Kiábrándulás.*
Kiábrándulás.*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 306-ik számából. K. F.
Polgári társaság emberekből áll, s mivel azokból áll, nem lehet ment emberi gyarlóságoktól. Nem hibázni ítéletben, nem tévedni számolásban, nem botlani cselekedetben, embernek nem adatott; s a mint ember hibázik, botlik és tévedez; úgy a polgári társaság is. – Egy lélektani törvény uralkodik mind kettő felett.
Menjetek vissza az emlékezet szárnyain a történetek ősvilágáig; idézzétek fel árnyait mind azon neveknek, miknek hallatára ember keblében feldobog a szív hőn, és magasan; fussatok végig minden nevet, melyet a história nagynak nevez, mely az egész emberi nemet dicsőíti, melynek említésénél ezredek multával is nemes lángra gyúl az ifju szív, tettre edződik a férfiu vas akarta, s mint az alvó mécs fellobbanása, fel-felszikrázik az agg kebel is; fussátok végig mind ezen neveket és mondjátok meg, van-e csak egy is, ki soha sem hibázott itéletében, ki nem tévedett számolásában és meg nem botlott a cselekvésben? – nem fogtok mondani csak egyet is. – Nem is mondhatok; mert ha volna ilyen, az isten volna, gyarló ember nem.
És mégis voltak nagy emberek. Voltak igenis, mert emberi nagyság ismertető jele nem a hibázhatlan gépszerüség, hanem a fogékony meleg kebel, mely életben, halálban lelkesülni tud egy eszméért, s a miért lelkesült, az irányozza minden tetteit, azért ver szivében minden érverés; azért cserébe vagy áldozatul kétkedés nélkül oda nyujtja magát, mindenét, s az emberélet minden kincseit; de érte cserébe semmi üdvességet sem fogad el. – Ily enthusiasmus nélkül nincsen nagy ember.
S a tőzsérkedő XIX. század emberei mégis azt gondolják, valami bölcset mondtak, midőn az enthusiasmust kárhoztatva, hideg számolgatást, s csak hideg számolgatást pengetnek érzéktelen ajkaikon. – Kábaság, uraim! merő kábaság; ki a lelkesedés fölött pálczát tört, az az emberi nemnek nemeslevelét szaggatta szét. A nagy ember számol, s bölcs itélettel választ az eszközökben, hogy elérje azt, a miért lelkesült; de a ki az enthusiasmus nélkül, vagy épen az enthusiasmus rovására számolgat, az minden lehet, csak nagy ember nem.
És pedig mondánk: egy lélektani törvény uralkodik ember és nemzetek fölött. – Alkalmazzátok, ha úgy tetszik. A mely nemzetet semmi sem képes lelkesíteni, annak órái megszámláltattak.
Három év óta izzadok egy pályán, melyen azt gondolám, nemzetem jövendő boldogságának épületéhez egy-két szem homokot én is hordhatok. – Miért tevém ezt, s minő reménynyel? meg kell mondanom. Előttem állott a Magyarhon történetkönyve; és láttam lapjain e sokat hányatott szegény nemzetet, mint marczangolá árva kebelét a viszálykodás; láttam egymással vetélkedő bűnt, mely a hon mint zsákmány fölött koczkázott; láttam gyöngének a törvényt, láttam erősnek az erőszakot; szakadás és igazságtalanság, dölyf és gyávaság, külső erőszak, s belső árulás válták fel egymást történetiben; nem egyszer közel a feloszláshoz, Istennek átka feküdt vállain, s ennyi gyászlevél tenger kötegében, egy rózsás lapot alig találtam. – S mégis század mult más század után, s
»Megfogyva bár, de törve nem
Élt nemzet e hazán.«
Élt nemzet e hazán.«
Mi Isten csudája okozta ezt? – Én a csuda kulcsát abban találom, hogy nem volt multunknak oly szomoru percze, melyben e nemzet valamely eszme iránt nem volt volna képes lelkesülni; – gyakran az eszme talán bűnös volt, gyakran szennyes érdek rejlett alatta; de a lelkesedésrei képesség megvolt mindenkor, s ha néha egy általános kimerültség látszott is a hazán elömleni, legalább egyes pártok akadtak, miknek a lelkesedés jellemök volt. – És ez mindig az élet jele. A mely nemzet legalább egy eszmét bir, melyért lelkesedésre képes hevülni, azt külső erőszak elnyomhatja, de dicsőségtelenül öngyilkos sorvadásban nem fog meghalni.
És láttam, miként századokon át e hont illető lelkesedésnek gyülpontja mindig a nemesség volt. – És én gondolám: ezen nemesség még ma is megvan; mért ne remélnők hát, hogy a kor szükségei által kifejtett nemesebb irányban is nyilatkozandik talán; s a ki még csak 50 év előtt is nemzetiségének hamvadó szikráját lelkesedése szent fuvalmával lángra gyulasztani képes vala, az lépes leend talán fellelkesedni a gondolatnál, hogy egy nemzetet regenerálni, s a szeretettel felkarolt nép által a hon erejét megtízszerezni, oly dicső munka, melyhez hasonlót aristocratia még véghez sehol sem vitt. – Ezen lelkesedési képességre építém hitemet, hogy a békés átalakulás talán lehető; e szent hit szűz tüzénél éltetém a gyakran dermedő reményt, és kiszámítám a kifejlésnek stádiumait, és feláldozám eszméim jobb részét a practicabilitás igényeinek, mert a kötelesség érzete becsületes embernél ösztönnek ugyan mindenkor elég, de siker reménye nélkül küzdeni nem vigasztaló.
Hatásom köre szűk volt és csekély, és az is marad minduntalan. Hatásunk köre nem tőlünk függ, de tőlünk, a kört, melyet a sors s körülmények nyujtanak, tehetség szerint betölteni. És én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a practicai siker eszközeit csekély körömben, becsületesen megkisértém. – Sokszor és sok kérdésnél lebegett a szemem előtt a tőzsérkedő bölcseség ama szabálya: hogy a körülményekkel a siker végett alkudozni kell; és megállottam az eszmék felén, megállapodtam az igazság negyedrészénél, – gondolván: jőnek talán jobb idők, s minden lépésnyi tér, mely nyerve lesz, egy újabb eszköz a haladásra.
Előttem állottak a megszakadozott érdekek, s az egyesítés volt a föladat. – A honi terhek közös viselése, az egyesülés alaptalpköve. – Isten és ember igazsága szerint egész meztelenségében arra kellett volna agitálnunk, hogy közösen viseljünk minden terheket; és én a házi adó mellett megállapodám, mert nyomban siker állott előttem, s a practicabilitási önáltatásnak, az igazság felét föláldozám. – A népnek nemzetté tételét századok bűne, s a hon jövendője és az igazság követelik; s én a szabad földet hirdetém első lépésnek, hogy rajta szabad emberek lakhassanak; és lépcsőzetül a nagy eszméhez, a kir. városok és kerületek ügyei mellett agitáltam. Országos pénztár kell a közös szükségek fedezésére; s én keresgettem oly kútfőket, mik minél kevésb érdeket sértve, fedezhessék azt, mi a szükségek legelsőbbike – és így tovább. Szabad is némi önérzettel mondanom, hogy a mennyire a siker az eszmesurlódás körében lehetséges, ím ez igyekezet nem maradt hatás nélkül.
Azonban vérző szívvel vallom meg, hogy ezen practicabilitási önáltatásból keservesen kiábrándultam. – Kiábrándulásom pedig azon szomoru tapasztaláson alapszik: hogy a hajdan erős magyar állandó kitűréssel nem képes lelkesedni semmi iránt. E szigoru itélet alul semmit sem veszek ki. – Ez a feloszlás, a halál jele. Ily testben én regenerationális erőt nem hiszek. Avagy nincs-e igazam? Mondjon nekem valaki csak egyetlen egy eszmét, mely az összes magyar nemzetet avagy csak annyira is képes legyen lelkesíteni, mint bizonyos nemzetiség ábrándeszméje némely elleneinket; s ha ki nekem csak egyetlen egy ily eszmét tud mondani, legyén az szellemi, legyen az anyagi érdek körében, áldani fogom őt, mint legfőbb jóltevőmet, mert nemzetem iránti hitemet adta vissza; de én ily eszmét e széles honban nem ismerek. – Az aristocratia régi energiáját elveszítette; a nép százados mulasztás következtében most még csaknem egy caput mortuum, melybe életfogékonyságot még csak a jövendő metamorphosisa fog önthetni. Hol van hát az elem, mely a nemzeti ujjászületés roppant munkáját végbevihesse? – én ily elemet sehol sem látok; s naponkint inkább tisztába jövök azon meggyőződéssel, miként nem az a feladat, hogy létező elemek működhessenek, hanem hogy nem létezők teremtessenek. – Mi, kik már megettük kenyerünknek jobbját, e fát gyümölcsözni nem látandjuk; örömtelen életünk vezércsillaga hát, nem a siker reménye, hanem csak a rideg kötelesség. Követni fogjuk áhitatosan, ernyedetlenül, hiven, igazán; de minden küzdelmeket, mik e kötelesség teljesítésében reánk várnak, azon bús-komor rém kisérendi, hogy Isten tág világában egyetlen eszme sincs, mely árva nemzetünk élő elemeit, csak egy évre is lelkesíteni képes volna. – Töredékeket igen; de a nemzetet semmi. Ezt, hacsak rendkívüli események csudát nem tesznek, a kor, melyet élünk, egyesülten fellelkesedve látni nem fogja.
Ezen meggyőződés kijelentésével, s amaz új elem teremtési hivatással kimondánk közel journalisticai jövendőnk programmját. – A körülményekkeli alkudozást másoknak hagyjuk; lesz ember a gáton akár mennyi, hisz az alkudozás korunk kórsága; – a mi minket illet, mi nem alkuszunk. Mi honunk népéből magyar nemzetet óhajtunk, a mely abba, hogy nemzet, s abba, hogy magyar becsületét helyezze, mi legalább is az élettel felér, s azért lelkesülni képes legyen, mint oly dologért, mely legalább is az élettel felér.
Ezen lelkesedés előteremtését ismerendjük mi ezentúl hivatásunknak, főfigyelmünket pedig a socialis reformokra intézendjük. A socialis téren minden egyes ember önmagában, s önmagára nézve teljes hatalom, a rokonszenvüek együtt munkálása pedig e hatalom körét nevezetesen kitágítja; mert az egyesületi eszmének azon gyönyörü sajátsága van: hogy a kik socialis czéllokra egyesülnek, hatásukat részvétlen hideg milliók nem-akarása sem képes akadályozni. – Ápoljuk hát az egyesületi eszmét mindenek fölött. Itt még a lelkesedés lehetséges; lelkesedés nélkül pedig nincs üdvösség. Tudományos fejlődés, nevelés, gazdaság, honi műipar, kereskedés, vallásosság, nemzetiség, rendszeretet, társalgási összeforrás stb. stb. Mindmegannyi tér, melyeken az egyesületek hatása bizonyos; – hejh pedig a tenger csöppekből gyül. Ideje, uraim, hogy terméketlen lamentatiók helyett, mindezen tárgyakra nézve az egyesületi eszmét annál melegebb lelkesedéssel léptessük életbe, minél bizonyosabb, hogy egyetemes országos lelkesedés semmi iránt sincs, ennek hiányában pedig a státusintézkedések közel jövendője még a kétségesnél is kevesebb.
