Némi journalisták s a czéhek.*
Némi journalisták s a czéhek.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 229-ik számából. K. F.
Hazánkban municipalis szerkezetünknél fogva a közvélemény alakulásának legfőbb, mondhatnók egyedül közvetlen positiv tényezői a törvényhatóságok tanácskozásai. Másik volna – a sajtó; de ezt már a közvélemény alakulásában közvetlen positiv tényezőnek annyiban nem tarthatjuk, a mennyiben közvetlen positiv tényező alatt olyasmit kívánunk értetni, mi által a vélemény határozottá válik, s a dolgok országos elintézésében is számtani nyomatékot nyer. – A kettő közt – mint első tekintetre is szembetünik – roppant nagy különbség van. – A sajtó puszta eszmecsere, puszta vélemény; soha sem határozat; a törvényhatóságok véleményei ellenben határozatok, a törvényhozásnak megannyi factorai. – Igen kívánatos volna, hogy a közvélemény alakulásának eme két tényezői egymással karonfogva járhatnának, s a sajtó véleményezése a törvényhatóságok határozatait, folytonos taglalattal kisérve, ép akkor fejthetné ki a vélemények megvitatásában legnagyobb munkásságát, midőn a közvélemény a puszta egyéni nézetek köréből kilépni készül, hogy határozottá váljék. – Közbevetőleg szólva e szó közvélemény egy nagy tekintély által igen ártatlanul jutott a chinai párduczok díszes categoriájába; mit aztán a gondolatmásolók ama szolga serege, melynek a gondolkozás ugyancsak nem mestersége, az unalomig mindenféle variatiókban utánsivítgat. – Sok eszmezavarra adott az okot, hogy e szónak: »közvélemény« értelme föl nem fogatott. – Közvélemény nem annyit tesz, hogy minden ember vagy legalább a nagyobb rész mindenben egyetért; hanem annyit tesz (de talán a szegény olvadó magyar legjobban megértetik, ha az olvasztó németet veszi segítségül, azaz ha Magyarhonban németül magyarázzuk meg a magyar szót) tehát a közvélemény: nem Meinungseinheit, hanem öffentliche Meinung, nyilvános vélemény. Ez értelmet szem előtt tartva, némely urak sok szép papirost megkimélhetnének.
Azonban a mint az országgyűlés közelg, úgy élénkül a törvényhatósági véleménynyilatkozás; s ezzel a sajtó vitatkozása nemcsak karöltve nem jár, de sőt amaz által minden eddigi ephemer kis hatása is meglehetősen háttérbe szoríttatik. Ez indít minket, hogy lapjaink parányi munkásságát – a mennyire engedtetik – minden tekintetben inkább amazzal törekedjünk némi rapportban tartani, mintsem helyt, időt oly hirlapfirkászokkali csatapatézásra vesztegetnénk, kik azt gondolják, majd az ő szavukra is ragad némi fontosság; minthogy erejök, s tehetségök szerint gróf Széchenyi István gyékényére szorongnak; de egyebet még mutatványozni soha sem tudtak, mint nyomorult szóferdítéseket, értelemelcsavarásokat, költött ráfogásokat, s helyökből, összeköttetésükből kikapott egyes kitételeknek malitiosus összeállítását. – De ha már ezen »fajt« megemlítők; bocsássanak meg, tisztelt olvasóink, ha most egyetlenegyszer kisérletet teszünk gr. Széchenyi István úr modorát s javaslatát követve, ezen »faj«-nak értelmi capacitását összeállítani; miszerint kitünvén, hogy ily capacitásoknak balvéleménye, hibája, s értetlensége fontosságra teljességgel nem emelkedhetik, mentve legyünk az örökös unszolásoktól, hogy miért nem felelgetünk ennek, miért nem amannak: sületlenségeire?
Emlékeznie kell az érdemes olvasónak, miképen Borsos Márton úr, a Világ tulajdonosa, egykoron igen naiv vallomáskát tett, hogy miért lett a Világ a Pesti Hirlap ellenségévé? Azért t. i., mivel egy irányt követve, a P. Hirlap mellett meg nem állhatott. – Ezen derék, tiszta merő hazafiui indító okból tehát a Világ megfordult, s egy bölcs, – ki előbb a P. Hirlapot tisztelé meg elme termékeivel, habár némelyik még most is irományszekrényünkben hever, – egy bölcs, mondom, leült a »megfontolás nehéz asztalához«, és elkezdett (mint magát kifejezni szerette) a P. Hirlap szerkesztőjének képére mászni. – Igen csodálatos volt volna, ha egy honban, a minő Magyarország, hol a popularis elem még meglehetősen inpotencirozva van, egy laphoz, mely a P. Hirlappal magát oppositióba tevé, sok erő, s a közt sok nemes erő is nem csatlakoznék, – minden tekintet nélkül arra, hogy a nehéz asztalhoz csücsült fontoló bölcs, úri magas személyében minő badar beszédekkel szokott áradozni; mert hiszen organum kellett, akármi kézben van az; de azon hatalmas egyéniség korahunyta után, mely mellett a nominalis szerkesztő csupán a piszkolódások registraturáját kezelé, az elhunyt helyébe lépett kitünőbb egyéniségeknek legelső tettök volt a »fontolva haladás« feltalálóját a »Világ«-ból – kereken szólva – kiigazítani. – Legközelebb azonban gr. Széchenyi István úr föllépése oppositióba tevé Helmeczy Mihály barátunk függni óhajtó függetlenét csekély lapjainkkal, s a Világból kiigazított üstökös azt gondolá, neki is újra felviradt, és kezd a Jelenkorban bolyongani. – Mi a jámbor úr agyának alkatát teljességgel nem anatomizáljuk, mint tőn gr. Széchenyi szegény fejünkkel; hanem csak a mellett maradunk, hogy akármennyit handabandáz is, Magyarhonban a politikai sajtó mezején fontosságra egy igen egyszerű oknál fogva nem emelkedhetik, azért t. i., mivel a törvényhatóságok gyakorlati mezején publicistai életet soha sem élt, tehát annak bonyodalmait nem is ösmerheti; ez pedig nézetünk szerint a politikai journalistánál honunkban oly kellék, melynek hiányát egy leibniczi fej polyhistorsága sem volna képes kipótolni. Innen van aztán, hogy handabandázásaival azon térre szorul, mit a sokszor tisztelt gróf zugprókátorságnak szokott nevezni. T. i. értelmi egybefüggésükből kiszaggatva összeállít egyes szavakat, melyekért ívek tengerén szerte vadászott, ránk fog olyakat, miket nem mondánk; máskép mond, mint mikép mi mondánk; told, fold, nyirbál, csűr, csavar zugprókátorosan, s végre ő, ki még soha egyetlen practico-politicus eszmével sem járult a közvéleményhez, kiről soha sem tapasztalók, hogy egyetlen intézetnek vagy egyesületnek létesítésére akár szellemileg, akár anyagilag is lendített volna csak egy hajszálnyit, – ő áll elő okatást adni, miként kellett volna bánni az iparegyesület létesítésével, s pedig oktatást adni azoknak, kik Isten segítségével ennek is, másoknak is létrehozásában, fentartásában szellemileg és anyagilag sikerrel közremunkáltak, s kiknek e munkásságuk mellett az élet szól és az eredmény. – És eljő egy másik hazánkfia, ki a publico-politicus élet mezején szinte soha sem forgott, hanem megkísérté a költészetet, meg a zsebkönyveket, és Aspásiákat, és Arpádiákat, és literaturát, és criticát, és divatlapírást, és Isten tudja mit mindent és minden vállalatában tökéletes szellemi banquerottot csinált, s egyszerre csak egy szép reggel eszébe veszi, hogy ő bizony politikus íróvá lesz; és magát ilyenné installálja, mint szultánok szokták a favágókat nagyvezérekké; és zászlót üt föl, hogy ő fogja a trónt, az alkotmányt, s a vallást védeni!! – és lármáz, piszkolódik, házsártoskodik, csakhogy már egyszer a P. Hirlap vele perpatvarkodjék, mert hiszen Borsos úr naiv vallomáskája szerint ez a fennállhatás feltétele; – és eljő egy harmadik hazánkfia, az ismeretes szalmacséplő – no de hagyjuk annyiba, elég ennyi gr. Széchenyi István úr journalisticai modorából; – a nyájas olvasó megláthatá avagy csak ebből is, mivé lenne a politikai sajtó, ha magának feladatul venné, egyes emberek és emberkék értelmi incapacitásának taglalgatásaival bibelődni; – átláthatandja egyszersmind a nyájas olvasó azt is, hogy mig azt, a mi jó, mi a közélet mezején figyelmet, s befolyást érdemel, akárkitől jőjjön is, kétségtelenül mindig teljes elismeréssel méltányolandjuk; a P. Hirlap ellen folyvást megujuló, sokszor igen piszkos kikeléseket teljesen ignorálni mindig jogosítva lehetünk, valahányszor olyanoktól erednek, kiknek politikai készületlenségöknél, s avatatlanságuknál fogva, még balvéleményeik sem lehetnek károsak, kiknek tehát malitiájok kimutatásával, értetlenségök felvilágosításával vesződni, sem az igazságnak, sem a közügynek érdekében nincs.
Miután azonban minden magyar időszaki lap pártorganum, s nincs honunkban párt, mely igen jeles, kitünő észtehetségekkel nem birna, a közügyek érdekében nagyon örvendetes tüneménynek kell vallanunk, hogy még az oly avatatlan kezek közt lévő lapban is, minő például a »Nemzeti Ujság«, nem egyszer tünnek fel teljes figyelmet érdemlő dolgozatok, melyek a napi kérdések tisztábahozatalát dicséretesen elősegítik. A mi, hogy minden oldalról folyvást növekedő belértékkel történjék, annyival inkább kívánatos, minél szembetűnőbben tapasztaljuk, hogy a mely kérdéseket a sajtó elő nem készített, azok elő nem készítésének nyomai a törvényhatóságok országgyűlési utasításaiban is észrevehetők.
Ennek példáját látjuk a czéhek ügyében. Még azon megyék is, melyek a napi kérdések mindenikére az édes »maradjon« pecsétet ütik, – még az ily megyék is azzal végzik utasításaikat: hogy a czéheket el kell törölni; – mint Cato »Cathaginem delendam«-ja, úgy fordul elő mindenütt a czéhek eltörlése. De arról egy megye sem tőn említést, hogy a czéhek fogalmában két eszme rejlik, t. i. az ipart sorvasztó egyedáruság (melynek eltörlését nem lehet kívánni) s a műiparos nevelés gyakorlati részének, s iparegyesületi associatiónak eszméje; melyet – in thesi – nem lehet nem helyeselni, sőt szükségét elannyira el kell ismerni, hogyha ezen eszme igényeinek a czéhek ma már, az idők változott körülményeihez képest, nem helyesen felelnek is meg, – nézetünk szerint a törvényhozó nem tenné, a mit tennie kell: ha puszta eltörlésre szorítkozva, az eltörlött helytelen institutió helyébe, más helyesebb eszközt nem állítana.
De honnan ered az eltörlésnek emez általános kívánata? – Ered 1-ször a czéhek, – ipart sorvasztó, s igen botrányos jelenetekben mutatkozó monopolialis részének igen méltó általános gyűlöletéből, – mely gyűlölet – minthogy a kérdés sajtó útján eléggé nem volt előkészítve – az institutio eredeti eszméjében rejlő józanabb ágazatokra is különbség nélkül átvitetett; 2-szor ered onnan, hogy már 127 esztendő óta megszoktuk a czéhek eltörlését sürgetni. Tudják ugyanis érdemes olvasóink, hogy e részbeni panaszok már az 1715-iki, 1723-iki, 1729-iki törvényczikkek közt előfordulnak, s ott az eltörlés eszméje is sanctionáltatik; – tudják, hogy a czéhek eltörlését már a mult század elején dolgozott országos küldöttségek indítványoztak; tudják, hogy az 1825-iki országgyűlésen az országos kívánatok között a czéhek eltörlése felirásba is ment; tudják végre, hogy e mellett gr. Széchenyi István úr is 10 év előtti epochális munkáiban hatalmas szózatot emelt; – ámde igen nagy kár, hogy ezen általános tudalom elfelejté tekintetbe venni, miként a nemes gróf, a czéhek eltörlésének javaslatát bizonyos föltételekhez köté, melyeknek az eltörlést megelőzni, vagy legalább kisérni kellene.
Ismételjük: hogy e kérdésre nézve az időszaki sajtó (lapjainkat sem véve ki), nem tőn eleget; mert vagy védhetlen monopolialis részét is védette (mint a Századunk), vagy pedig csak futólag érintgeté (mint a P. Hirlap), de tüzetesen – ex professo – nem taglalá. Engedjék mindazáltal, tisztelt olvasóink, hogy egy kis ismétléssel emlékezetökbe hozzuk a nézeteket, mikor mi – a czéhek egyedárusi részének engesztelhetlen ellenségei – ezen reformkérdés iránt már több izben említettünk. – Nevezetesen mindjárt lapjaink 1-ső számában így nyilatkozánk: »Oly javítási kérdéseknél, melyek institutióinkat tárgyazzák, melyek a tömeg munkássága irányát egészben vagy részben módosíthatják, a sorozat kérdése fontos kérdés. Igy ha arról van szó, eltörölvén a czéheket, minthogy a társulati viszonyok változtával, e hajdan szükséges, hajdan nagyhasznú institutiónak csupán kártékony oldala jutott el ránk, engedtessék e teljes korlátlan szabadság a műiparnak, vagy állíttassanak a szerfölötti csőd ellen némi védfalak, nehogy olyasmi bajokat idézzünk elő, miket az orvos vértolulásnak nevez? Mi szerény véleményünkben azt mondanók: szabadítsuk föl elébb a földet, mert a dolog úgy van jó rendben, ha csupán azon erőfölösleg fordul a műiparos mezőre, mely a földművelési érdekek tökéletes fedezése után felmaradott; pedig ha elébb lesz a műipar mezeje egészen szabaddá mint a föld, az arány majd nagyon megfordul.« – Ez volt mindig, ez most is véleményünk; és valóban nem csudálhozhatunk eléggé, hogy a czéhek eltörlését még azon megyék is akarják, melyek az ősiségét megtartani igyekeznek; urbéri bonyodalminkból kiszabadulásunkra pedig módokról, eszközökről teljességgel nem gondoskodnak. – Később, midőn az iparegyesületről szólanánk (32. szám), elmondók az ellenvetéseket, miket az 1715 óta több törvényczikkben, orsz. választmányok javaslataiban, sőt 1827-ben igen határozottan általános eltörlést sürgető országos fölirásban, és azóta is számos törvényhatóságoknak minden országgyűlésre megujuló utasításaiban nyilatkozott közvélemény, a czéheknek, melyek ha nem léteznének, lételbe bizonynyal nem jönnének, úgy monopolium, mint műipar-tanítás tekintetében közel másfél század óta ellenvetni szokott; s a nem agyunkban rémlett, hanem ennyi országos kútfőkből merített közegyetemes gáncsok ellenében kértük, figyelmeztettük a czéheket, hogy ha szeretnek magoknak jövendőt igérni, simulniok kell a kor kivánatihoz, meg kell mutatniok, hogy van keblökben haladási elem, hogy nem gátjai, sőt inkább előmozdítói a műipar kifejlésének. Ismét később (89. sz.) megmutogattuk, miként az iparegyesület a czéhek eltörlésére nemcsak nem munkál, sőt inkább azokat mint valódi tényezőket munkálati tervébe foglalta; – és újra ismételők nézeteinket, miszerint a czéheket, a mennyiben egyedárusági zsarnokságot űznek, tartjuk kártékonyoknak, a mennyiben pedig a műiparnak mintegy gyakorlati iskoláját képezik, javítandóknak (nem eltörlendőknek) hisszük; de újra és ismét egész szabatossággal azt is kimondók, hogy a czéhek eltörlését a föld felszabadításának meg kell előzni; különben a földművelési érdekektől kelletinél több erő fog a műipar mezejére tolulni, s ez a státus-testben vértolulási bajt okozand.
És ez e dologról véleményünk; melyet most, midőn a czéhek eltörlését még Ungmegye is decretálja, ismételni annyival szükségesebb, minél csalhatlanabb, s Poroszország gyakorlati példája által is igazolt axioma gyanánt áll előttünk is, mint gr. Széchenyi István úr előtt állott (Stádiumában), hogy a czéhek eltörlése bizonyos mellőzhetlen előzményeket kíván; s hogy a czéhbeli monopolium igen kívánatos eltörlésével, a műiparos associatio, kölcsönös segédtársulat és gyakorlati nevelés eszméjét is semmivé tenni, s e részben a czéhek helyébe semmit sem állítani, annyit tenne, mint – közbeszéd szerint – fürdővel a gyermeket is kiönteni.
