlytalanoknak látszanak, s a mint egyrészt nemcsak czélirányosnak, de sőt nélkülözhetlennek hisszük, hogy az útvám eszméje, az országos útrendszer egyik alapját tegye, úgy azt egyedülinek nem szeretnők, oly kiterjedésben alkalmazandónak, miszerint a sűrü vámházat vagy a közlekedést akadályozzák, vagy pedig csak a vámosok kedvéért legyenek jobbadán felállítva, egyáltalában nem óhajtanók, hanem az egész gépezetbe egy hatályos rugó gyanánt igen is felveendőnek, s a többi rugókkal czélirányosan alkalmazhatónak hisszük.
