Fiumei vasút.*
Fiumei vasút.*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 278-ik számából. K. F.
A lipcsei »Deutsche Allgem. Zeitung« pozsonyi levelezője – miként nem rég említők – csekély személyünket theoreticus ábrándozókká bélyegzi, mivelhogy Fiuméhoz vasutat mondánk építendőnek. És pedig e javaslatot, melyben velünk nemzetünk nagy többsége, politicai pártszín külömbség nélkül osztozik, s melyről már gróf Andrássy Károly úr (tudtunkra talán legelső) előttünk tíz évvel kezdett álmodni!! nem azért kereszteli álomnak, mintha azon vasút hasznosságát sőt nélkülözhetlenségét tagadná, avagy technicai tekintetben kivehetőségét kétségbe vonná; hanem mivel magyarok vagyunk, oly nemzet tagjai t. i., melynek pénze nincs, s melynek vagyonosabbjai semmi áron sem akarnak fizetni.
Ha csak ugyan oda jutottunk volna, hogy szegény nemzetünknél minden, a minek közrehatása eszközölheti csak, hogy szegények ne maradjunk, álom és ábránd, mihelyt létesítése költségbe kerül; úgy valóban azt kellene mondanunk, temettessük el magunkat, az élet nem nekünk való; s keressünk üdvet a halálban, minthogy azt az életben föllelni nem akarók; mert a német közmondás szerint ingyen csak a halál kapható; ámde még ez is csak álom és ábránd volna, mert ha a halál ingyen van is, de nem ingyen van a temetés, s még az üdvlelde is pénzbe kerül. De ép azért, mivel költség nélkül még ez sem megyen, lehetetlen annyira kétségbe esnünk nemzetünk józan belátása fölött, hogy mindent álomnak hihetnénk, a mi pénzbe kerül.
Ha gyümölcstelen kiadásról volna szó, vagy legalább olyanról, melynek köznemzeti jólétre hárulandó nyeresége, a reá kívántatott költséggel arányban nem állana, magunk is kétszer meggondolnák a dolgot, mielőtt az álom és ábránd szót visszatartanók; mert valóban sok tenni valónk lesz még, mielőtt a gyümölcstelen kiadásoknak ideje lesz; ámde mikor arról van szó: hogy e hon, mely saját zsírjában fuladozva sodortatik a közelszegényedés örvénye fölé, a kereskedés áldásait magának megszerezze; midőn arról van szó, hogy ez ország, melyre a természet bőségszarujából annyi áldás hint, a maga 50.000-nyi négyszög mértföldjével, s 15 millió lakosa véres verejtékével szűnjék már egyszer meg a korhadt ászokfán veszteglő hordóhoz hasonlítani, melyet idegenek csapra ütöttek; midőn szemünk előtt a folytonos roppant veszteséggel, melyet kereskedelmi mérlegünk mutat, s a rémítő progresszióban terjedő eladósodással, azon szomorú kilátás áll előttünk, hogyha erőnket össze nem szedjük, mi leszünk első szomoru példája annak, miként lehet egy nemzet a bőség forrásainak közepette banquerouttá, a nélkül, hogy csak egy fillérnyi státusadósága volna is: akkor megvalljuk, legyünk bár még oly szegények, irtózzanak bár még annyira vagyonosabbjaink a fizetéstől, még is az ország testét tengerpartunkkal összekötendő közlekedési eszközöknek országos erőveli létesíthetését – mi nélkül activ kereskedésünk soha sem lesz, s örökké csak a csapra ütött hordóhoz hasonlítandunk – ábrándnak még akkor sem hihetnők, ha oly szomorú helyzetbe tehetnék nemzetünket a »szűz vállak« boldogtalan eszméjének szerencsétlen hősei, hogy nem volna más mód akármely nagy nemzeti szükség fedezésére, mint az istentől meg nem áldott subsidium, mit a »generosa natio« önönmagának önkéntesen ajánl. S hogy miért nem esnénk még a szerencsétlen módok ezen legszerencsétlenebbikének esetében is kétségbe a kivihetőség iránt, annak okát adandók kérjük olvasóinkat engedjék, hogy Zrinyi Miklósnak a hősnek s költőnek, kinek hallatatlan nevét Josika remek tolla most legközelebb a könnyen felejtő nemzet emlékezetében föléleszté »Ne bántsd a magyart« czímű híres könyvecskéjéből nehány sort idézzünk. A nyájas olvasó nem felejtendi, hogy miként a XVII-dik században a török ellenség, úgy most a kereskedésnek, s a kereskedés egyik nélkülözhetlen emeltyüjének a közlekedési eszközöknek hiánya, hazánkat romlással fenyegeti, s ha ezt nem felejtjük, bizonynyal mai körülményeinkre alkalmazottan is, mázsás igazságúaknak találandjuk a hős Zrínyinek több mint másfélszázados szavait, melyeket XVII-dik századi eredetiségökben szent pietással idézünk:
»Azt mondják Pecunia nervus belli. Ezt is meg kell találnunk fogyatkozhatatlanképen, annyit a mennyi szükséges. Valaki talán azt mondja, hogy nincsen. Én pedig azt mondom, hogy vagyon. Mikor Mohamet török császár Konstantinápoly ellen készült volna, sehol sem találának a görögök költséget, kivel hadat, s segítséget fogadhattak volna. De mikor a törökök megvették volna a várost, annyi kincset találának benne, hogy az egész török hadnak, annyi sok százezer embernek elég volt töltözésére. Ne járjunk mi is így. – – – Vegyük elő valahol vagyon, ha az oltáron is, mert az isten nevéért akarunk vele élni, mint a Dávid elvevé a panes propositionis. Igaz, hogy a magyar nemzet nem oly pénzes, mint más nemzetek, de találunk mindnyájan, ha akarunk; és istenünkért, hazánkért, feleségünkért, gyermekeinkért, keressük elő ládáinkból, deputáljuk minden proventusunknak egyik elegendő részét arra. Hagyjunk békét egy kevéssé a pompának, a vendégségnek, és sok haszontalan épületeknek, a prémes köntösnek és ezüst kupáknak, és más haszontalan czifraságnak. Csináljunk pragmaticát mindenekről, reformáljuk magunkat elsőben kik Elei vagyunk az országnak, azután alattunk valókat. – – – Ezekben úgy vagyon, én mind sok, s mind nagy difficultásokat látok, de meg nem kell ijednünk azoktól: igyekeznünk kell, hogy tolláljuk minden erőnkből. Soha egy nagy dolog nem lött meg, sem ezután nem lészen difficultás nélkül. – – – – Volenti nihil difficile!!«
Igy írt Zrinyi Miklós, ily magasztos honszerelemmel, ily státusférfiui valódi bölcsességgel írt ezelőtt hét századdal. Neki ugyan honszerelmét orgyilkolással fizeték, s a hálátlanság vétke fölött elpirult történetíró vadkanná keresztelé a lőszert, mely életének véget vetett; ámde honunk nem volna méltó a jövendőre, melyért annyi hű szív áldozatkészen felfohászkodik, nem volna méltó a multra, melyből őseink erénye ily tanulságot hagyott mi reánk, ha mióta Zrinyi megírá, hogy reformálnunk kell mindenekelőtt önmagunkat, hasztalan pergettek volna le közel két század napjai, a nélkül, hogy eszünkbe vettük volna ugyancsak hős Zrinyi szavát, miszerint önszemeinkkel látva veszedelmünket »ótalmat nézzünk magunknak, magunk emberségében és vigyázásában – – mert még az Istentől is tunyául kérni segedelmet, vétek és bolondság«.
Ily ősi oktatással szemei előtt, s a halaszthatlan szükség érzetével keblében, nem sülyedhetett oly mélyre nemzetünk, hogy akárkinek is joga lehetne álomnak s ábrándnak nevezni, ha valaki oly bizodalommal volna, hogy e nemzet megérett annyira, miszerint nehány millió forintot örömest befektet saját jóléte végett, saját nemzeti gazdaságába, habár Zrinyi javaslataként jövedelmének egy részét egyenes adóként volna is kénytelen önmagának felajánlani, s békét hagyni egy kevéssé a »pompának«, mely minden pénztelenségünk mellett is nem kisebb korunkban, mint Zrinyi korában vala, csakhogy az ezüst kupák helyét honi gyönyörű iparműveink semmibe vételével drága cseh üveg foglalta el, melyből franczia pezsgőt iszunk, míg őseink somlaival töltve emelték kupáikat áldomásra. S e változás bizonynyal nem olyan, melyről mondhatnók, hogy jóra történt.
Ne is mondja senki, hogy nincs hasonlat akkori, s mostani helyzetünk közt. Mert van; s a hasonlat anyagi lelkületü embereknél legalább – pedig a többség mindenütt ilyen – tán még a mai kor szükségeit súlyosabbaknak mutatja a mérlegben. Akkor kül ellenség nyilt erőszakától kellett a hazát megmenteni, most belső sorvadás emészti a hon erejét; akkor előttünk állott balsors esetében a nagyszerü halál, vagy legrosszabb esetben szolgai béke, s nyugalmas anyagi lét; most előttünk áll a dicsőségtelen lassudad elvérezés, s erőfogyasztott koldus állapot, melyet, a hol fényűzéssel karöltve jár, előbb-utóbb bizonyos szolgaság is követ; akkor a tunyaságnak ürügyül szolgálhatott az idegen segély; mostani bajainkban a gyermek is érzi, hogyha magunk nem segítünk magunkon, rajtunk bizonnyal isten sem segít; akkor vér kívántaték, most csak bajainkon segítés akarata; akkor az ezüst kupák kényelméről lemondás áldozatul igényelteték; most csak kölcsönül sem, hanem csak jövedelmünk szaporításának eszközeül, mert érzi mindenki, hogy kereskedés nélkül elkoldusodunk, kereskedés pedig utak, csatornák, vaspályák nélkül lehetetlen.
Bizton mondhatjuk tehát, hogy az ábrándozó nevét még akkor sem hihetnők megérdemlettnek, ha a Duna Fiumei, s Pest-debreczeni vasut létesítése végett, egyenes jövedelmi adót hoztunk volna javaslatba. Mi azonban ezt nem cselekvők; ismerjük mi jól, nemcsak pénzetlenségünket, hanem fizetéstőli irtózásunkat is. Tudjuk, hogy még azok közt is, kik az adózás mellett pompás dictiókat szavalgatnak, akadnak olyanok, kik testvérüknek előre elkészítik a czáfoló dictiót, miszerint az írásból olvasva czáfolhassa meg pontonkint az okoskodást, melyet csak egy percz előtt hallott volt; – s ily comoediákkal szemeink előtt, nem fért keblünkhöz annyi optimismus, hogy az országos pénztárt is egyenesadó, vagyis áldozat útján javasoltuk volna létesíteni, midőn ez uton a megyei házi adót véljük felfedezendőnek. – Mi a fiumei vasut létesítésére oly módot ajánlánk, mely a nemzet vállaira egyetlen fillérnyi új terhet sem von. S ha még ily javaslat mellett is ábrándozóknak neveztethetnének, a kik remélik, hogy e nemzet saját javát akarni fogja, úgy valóban korunk munkás honfiai hasztalan éltek, s nem volna más hátra, mint bús resignatióval elmondani, hogy a magyarnak csillaga lehunyt.
Javaslatuuk; »részletei nincsenek feledve azok előtt«, kik meghivatvák, hogy nemzetünk jövendőjét megalapítsák; de az egymásra torlódó események közt rég felejtve lehetnek a közönség előtt; s azért bizonynyal nem teendünk haszontalan munkát, ha egy külön czikkben össze hasonlítván a különféle javaslatokat, melyek provinciális érdekek szerint, hazánk testének tengerpartunkkali összeköttetésére nézve szőnyegen forognak; – s egy kis költségvetést kísértvén meg, azon közlekedési eszközökre nézve, melyet mi mindenek közt legjobbnak tartunk, egyszersmind elszámláljuk mindazon létesítési módokat, melyek közt a nemzetnek tetszés szerinti választása van.
