Viszonyok kapcsolata.*
Viszonyok kapcsolata.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 228-ik számából. K. F.
Mint növénygyökerek, úgy fonódnak egymásba az emberi társaság viszonyai. És midőn az institutiók javításáról van szó, ezen bonyolódás igényeiből fejtik ki a haladás philosophiája, miszerint ridegen elkülöníteni talán egyetlen egy kérdést sem lehet, hanem még a nemakarás is kénytelen magát a logica hatalmának megadni, s ha egy lépést tőn, előbb-utóbb megteszi a másikat is, mely a társaságos viszonyok kapcsolatánál fogva amannak természetes postulatuma. Ilyesmit hátráltatni lehet, de a lánczot megszakítani lehetetlen; mert az előzmény eseményeket idéz elő, melyeknek hatalma bevégzi, mitől a nemakarás vonakodott. – Nem lesz fölösleg példát idéznünk. Az ősiség (melyet az örökösödés eszméjével hasonértelműnek venni nagy tévedés) – az ősiség bukófélben van. Legalább a képviselő tábla hasonlíthatlan többsége bizonynyal meghuzandja jövő országgyűlésünkön az ősiség lélekharangját, s ha ellenszegüléssel találkoznék, ezen ellenszegülés a haldoklónak egészségét vissza bizony nem adná, hanem legfölebb a haldoklás kínait hosszabbítaná. És miért van ez így? Miért porladoznak össze az ősiségi bolt oszlopai? Csak azért talán, mivel a sajtó folyvást izgatott az ősiség ellen? Oh igenis, a sajtónak van a dologban saját befolyása kétségtelenül, de befolyását az élet nyujtá, erejét az események hatalmától kölcsönzé, mely nélkül hatni képes nem volna. Miért porlik hát szét a még nemrég oly hatalmasan védett ősiség? Azért, mert a hitelnélküli koldusállapot megteremté hiteltörvényeinket, ezek pedig igen természetesen oly eseményeket idéztek elő, melyek igen érzékenyen capacitáltak, hogy ha hiteltörvényeink mellett még tovább is görcsösen kapaszkodnánk az ősiséghez; romlanunk, vesznünk kell okvetlenül.
Ez most csak például legyen idézve. Kitűzött tárgyunk: azokról szólani, mikre a kir. városok rendszerének, s országgyűlési állásuk emelésének eszmetársulata, a viszonyok logicai kapcsolatánál fogva vezérel. Ilyen a szabad (de nem királyi) városok, ilyen a honoratiorok ügye. – A városok ügye azért, mivel ha valaki látja, miképen egy vagy másfél ezernyi népességű városkának, mely vagy szőllőművelésből, vagy gyümölcstenyésztésből éldegél, sem műipart nem űz, sem kereskedést nem gyakorol, mely egy virágzó lét nyomatékát nem vetheti a mérlegbe, midőn cselekvőleges politikai jogot követel; ha – mondom – látja, miként arról tanakodunk, minő közvetlen befolyást engedjünk egy ily korhadt községnek az országgyűlésen? Igen természetes, hogy kérdezi: ha ennek, s ilyennek voks adatik, miért nem a virágzó Miskolcinak, Egernek, N.-Váradnak, Kőrösnek, Kecskemétnek stb.? – A honoratiorok ügye pedig azért van logicai kapcsolatban a kir. városok ügyével, mert ezek rendezésénél a kérdést ki nem kerülhetjük: vajjon a honoratiorok, mint ilyenek, s csak azért, mert ilyenek, várospolgári jogot nyerjenek-e, vagyis városokban a polgárgyűlési képviselők, s országgyűlési követek választásában szavazattal birjanak-e? Mely kérdés viszont azzal is összefügg: vajon a kir. városokban lakó nemesek, csak azért, mert nemesek, választópolgári joggal birjanak-e?
A két nevezetes kérdésre véleményt mondandván, a magyar státusjog eddigi gyakorlati irányának képét kell adnunk. És fájdalommal kell megvallanunk, hogy ez a nép emelkedésének mind ekkoriglan nem volt kedvező. – A józan ész dictatuma hozza magával, hogy a mely nemzet erőnek, s nagyságnak kíván elibe menni, az érdekegyesítés, hasonlósítás processusához kell hajlania; mi az elszakadozás, eldaraboltság ösvényén járunk és lőn belőlünk? – az, a mi vagyunk. Itt van a megyei institutio, nemzetéletünk ős, eredeti gyönyörű typusa, és ebben a nemesség minden mindenben; ennek ellenében pedig polgárjogi tekintetben a nép kívül az alkotmánynak sánczain. Ha már most a nemzeterősítő hasonlósítás (assimilatio) volt volna a státusjogunk iránya: oda kellett volna-e hatnunk, hogy mihelyt valamely község az idők typusa szerint országvédelmi vagy más tekintetben bizonyos nyomatékra emelkedett, a vármegyétől elszakadni iparkodjék, mivelhogy ott számára polgárjogi kilátás nem volt? Vagy pedig oda kellett volna-e hatnunk, hogy a megyétől el ne szakadjon, annak területén státust státusban ne képezzen, a gyönge nemzettestet törvényhatósági surlódásokba ne bonyolítsa, hanem inkább a megyével egybeforrva, abba beléolvadva, emelkedjék a polgári élet nyomatékára? – Úgy hisszük a felelet nem lesz kétséges. Ámde miként ment eddig a dolog? A mely város hajdan országvédelmi, később pedig vagyonossági tekintetben némi fontosságra emelkedett, s magát a földesúri kötelékektől fölmentheté, azon volt, hogy kir. várossá legyen, azaz a vármegyétől külön váljék. És talán nyert a népérdekek eme gyöngítése által az aristocratia valamit? A nemesség, s polgárság közti feszültség lesimítva még maiglan sincs, a megyék, s kir. városok közti surlódások, egy helyen több rendbeli törvényhatóságok összeütközései nemzeti életünk sötétebb oldalát képezik, s hogy az aristocratia azt nem számítja, nem számíthatja nyereségei közé, mit ez úton a nép veszített, azt azon kevés vagy épen semmi hajlandóság, mely az újabb időkbőli kir. városok beczikkelyezése iránt mutatkozik, legszembetünőbben bizonyítja. – És mintha valósággal a felosztás átka feküdnék rajtunk, a nemzetnek cotteriákra darabolása itt még meg nem szünt. Az ember azt gondolná, hogyha már a polgárság elszakadt a megyéktől, legalább saját tagjai egy testté egyesülve maradnak. De nem úgy történt. A törvény csak nemest és polgárt és népet ismer, de a magyar státus élet említett boldogtalan iránya ezt nem eléglé; támadt, s kiváltkép a városok kebelében támadt egy új osztály, mely magát a néptől elszakítá, a nélkül, hogy a polgárokhoz csatlakoznék, és a polgároktól különváltan áll, a nélkül, hogy a nemesekhez tartoznék; s ez a honoratiorok osztálya, azon tisztes osztály, mely tudomány s műveltség által a tömegekből kiemelkedve, oly igen érdemes, oly igen alkalmas volna, hogy a nép, s nemesség érdekeinek, egybeolvadását közvetítse; de melynek létezése státusjogunk irányánál fogva eddig csak a cotteriák bábelzavarót növelé; s jogokkal nem, csak mentességekkel dicsekedhetik. Nemesnek nem lehet őt mondani, mert nemesi jogokkal nem bir; de polgárnak sem, mert a városnak adót nem fizet, s városi törvényhatóság alá nem tartozik: de végre néptagnak sem mondhatni, mert hiszen attól is el van szakasztva adómentes személylyé tétetvén; s így egyedüli privilegiuma, melyre e szabadítékos honban az értelmiség, s tudomány aristocratiája fölemelkedett, a nemadózás szomorú szabadítéka.
Ha már most reformokról van szó, ha egy vagy más kérdést az események hatalma halaszthatlanná emelt, s az eszmekapcsolat azon kérdéssel társult viszonyok taglalatára vezet, csak gödröt ásnánk, melynek partjai előbb-utóbb nemzetünk fölibe omladoznának, hahogy az alkotmány áldásainak kiterjesztésében is az eldarabolás, mentességek, elkülönzések, s ezekből egykor okvetlenül elkövetkezendő feloszlás irányát követnők, s nem inkább azon igyekeznénk, hogy szakadozott osztályokat egyesítsünk, érdekeket egybeforrasszunk, csatoló kapcsokat illesszünk oda, hol az egybeforrasztás még most nem lehet, s ha már a jogszerű tényeket nemlétezőkké nem tehetjük, sem következményeiket elvitatni nem akarhatjuk, legalább az eldarabolás bomlasztó irányának véget vessünk, s ne tárjunk mindig kaput oly amphibialis testületeknek keletkezésére (sem hal, sem hús – neither Fish, nor Flesh, mint: Falstaff, mondaná), minővé Arad városa nem régiben lett, Miskolcz pedig lenni készül, s minő a tisztesbeknek igen tisztes, de igen anomal osztálya is.
Ezen szempontot tartva szemeink előtt, kívánunk a szabad városok, kívánunk a honoratiorok ügyéről szólani; s azoknak, kik úgy vélekednek, hogy ha csakugyan mind a 47 kir. városnak egy vagy más arány szerinti voks adatik az országgyűlésen, elv, s következetesség kívánják a nagyobb szabados városoknak is országgyűlési jogot adni, minden tisztelettel azt adjuk feleletül: hogy mi e véleményben így teljességgel nem osztozunk; de általában is e kérdésnek a kir. városokéval egybecsatolását nem helyeselhetnők. – Nem helyeselhetnők pedig azért, mert a kir. városok országgyűlési állapotának rendezését oly lélekbenjáró halaszthatlan dolognak tartjuk, miszerint a magában is eléggé bonyolult, eléggé nehéz kérdést még akármi más legkisebb kérdésnek is hozzácsatolását nehezíteni, a legnagyobb hibának ítélnők. Ezért állítók fel egyik vezérelvül, hogy a kir. városok kérdéséhez az országgyűlés általános coordinatiója ne csatoltassék; ezért nem vagyunk még csak azon eszmének is barátai, hogy a kerületek szavazatkérdése a városokéval elválaszthatlanul összeköttessék; – ámbár a kerületek ügyét is amattól függetlenül vizsgálat, s határozat alá vétetni, még ezen országgyűlésen igen óhajtanók; a nélkül azonban, hogy egyiknek bukása, vagy elhalasztása a másikét is maga után vonná; – ezért nem óhajtjuk végre, hogy a szabados községek népképviseleti igényei a kir. városok rendezésének kerekét megakasszák. – Különben is, mihelyt szemünk előtt tartjuk, hogy a kir. városok országgyűlési coordinatióját, az országrendiség, s törvényhatóság fogalmából most ki nem vehetjük, – azt, hogy Libetbánya követet küldjön, N.-Kőrös és Kecskemét pedig ne küldjön, nem fogjuk oly anomaliának találni, minőnek első tekintettel látszik, vagy a minőnek kellett Angliában látszani, hogy Old Sarumnak követe volt, Manchesternek pedig nem volt a parlamentben. Ott t. i. a követküldés nem az országrendiség eszméjének emanatiója, ott a követküldés municipalis törvényhatósággal összeköttetésben teljességgel nincs; s volt község, mely követet küldött a parlamentbe, de azért belügyeinek kormányzatában a megyei hatóságtól függött, s volt más, mely követet nem küldött, de azért belügyeit önmaga igazgató. – Ott továbbá a követküldési jog destitutiója nem hozta magával, hogy a destituált helységnek azon lakosai, kik választói qualificatióval birnak, az alkotmány sánczaiból kirekesztessenek; mert beléolvadtak a megyék választói köré; s ott gyakorolják polgári jogukat. – Ellenben minálunk, mindaddig, míg alkotmányunk képviseleti rendszerré tökéletesen át nem alakult, az országgyűlési jog, az országrendiség jogával ugyanazonos, s ki amazt elveszti, nem olvad a megyei RR. közé. És azért nem anomalia Rusztnak követküldési jogot adni, s Kecskemétnek nem; mert amaz országrend, ez pedig nem az; azért nem lehet részleges coordinatio útján egy korhadt helyet is destituálni; mert a destitutio által nemcsak országgyűlési székét, hanem az országrendiséget is, vagyis alkotmányosságát veszítené el.
De hát azt akarjuk talán, hogy a szabados községek e honnak minden polgári jogból kitagadott mostoha gyermekei maradjanak? Nem akarjuk talán az alkotmány sánczaiba befoglalni? Sőt inkább befoglalásuk legforróbb óhajtásunk, s azt az urbéri örökváltság logicai következményének is hisszük; hanem óhajtjuk, hogy ez történjék assimilatio, nem pedig elszakadozás által, nem a nemzettest, s nemzeti institutiók gyöngítésével. – Boldog Isten! mivé lennének elvégre a vármegyék, ha tőlük lassankint minden nevezetes községet külön országgyűlési képviselet által elszakítanánk? Nem, nem! véleményünk az, hogy a szabados községeket be kell az alkotmány sánczaiba foglalni, de nem elszakadás által a vármegyétől, hanem képviselet által a vármegyékben. – Erre, nézetünk szerint, megértek a körülmények, megvannak a törvényhozás szükséges előzményei s csak ez az út az, melyen megyei szerkezetünket képviseleti rendszerbe átalakíthatjuk; ezt az igazság, ezt a méltányosság követeli, a józan politika tanácsolja. – A szabad földbirtok honunkban az alkotmányos jogoknak mindig egyik (s egykor talán egyedüli) alapja volt; ezen föltétel tehát megvan a szabados községeknél; a törvényhozás megengedvén az örökváltságot, a felszabadulás eszméjét szentesítette; ezt tevén pedig, nem akarhatá, hogy a szabad emberek jogtalanok maradjanak: megvannak tehát a törvényhozási előzmények is; a földesúri hatóság alatt lévő községekre nézve legalább megvolt a patriarchalismus eszméje, minélfogva szerettük mondani, hogy a megyei gyűléseken földesurak által képviselvék. Illusio volt és nem egyéb, de megvolt; s azt csakugyan nem akarhatjuk, hogy a szabados községek, melyek már ezen illusióval sem kecsegtethetők, ahhoz hasonlítsanak, ki gyámját veszté; de nem azért, hogy nagykoruvá legyen, hanem hogy gyámoltalan kiskorú maradjon. – Ebben fekszik az igazság, ebben a méltányosság szempontja. – De végre a józan politika is tanácsolja eme befogadtatást; mert mindaddig, míg a szabad községek azt nem látják, hogy a megyékben alkotmányos hely számukra van, – mindaddig a megyéktőli elszakadásra törekedendnek, ez pedig – mint már megmutatók – a feloszlás, a romlás iránya.
Elkövetkezett az idő, alkotmányunk részeseit szaporítani, különben nemzetünknek jövendője nincs. – Erre ez idő szerint a már-már megnyilandó országgyűlés előtt a teendőknek három foka áll: 1. Kik már benn vannak az alkotmányban, vagy szerkezetök, s hajdankoruk által jogosítvák, hogy benn legyenek, azokra nézve az írott malasztot tényleges áldássá változtatni, – ide tartoznak a kir. városok, Jászkun, Hajdu, Tengerpart, Turmező és szepességi városok. – 2. Kik már szabad emberek, azokat bevinni a megyék útján az alkotmányba; ide tartoznak a szabados községek, s a honoratiorok. – 3. Kik még nem szabadok, azokat szabadságra vezetni. Ide tartozik a kötelezőleges örökváltság, vagy ha ennek még ideje el nem jött volna, legalább az engedőleges váltságnak könnyítése. – Nézetünk szerint mindháromnak már ideje van, s a logicai »egymásután« mindhármat immár igényli; de mindhárom egymástól külön függetlenül áll. Az első mégis legszükségesebb.
