Sajtó.*
Sajtó.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 304-ik számából. K. F.
Úgy tetszik az öreg Scaliger mondja valahol, hogy ha kit a biró kemény itélete minden kigondolható kínokra akar kárhoztatni, irasson vele szótárt, mert ezen egy munka a büntetések minden nemével felér. És az öreg Scaligernek igaza van. A miből egyszersmind a nyájas olvasó azt is át fogja látni, mi tömérdek kínpótlással adós a nemzet a magyar tudós társaság illető tagjainak, azon nagy szótár miatt, mely – ha Isten segít – 25 év mulva napvilágot lát, a már mintegy 10 éves lexicographicus kínokért. Azonban ha az öreg Scaliger, egy bizonyos országban, mely az éjszaki szélesség 44o 43’–49 o 37’ közt feküszik* – ha – mondom, az öreg Scaliger ezen bizonyos országban politikai journalista volt volna, nem kételkedünk, hogy a vaskora latinság időszakát, még két distichonnal dicsőítendi vala, super eo: hogy a ki azon bizonyos országban politikai hirlapot ír, az ezen gondolatgyilkos munkával, a büntetések minden nemeit, s azonfelül még a szótárszenvedés kínjait is leszenvedné. Mert a szótárgyártónak aránylag pompás dolga van. Előtte áll a ki nem zsákmányolható betüragasztás végetlen tere, melyen a gondolatnak szabad röptöt enged kény és kedv szerint; előtte fekszik a betűk chaossa (akarám mondani őskásája – mert hiszen Steffens a chaost »Urbrei«-nak nevezi, Steffens pedig, a mint tudjuk, ihletteljes bölcs) s a szótárgyártó belemarkol az őskásába, s isteni kéjérzet közt teremt – – szavakat. És köszönet neki, és örök hála a maradéktól; mert hiszen ő római császári felsége Tiberius régen megmondá, hogy a ki csak egy szóval gazdagító bár anyai nyelvét, nem hiába élt. Kell például magyar szó ezen német-görög-arab-latin szörnyeteg helyett: »chlor saures kalium oxyd«? egy markolat a betütenger őskásájába, és teremtve van a »hold-savas-ham-éleg«, a dolog igen világos; mert a chlor halványít, az acidum sav, a kali ham, az oxydum éleg; tehát az egész = halv savas ham éleg; – a gyermek is megérti, legalább szintoly könnyen, mint ama polyglott szörnyeteget. Igy lesz a jód = iblany; a hydrogenium = köneny (mert legkönynyebb); az azotum = legeny stb. Csupa gyönyörüség az egész munka:
A keleti hosszuság fokait nem mondjuk meg, mert az olvasó még kitalálná, hogy Asztracánt értjük. Ki e dologról bővebb tudomást kíván, olvassa meg Kállay Ferencz úrnak e czikk megjelenése után harmadnapra kijövendő tudós commentárját Scaligerről, s az éjszaki szélesség értelméről. K. L.
Die Blicke, frei und fessellos,
Ergeben sich in ungemess’nen Räumen.«
Ergeben sich in ungemess’nen Räumen.«
Ellenben csücsüljön le csak akárki a »megfontolás nehéz asztalához« szárnya szegetten, és kísértse meg. A journalista a pillanatnak embere; mint a játszi hab egy pillanat alatt egy másik által temetve van: úgy az ő műve, röpke ephemer; a sötét multnak titokaknái az antiquárok országa; a jövő sejtelme, a dalnokoké; mienk a jelen röppenő percze. A légből, melyet szívunk, az eseményekből, melyek körültünk feltünedeznek, kell merítenünk szivünk érzelmét, s a gondolatot; korunk értelmének, korunk érzelmének, organuma lenni, ez hivatásunk; kívánják, hogy hassunk a közvélemény alakultára, s a mi alakult, tükrözzük vissza híven, igazán; és mi? – betüket mázolunk az üres ívre, nem tolmácsait a gondolatnak, mit a körülmény költe agyunkban; nem vázlatát az érzelmeknek, mik ébren, s alva egész valónkat elfoglalták; hanem írunk arról, a miről nem gondolkozunk, mert egyéb vonza el figyelmünket, és megyünk arra, merre a láncz viszem nem merre keblünknek istene vezet. Comoedia, uraim, merő comoedia. A szegény szinész elménczkedve kaczag, míg keble mondhatlan aggodalomban szorong, s agyát szorítja a hazai bú.
Szóljunk komolyan. A Hirnök, 1840 végével, egy gyönyörü értekezést közlött a sajtószabadságról. Nincs módunkban e dolgot feszegetni. Az olvasó közönség különben is tudja, hogy egy írónak (kivévén azon érdemes literatom, ki nem tudva mit mond azzal kérkedett, hogy neki még soha legkisebb felakadása sem volt sajtódolgában) mikép lehetetlen a sajtóügyről nem gondolkoznia. Annyit multra nézve mondani merünk, hogy szabad sajtó mellett nyelvkörüli surlódásaink soha ennyire nem mentek, bizonyos délkeleti mozgalmak soha ennyire nem súlyosodtak volna; jövendőre nézve pedig merjük mondani: hogy szabad sajtó nélkül Magyarhon békés útoni kifejlése vagy épen lehetetlen, vagy csak tömérdek időpazarlás, s fájdalmas vajudások után lehető. Azonban ezen meggyőződésünket nem akarjuk senkire feldisputálni; az eszme keresztül-kasul van csépelve ezernyi ezer kötetekben. Nem is azért szólalunk fel, hogy sajtószabadságot követeljünk, hanem csak igen szárazon s hidegen akarjuk minden izgatás nélkül constatirozni a helyzeteket.
Az ország – legalább a törvényhatóságok roppant többsége – a sajtószabadságot egy fél század óta folytonosan nemzeti jognak állítja, s azt gyümölcstelen protestatiókkal – intheti – óvogatja. A kormány ellenkező véleményben van; a sajtó kérdését rendszeres tárgyalásra valónak állítja, s míg ez megtörténnék, a praeventiv korlátokat már csak azért sem nélkülözhetőknek, mivel repressiv szabályokról a törvény nem gondoskodott. – Mert a sajtó ügye, ép úgy mint a váltóügy stb., exceptionalis állapot; vagy sajtótörvényeket kíván, vagy előző könyvbírálatot. – Miként áll tehát a sajtó ügye? elvben, azt hisszük, van sajtószabadságunk; de tényleg nemcsak hogy nincs, sőt törvénykívüli állapotunk van.
Ne mystificáljuk magunkat papiros-szabadsággal. Ez az írónak szomoru vigasztalás. Ha a szabad sajtó igazán nemzeti jog, állíttassanak fel a körülmények kellékei szerint, büntető visszatorló szabályok; a kormány loyalitásától méltán remélhetjük, hogy korszerü kellő törvények mellett, a nemzeti jogot nem fogja megtagadni; ha ellenben a dolog másképen van, egy szóval, ha az ország a sajtószabadságot kivívni vagy nem akarja, vagy nem képes, ne áldoztassék fel egész nemzedékek gyakorlati állapotja papiroselvek igényeinek, hanem legalább szabályoztassék törvény által a censura; hadd tudjuk mi írók, mi, s meddig szabad; hadd tudják a bírálók, mik kötelességeik határai; hadd ismerjük jogainkat, kötelességeinket viszonyosan; – mert különben valóban kínos állapot az író dolga; de nem kevésbbé kínos a bírálóé. Kalitkában lenni szomoru dolog, de a fogoly madár ismeri fogháza rácskorlátait, s legalább benn szabadon mozoghat, s ha vágyaival túlcsapong is a szállongó felhők futása fölé, a térhez méri szárnya röpteit, s nem üti magát véressé minden pillanatban oly korlátokon, miket nem látott, miket nem ismer.
Mint publicisták, bizonynyal mindenkoron a sajtószabadság elvéért küzdendünk tántorítlanul; de mint íróknak a közönség megbocsátandja a következetlenséget, melyre az élet súlya kényszerít; a kormány pedig bizonynyal nem veendi rossz néven, ha szabad, alkotmányos honpolgára törvényért eseng; legyen szigoru, legyen olyan, minőt a törvényszerző hatalmak bölcsesége jónak lát, csak törvény legyen; meg fogjuk tartani, s a ki nem tartja, ám bűnhődjék. De a törvényenkívüli állapot legkeserűbb. Jaj azon írónak, ki tollat fog kezébe, a nélkül, hogy kebelét hivatásának meleg érzete hevítené, s a ki hivatását érezi, éreznie kell az erkölcsi felelősséget, nemzete, sőt saját becsülete iránt is; ámde ezt érezni, s felelősnek maradni, a közvélemény, s a maradék előtt, a be nem töltött hivatás miatt, a nélkül, hogy világ előtt álljon a törvény, mely a mulasztás miatt fedezné, – ez oly állapot, melynek lehetetlen azon óhajtást fel nem költeni, hogy meg ne tagadtassék a gondolat kincseitől azon oltalom, mely minden egyébnek megadatik; s ne legyen a honnak minden lakosa közt egyedül a magyar író törvényenkívüli állásra kárhoztatva.
