Ludovicea polytechnicum*
Ludovicea polytechnicum*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 270-ik számából. K. F.
Amott Pest délkeleti részén vesztegel a Ludovicea, ridegen, magánosan, haszonvétlenül. Az állandó katonaság behozatalával hazánk védelmi rendszere változván, a lováról leszállott magyar nemesség harczias szellemben lassankint megfogyatkozott; míglen elkövetkeznék a kor, melynek hadedzett apáink buzogányos multjától, eltért jelleméről Kölcsey dallá, hogy:
»Völgyben ül a gyáva kor, s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg, ha néha felpillant.«
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg, ha néha felpillant.«
És embert a pillanat szükségének ösztöne vezet. E változást, e megfogyatkozást kétszeresen érezék a nemzet jelesebbjei azon időkben, midőn a század óriása, ki Prometheusként sz. Helena sziklahegyéhez lánczoltan adá ki, mondhatlan kínérzelmektől marczangolt kebele végleheletét, midőn a század emez óriás hatalmas karjával a világot megrázkódtató. Ezen időkben, melyek. Európát Manzanares partjaitól, a jeges éjszakig vérben füröszték, ezen időkben veték meg apáink alapját a Ludovicea katonai nevelőintézetnek, ép azon 1808-iki országgyűlésen, melyen ama nemesi fölkelést is elrendelék, mely nemsokára Győrnél – – – De hagyjuk évkönyveinknek e koromfekete lapját érintetlenül, csak annyit jegyezzünk meg, hogy a minő igaz, miképen a győri szégyennapot nem egyedül a kovátlan puskák, nem egyedül a készületlenség, s a fegyvergyakorlat elhanyagolása, hanem az erőtlen asszonyt is hős óriássá magasztalható lelkesedés hiánya okozá; oly bizonyos az is, hogy a Ludovicea e szégyennapot nem volt volna képes elhárítani, ha mindjárt egy fél század óta nevelt volna is évenkint 200 ifjat a végett, hogy az alapítók czélzata szerint »honért, alkotmányért s az uralkodó házért, nemcsak erővel, hanem mesterséggel is harczolni megtanuljanak«.
Azóta 35 év mult el; és a Ludovicea megnyitva még sincs! és talán új 35 év mulhat el, s a Ludovicea megnyitva még sem leszen; ha a mult két országgyűlés tanusítása szerint csak egy oly elvnek feláldozásával nyittathatnék meg, mely ezerszerte becsesebb, mint az intézet, melynek falai Pest városa délkeleti részén őrt állni látszanak, hogy a főváros az üllői-út homlokából ki ne szaladjon.
Távol legyen tőlünk, hogy az alapítók áldozatkészségét érdeme szerint ne méltánylanók; távol legyen tőlünk, hogy az intézetet, ha nemzeti, s nemzet polgári alapon, nemzeti befolyással rendezve működhetnék, mindig hasznosnak, mindig szükségesnek, mindig korszerűnek nem vallanók; nem azok közé tartozunk, kiket egy századnegyed békemalasztjai oly gondatlanságba ringattak, hogy a láthatáron feltornyosuló fellegeket észre nem vennék; sőt nem aggodalom nélkül bár, de el sem csüggedve, s határozott indulattal hisszük, hogy nemzetünk ismét hivatva leszen óriási harczot küzdeni nemcsak szakad nemzeti alkotmányos lételéért; hanem ujólag őrt állani, ujólag vérzeni Európa szabadságáért, s a polgárisodás áldásaiért, és így lehetetlen, hogy közönyösökké válhatnánk egy oly intézet iránt, mely a hadtudománynak köztünki terjesztésére van irányozva. Azonban azt is tartózkodás nélkül megvalljuk, hogy magától ezen intézettől, ha mindjárt megnyittatnék is, sem a magyar nemesség harczias szellemének felébresztését nem reméllenők, sem a veszély idejére valamely csudás mentő szert benne nem látunk; hanem tekintjük azt annak a mi, tudniillik egyetlen szemnek, mely az ország védelmi-rendszer lánczának egyik izecskéjét képezheti; de mely magában mindig csak egy ízecske még, erőtlen és tehetetlen, hacsak másoknak hozzá illesztésével nem gyámolíthatik; de tekintjük egyszersmind egy oly intézetnek, mely ha nem az ország czélzata szerint vezéreltetnék, ha minden katonában melyet a hazának nevelne, a hon egy polgárt vesztene el, inkább átkára, mint áldására válhatna e nemzetnek.
Melyek legyenek a magyar országvédelem nemzeti rendszerének lényeges alkatrészei, miket idő, s körülmények sürgetőleg követelnek? s melyek hazánk és alkotmányos királyi székünk jövendő biztosságát kezesíthetik? annak fejtegetése nem a jelen czikk czéljához tartozik; volt idő midőn egy két eszmét tájékozásul erről is ejténk, s lapjaink 184 számának vezérczikkében két szót emliténk, mely örökké füleinkben cseng, valahányszor nemzetiségünkre, s nemzeti jövendőnkre gondolunk; s e két szó »Lustra es Exercituatio«, miként törvény, s országos választmányok nevezik; »Nemzeti őrsereg«, mint Győr megye körlevelében neveztetik; azonban – mint mondók – ennek fejtegetése nem a jelen czikk körére való; de ide való megemlíteni, hogy azon 200 növendék, kiket a Ludovicea intézet hat évenkint az ország védelmének ajándékozhatna, hazánkat bizony veszély idején meg nem menthetné. – Nem kell alábecsülni, de túlbecsülni sem az ily intézeteket, mert igaz ugyan, hogy a hadverés, mely Eugén herczeg koráig úgyszólván kézművesség alakját viselé, akkoron mesterséggé, majd ismét Napoleon óta tudománynyá fejlődött: de azt is tudjuk, hogy maga Napoleon bukása bizonyítja, miként a népek lelkesedése a harczmezőn hadtudományt pótolhat; de ez a lelkesedés hiányát kipótolni sohasem képes. Angolhonról sokat hallottunk, sokat olvasánk életünkben, de nem emlékezünk, hogy valaha hallottuk vagy olvastuk volna, hogy Angliának katonai nevelőintézete van, s mégis egy kezével Chinát, másikkal Közép-Indiát hódította meg, sőt talán még tengerészeti iskolája sincs, de van ellenben kereskedelmi marinája, mely világot hódító tengeri hadának gyakorlati iskolául szolgál. Napoleonnak hires maréchalljai is többnyire nem a katonai nevelőházakból kerültek; sőt jelenleg is, ámbár épen Francziaország az, melynek katonai nevelőintézete legdicsőbb multtal, legfényesebb jelennel dicsekedhetik, mégis annyira nincs a franczia hadsereg tisztikarának főereje az intézeti növendékekbe helyezve, hogy például Lamy tábornok hiteles előadása szerint (Moniteur april 5. 1835) az altisztek soraiból 3356 tisztet nyer a franczia hadsereg; míg a Saint-Cyri növendékekből csak 659-et.
Ismételnünk kell, hogy mindezt távolról sem azért említjük, mintha a Ludovicea intézet becséből – ha már valósággal intézet volna, – valamit levonni akarnánk; hanem csak azért említjük, miszerint ne látszassunk ok, s alap nélkül szólani, midőn állítjuk: hogyha valóban léteznék is ezen intézet – pedig nem létezik – az magában még csak igen gyönge izecskéje volna az országvédelmi rendszernek, s addig, míg ez talán országosan elrendeztetnék, a büszke falakat többnyire csak oly épület gyanánt mutathatnók a nemzeti nagyművek után nálunk szét hasztalan tekintgető idegennek, melyben 200 protectionalis ifju nyer nevelést; – és bizony a Buttler-alapítvány kamatjai szétosztásának tanusága szerint, többnyire oly szülők gyermekei, kik kellő nevelést apjok költségén is kaphatnának.
Azonban ha léteznék, valósággal léteznék ez intézet, mindezen észrevételeket nem tennők, sőt szivünkből örvendenénk, hogy a köznevelés ügye egy hatalmas, egy dicső műhelylyel megszaporodott; de az intézet nem létezik; s ha 35 éves vajudását eszünkbe vesszük, ha figyelmezünk, minő ár az, melyet a fejlemények phásisai létesítése béreül szabtak; oly ár, minélfogva már két országyűlés kimondá, hogy inkább ne legyen, mint ilyen áron lépjen életbe; ha meggondoljuk hogy a fejünkre nőtt szükségek halmaza a nemzet áldozatkészségét e pillanatban oly téren igényli, mely közelszegényedésünk riasztó érzetében, századunk iránya szerint is sokkal több rokonszenvet képes költeni, és annál fogva nem igen remélhető, hogy az országgyűlés most ép ezen intézetre, melyet hosszas vajudása, s létesülhetésének utóbbi akadályai elnépszerütlenítettek, hajlandó legyen megtenni, a még szükséges áldozatokat; ha figyelembe veszszük, hogy ember természetében fekszik időnkint ép azon szükségeken segíteni, melyeket a körülmények legközelebb hoznak érzékeinkhez: minélfogva valamint 1808-ban a kor viszonyai épen katonai intézet alapítására irányzák a honszeretők jeles buzgalmát; úgy most hasonlókép a viszonyok hatalma azt alkalmasint az ipar mezejére irányozandja; ha – mondám – mindezt figyelembe vesszük, lehetetlen keblünk azon sejtelmét eltagadnunk, hogy a Ludovicea még nemcsak nincs, hanem valószínűleg mindaddig nem is lesz; míg vagy az országvédelmi rendszer tüzetes pertractatiója, ezen izecskének is a lánczba foglalását nem eszközlendi, vagy pedig a körülmények viszontagságai a katonai intézetek eszméjét ismét oly erővel homloktérbe nem lökendik, mint 1808 táján lökék. És – szóljunk őszintén – eljövend, kétségtelenül eljövend az ily intézetek ideje is; de azt, hogy katonai académiánk még most nincs, s a legközelebbi jövendőben valószínüleg nem is lesz, azt minden körülményeket, az itt részletesen nem fejtegethetőket is megfontolva – valamely igen nagy nemzeti szerencsétlenségnek épen nem tartjuk.
Csak az a kérdés tehát, valljon addig, míg majd ideje annak is eljő, üresen vesztegeljen-e az épület? úgy álljon-e amott a város szélén, mint egy feladott táborszem, melyet az angolok vesztett reménynek szoktak nevezni? ezernyi apró cseppekbe eldarabolva vesszenek-e el az alapítványok gyümölcsei, melyek öszpontosítva nagy nemzeti szükséget fedezhetnének? – – – Mi nem hihetjük, hogy az alapítók ezt akarhatnák, vagy kik már meghaltak, akarhatták.
Ime uraim! előttünk hever a nemzeti műipar mezeje parlagon és ápolatlanul. E mező a nemzeti jólét, sőt – többet mondunk – e mező a nemzeti önállás, s erkölcsi függetlenség hatalmas tényezője; annak mívelése nélkül örökös, sőt progressiv szegénységben sorvadozandunk és sorvadozand még földmívelésünk is, mert hiányzani fog az élénk forgalom, melyről az ország rendei, válaszfeliratukban immár megirák, »hogy azt csak az akadéktalan műipar, s virágzó földmívelés kölcsönhatása teremtheti«. És mi e mezőt mind e mai napig elhanyagolók, országilag semmit nem tevénk, miszerint a tudomány életető napsugara kézműves polgártársaink szerény műhelyét felelevenítné, e helyett inkább karjaiba vetők magunkat a külföldi divat-kórságnak, míg honunk hasonlóvá lenne a hordóhoz, melyet a szorgalmas szomszéd, kénye-kedve szerint csapra ütött.
Ennek nem kell, ennek nem lehet tovább ekként maradni. Az idő szükségei fejünkre nőttek; oda jutánk; immár nemzeti gazdaságunkkal, hogy 28 esztendei béke után, melyet »Európa legtöbb nemzetei szellemi és anyagi jólétök eredménydús kifejlesztésére fordítának«; a magyar nemzet országosan egybegyűlt karai és rendei, legelső szózatukban, melyet az 1843-iki országgyűlésről a királyi székhez intéztek, diplomatice kimondanák, hogy aggasztó mértékben sodortatik nemzetünk a közelszegényedés örvénye fölé! Ez, uraim! irtózatos képe a szomorú valóságnak; s ha van a mi vigasztalást képes nyujtani, azt épen csak a szomorú valóság felismerésében találhatjuk; mert lehetetlen, hogy miután az önmystificatió fátyola szétszakadott; miután bajainkat tudjuk, ismerjük, sőt be is valljuk, lehetetlen, hogy látva az örvényt lábaink előtt, magunkat vak fatalismussal hagyjuk temetőfenekére sodorni.
Boldog azon törvényhozás, melynek intézkedései a nemzet életéből önként fejlődhetnek ki. Ámde mi az, a mi ezen önkéntes fejlődést kétségtelenül tanusíthatná? Nem más, mint a köz, s magánéletben sürüen feltünedező jelenetek, melyek által egyes polgárok magánylag, s egyesületekben ügyekeznek a hiányt pótolni, melynek kipótolásáróli gondoskodás elmulasztatott. Ily jelenetek szolgálnak legbizonyosabb óramutatóul arra nézve, hogy melyek »a körülmények azon szükségei«, melyekkel a trón zsámolyáról hallott intés szerint meg kell a törvényhozásnak alkudni. Már pedig ha van valami, mire nézve a nemzet köz, s magánéletében mutatkozó közvélemény határozottan, s félremagyarázhatlanul nyilatkozott; bizonyosan ilyen az, hogy a honi műipart védeni, ápolni, éltetni, serkenteni kell. Jusson eszünkbe, miként alig van egy törvényhatóság, mely a nemzeti műiparnak egy vagy más útoni előmozdítását utasításba ne adta volna; jussanak eszünkbe a gyár védegyesületek, melyek minden rendkivüli rugók ösztöne nélkül, nem az ünnepies enthusiasmus fellobbanásának, hanem a mindennapi szükség erős érzetének naponta sürűdő manifestatiói; és jusson eszünkbe az ipar egyesület, melynek keletkezését a Kelet népe szerzőjén kívül talán minden magyar helyeslő tapssal üdvözölt; s mely practicai működésének legelső lépésével, magától a Kelet népe szerzőjétől is, minden, antipathia daczára, mellyel azon egyesület egyik alkotója iránt viseltetik, nyilt helyeslést vívott ki; mindezek és száz meg száz apróbb jelenetek a legkétségtelenebb bizonyítványok, hogy alig van, sőt határozottan szólva teljességgel nincs tárgy, mire nézve a törvényhozás gondoskodását oly egyhangúlag igénylené a nemzeti közóhajtás, mint épen a honi műipar tárgya. És valóban e tárgy meg is érdemli, hogy a törvényhozás által elvégre ápoltassék. A mult évi iparműkiállítás örvendetes tanulságul szolgált, s az idei – melyet e hónap második felében nyitunk meg – reméljük még örvendetesebb tanuságul szolgáland, hogy a honi műipar mezeje, mely mind eddig magára hagyatott már is nem egy virágot termett, mely minden tekintetben megérdemli, hogy illatja a parlag gyomja közt éldeletlenül ne vesszen el.
Igenis! ama felejtett, magára hagyott derék néposztály, melyért ez önerejébe nem bízott hon még eddig úgy szólván semmit sem tőn, megkívánhatja, hogy a hon közös javára a státus által gyámolíttassék. Publicistáink osztályzatokat keresgetének a nép között, melyeket honoratiorok nevezete alatt a lenézett tömegből kiemeljenek, mintha mondanák, hogy a künhagyottak, s azok közt az iparművesek is, nem méltók e névre: honoratior; ők pedig a lenézett, magokra hagyott iparművesek, szerény műhelyök szorgalmával honorálták e nemzetet, törték a hátratétel méltatlanságát, mely a honi művet, mivelhogy honi volt, megveté, s e hon pénzével a külföld szorgalmát jutalmazná; míg a méltatlanul hátravetettek daczoltak minden akadályokkal, s védtelenül, oltalmazatlanul izzadtak a pályán, mely a köznemzeti jóléthez vezet. A dolgok ily helyzetében bátran merjük kérdeni nincs-e ideje, legfőbb ideje gondoskodnunk hogy a műiparral elválaszthatlan kapcsolatban levő tudományok éltető sugaraikkal behassanak a műhelyekbe, hogy iparműveseink ne legyenek minden előlépésnek önmagukbóli merítésére, vogy pedig az ismeretek azon szűk körére kárhoztatva, melyet jártokban, keltökben titkolózó mestereiktől mintegy félszemmel lopva ellestek; szóval: nincs-e ideje, hogy a státus nekik alkalmat nyujtson, megismerkedni a műipar fejleményének azon fokával, melyre a szerencsésb külföld, azt már fölküzdé, miszerint azon törpéhez hasonlóan, ki az óriásnak vállaira lépve még messzebb láthat, mint az óriás, módjuk, tehetségük legyen versenyre lépni a külföld szorgalmával, s hathatós tényezőül szolgálni, hogy ne sodortassunk »a közelszegényedés örvénye fölé«. Nekünk úgy tetszik, mind ennek immár itt az ideje, s a század iránya a nemzeteknek megfeszített törekvései mellett, mellyel a műipar mezején versenyezve előbbre törnek, ideje annyira itt van, hogy ha, mégis késnénk magunkon segíteni, rajtunk az isten sem segít többé; mert meg van írva, hogy az istenek áldásukat bérül csak a munkának adják.
Azokon kívül tehát, miket a honi műipar előmozdítására teendőknek már máskor mondánk, a fen előadott körülmények mindkét részrőli meghányása után a mondók vagyunk: ne hagyjuk a Ludoviceát ridegen, haszonvétlenül vesztegelni, hanem addig is, míg a katonai intézetek létesítésének órája ütne, használjuk azt a nemzet legsürgetőbb szükségei egyikének fedezésére, s alakítsuk át Polytechnicum intézetté!! Hahogy a műiparos nevelés körében semmi más nem történnék, vagy legalább nem volna készülőben, mi nem lépnénk föl e véleménynyel, nem mondanók: fedjük be az épületet, mielőtt alapja letétetett; de miután a reáliskolákra nézve nemcsak egyesek, hanem legújabban a kormány részéről is hathatós lépések vétettek eszközlésbe; a törvényhozás részéről pedig a további intézkedéseket joggal remélhetjük; lelkünk mélyébe hatott meggyőződéssel ismételjük: alakítsuk át a Ludoviceát ideiglenesen Polytechnicum intézetté!!
Lehetnek, kik azt vetendik talán ellenünk hogy: »az alapítványoknak, az alapítók szándokától különböző czélra fordítása nem tanácsos; mert a hon polgárai ilyesmi által a közhasznú alapítványok tételétől elriasztatnak«. De mi feleletül azt kérdezzük: nem elkedvetlenítőbb, nem elriasztóbb-e annak szemlélete, hogy az alapítványok 35 éven át nemcsak a szándéklott czélt el nem érik, s talán még más 35 éven át sem fogják elérni, de a nemzetnek más legkisebb gyümölcsöt sem hajtanak, hacsak külömben egy igen érdemdús agg katonának egy negyedszázadon át sinecuralis évdijazását, s a roppant lakatlan falatnak égre meredését áldozatokat érdemlő köznemzeti nyereségnek nem tartjuk. Nem elkedvetlenítőbb-e ezen tapasztalás, mintha azt látnók, hogy fenmaradván az alapítványok azon czélra fordításának jövendője, melyekre eredetileg kitűzve voltak; időközben, addig t. i. míg az eredeti czélnak nemzeti alapokon, nagy nemzeti alkotmányos elvek feláldozása nélküli létesíthetése lehetséges lesz, oly köznemzeti szükség fedezésére használtatnának, melyről csakugyan mindenki kénytelen megvallani: hogy fedezése százszorta sürgetőbb, mint a Ludovicea, melyről azt merjük állítani, hogy vagy már nem korszerű, vagy még nem az.
De azt is mondhatná talán valaki, hogy »akár mi hasznos, mi tanácsos volna is a Ludovicea intézet alapítványainak Polytechnicum-ra használata; azt tenni nem szabad, mert az alapítók akaratának szentnek kell lennie«. Nem akarunk mi ezzel az alapítványok szentsége theoriajának fejtegetésébe bocsátkozni; nem akarjuk elméletileg, s gyakorlatilag mutatgatni, mennyire veszélyes volna azon tan, mely a státusnak kezét örök időkre annyira, megkötné, hogy az alapítók akaratját minden körülmények közt, még akkor is foganatba venni tartozzék, midőn az idők viszontagságai az alapítók által kitűzött czélt a státusra nézve vagy magában is kártékonynyá vagy csak kártékony áron, s aránytalan áldozatok mellett létesíthetővé változtaták; mi ugyan nem akarnánk oly státusban élni, mely, mint a hajdani Róma, minden egyéni szabadságot absorbeáljon; de olyanban sem, hol az egyének szabadsága a státust megkövesíthetné, s örökre tyrannizálni képes volna. De hiszen itt ily fejtegetésekre szükség nincs, mert mi távol vagyunk attól, hogy az alapítók szándokát akaratuk ellenére kényszeriteni javaslanók. Ennek bizonyságaul említjük: hogy 1. ha úgy tetszik, s az alapítók önként máskép nem határozának, ezen átalakítás ideiglenesen is történhetik; 2. az alapítók vagy olyanok, kik még élnek, vagy olyanok, kik meghaltak ugyan, hanem örököseik vannak, vagy végezetül olyanok, kiknek örököseik sincsenek. Mi azt gondoljuk, hogy az első rendüeket, a másik rendüeknek pedig örököseit fel kellene szólítani, miszerint alapítványaiknak egy nemzeti polytechnikum intézet javára használatában megegyezzenek. Ezen átalakítás mellett annyi, s oly nyomós okok szólnak, miszerint azon honfiakról, kiket az áldozattételben a hon javánál más tekintet nem vezérelhetett, fel sem tehetjük, hogy például az ország rendei kérelmének következésében a Ludovicea magas pártfogója által nyilatkozatra egyenkint felszólítva egyezésüket megtagadhatnák. A mi pedig azon alapítókat illeti, kiknek már talán örökösei sem élnek; ezeknek örököse a közállomány; s mind a három osztályra nézve ugyan, de különösen ezen utóbbira nézve tökéletes intézkedési jogot nyujt a Ludovicea megalapításáról alkotott 1808:VII. t.-cz. 2. §-sának azon rendelete, mely ekképen szól »ezen intézet természetét, szerkezetét, rendeltetését országgyűlésen kívül nem lehet megváltoztatni«, tehát országgyűlésen meg lehet változtatni. És így mi e részben legkisebb nehézséget sem látunk.
Mondhatnánk talán még azt is: hogy az intézet épülete a város derekátóli távolság miatt a czélra nem igen alkalmatos. Hogy mi is alkalmatosabbnak vélnők, ha például a rokkant katonák palotája helyén feküdnék, vagy azzal fölcseréltetnék, azt nem tagadjuk; de egyébiránt sokkal jobb ott, mint sehol; külömben nincs is az oly távol, mint például a bécsi polytechnicum Bécs városa némely részeitől; – itt a távolságot leginkább az üllői-út forró homoka, vagy feneketlen sara teszi; de hiszen ezen könnyű segíteni, s ekkor egy fasor hozzájárultával a polytechnicum gyönyörű kertje válnék azon helylyé, hová a pesti lakosság legörömestebb kiözönlenék; azt nem is említve, hogy bár az intézet ott volna öszpontosítva, mindazáltal némely egyes tanszékek ben a városban is működhetnének. Azért még egyszer: alakítsuk a Ludoviceát Polytechnicum intézetté!
