Telekdíj.* II.
Telekdíj.*
II.
II.
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 311-ik számából. K. F.
Gróf Széchenyi István úr terve, 23. czikkben, s a journalismus mezején, fel-fel tünedezett észrevételekben, javaslatokban, módosításokban, toldalékokban stb. capacitativus szempontból eléggé ki lévén fejlesztve, annak pártolására nyilatkozandók elégnek tartjuk a terv lényegét rövid szavakban reassumálni.
»Hazánknak tömérdek szükségei vannak, melyeknek fedezése, s fedezésük által a hon felvirágoztatása nagy összeg pénz nélkül nem eszközölhető. Tehát nem: egy vagy más speciális választmány kivitelére, hanem ezen országos investitionális pénzalap előteremtésére kell minden erőt és tehetséget összpontosítani. Mert ha egyes specialitást nagynehezen létesítettünk is, a következő országgyűlésig már ismét azon kellene aggódnunk, hol vegyünk pénzt egy másik specialitásra? s a pénz teremtési küzdésben minden új alkalommal megakadhatnánk; a »nem adózunk« körüli agitatióra, mindenféle machinatióknak örökké megújuló tér nyittatnék, s az új meg új fizetésnek a nemességnéli kieszközlését, részint a fizetni nem szeretés, részint a provintialis érdekek összeütközése, részint az is igen kétségessé tenné, hogy igen sok ember akadna, ki egy vagy más vasút, csatorna, nevelési intézet stb. létrehozásából, különösen becse, személyére is kiterjedő azonnali gazdag hasznot reményelvén, s majd tapasztalván, miképen egy éjszakán át, a gyümölcs éretten markába nem hull, várakozásában megcsalatkoznék, s új meg új fizetést messze reménység fejében nem volna mindig hajlandó megszavazni. Ellenben ha a szükséges investitionális tőkét előre egyszerre megteremtettük, a fizetni nem akarással bajunk többé nem lesz, s honunk felvirágoztatásában meg nem akadunk, mert időről-időre nem azzal kelletend vesződnünk, hogy hol vegyünk pénzt, hanem csak arról végeznünk, hogy a meglevő pénzzel időnkint mit csináljunk? ez pedig nem baj, mert a többség valamiben csak megállapodik, és így valami folytonosan felaludás nélkül mindig fog történni.«
Ez ép, egészséges logica; ezt úgy hiszszük, nem szükség bővebben motiválgatni: valamint azt sem, hogy ezen nagy investitionális tőke előteremtése teljesen lehetetlen, ha zsebünkbe nem nyúlunk, ha nem fizetünk.
Igen, de fizessünk bár, mondjuk: hogy 35 éven át, nemes, nem-nemes vállat vetve, öt millió pengő frtot fizetni fogunk (miből egyre-másra, s nem valóságos individuális repartitio, hanem országos kivetési arány s osztályozási alap tekintetében, egy hold föld után két garas esnék), mi lesz a következés? az, hogy évenként öt millió frtot, és nem többet az országba investiálhatunk. Öt millió frtot és nem több! és az országnak tömérdek szükségei! – bizony, rákszerű haladás! – egy szalmaszár, gerendaemelésre.
Miként kell hát a dolgon segíteni! miként eszközölni, hogy öt milliónál többet évenként ne fizessünk, s mégis annyi pénz álljon készen az ország rendelkezésére, mennyi ezen öt milliónak tőkéjét teszi? azaz 100 millió frt? – Erre más mód nincs, mint az, hogy 100 millió frtot kölcsön vegyünk, s az öt millióból, mit évenként fizetendünk, a remélhető kamatláb (talán 3 1/2 pcent) szerint negyedfél milliót kamat fizetésre, 1 1/2 milliót pedig a tőkeadósság letörlesztésére fordítsunk. Miáltal azt eszközlők, hogy 35 év mulva egy garassal sem leszünk adósok, fizetésünk megszünik; rendelkezésünkre 100 millió frt egyszerre készen áll, s az érintett idő alatt nemcsak száz milliót, sőt a kezelési nyereség segítségével, még vagy 60–70 milliót investiáltunk az országba, s utakat, vasutakat, csatornákat, folyó-szabályozást, kikötőt, polytechnicumot, nevelési intézeteket stb., stb. szépen rendre egymásután létesítettünk.
Ez ismét ép, egészséges logica, mihez semmi bővebb commentár nem kell; csak arra lesz jó – körülményeink között – különös figyelmet fordítanunk, hogy e szerint a fizetés, melyet elvállalunk, nem örökösadó, hanem olyan fizetés, melyben a megszünés, az amortisatio, már benn rejlik; s 35 év alatt valósággal egészen meg is szünik.
Az hát még a kérdés, miként kezeltessék ezen 100 millió p. frt? A kezelésnek két ága van: 1. a kiadás, 2. maga a szorosabban vett pénzkezelés. Az elsőre nézve hogy az egész összeg minden kigondolható kezességekkel, biztosítékokkal, ellenőrséggel ellátva, semmi másra mint csak egyedül az ország szellemi és anyagi felvirágoztatására fordíttassék, a pénzt egy Budapesten létező országos kincstár kezelje, a hovafordítás iránt időről-időre az országgyűlés határozzon, s annak a végzettekről orsz. gyűlésenként számadás adassék.
A mi pedig magát a pénz mikénti kezelését illeti; ha a száz millió forint egyszerre kezünkbe letétetik; volnánk-e képesek az egész száz milliót azonnal egy év alatt, akármi hasznos, speciális vállalatokba befektetni? ez teljes lehetetlenség, mert erre munka, a munkára pedig idő kell, a dolog nem megy oly hirtelen, mint a gombanövés; – tehát első évben talán csak 10 milliót, másodikban talán 15-öt s, így tovább leszünk lépesek felhasználni; de hát a többi milliókkal mi történjék? ládába zárjuk, reá üljünk, fizessünk tőle kamatot, s nekünk az semmit se kamatozzék? – ez valóságos kábaság volna, – adjuk hát ki kölcsön, egy perczenttel drágább kamatra, mint mi vevők, tehát ötre, legfelebb hatra, hazánkfiainak biztos hypothecára, s jól szabályozott rendezés mellett, oly feltételekre, hogy minden évben annyi pénz fizettessék vissza az ország kincstárába, a mennyit évenként felhasználhatunk; a többi pedig hadd gyümölcsözzék, hadd nevelje országos investitionális kincstárunk erejét; ekként, a mellett, hogy egyes polgártársainkon a legártatlanabb módon segítettünk, s nekik módot nyujtottunk jólétüket, s így közvetve, az ország jólétét is növelni (mert a nemzet egyesekből áll, s egyesek összes jóléte a nemzeté), még mellesleg vagy 60–70 millió forintra is tettünk szert, s ennyivel minden legkisebb áldozat nélkül az ország investitionális kincstárát megszaporítók.
Ez ismét ép, egészséges logica; s a dolog egy szóval annyit tesz, hogy egy munkával, egy áldozattal két czélt értünk el, mert hypothecalis bankot is létesítettünk; a mi hiteltörvényeinknek annyira nélkülözhetlen kiegészítője, hogy ha ennek létrehozásával késünk hiteltörvényeink igazságos szigorúsága alatt, minden nap többen és többen elvérzendünk. Mi ezen thesist már sokszor fejtegetők, s a dolog alkalmasint általános közmeggyőződéssé vált már, mert itt senkit sem kell szavakkal capacitálni, kit-kit az élet maga, a mindennapi szükség capacitál. A hypothecalis banknak, mint a hiteltörvények kiegészítő részének létesítését a k. k. propositiók is javaslatba tevék; az ország rendei egy kerületi választmány által már tervet is készítettek, s az immár nyomtatás alá is adatott. Azonban a hypothecalis bank létesítésére nézve gr. Széchenyi terve, nézetünk szerint minden mások fölött, melyek ekkorig eszmevitatás körében forogtak, azon felsőbbséggel bír: hogy minden más tervek nem készpénzre vannak alapítva, hanem más országok szerint oly bankutalványokra, melyeknek fedező alapja, a telekkönyvekbe betáblázott fekvő birtoka azoknak, kik a banktól ily papirosokat kölcsön vesznek, de épen azért, mivel nem készpénzre van a bank terve építve, az általa kibocsátandó papirosok nem akármikor »látra« (a vista), hanem csak szabott részben, s időben lennének beválthatók; a minek természetes gyönge oldala, hogy ily bankutalvány papirosok – sajátlagos körülményeink közt – hihetőleg nem teljes értékükben (al pari), hanem csak csonkult értékben forognának; vagyis mint közéletben mondani szokás cursust kapnának; ellenben gr. Széchenyi tervénél ezen, külömben csaknem mellőzhetlen csonkulás magában elenyésznék, mert az ország pénztára telekkönyvileg betáblázott hypothecára, nem papiros utalványt, hanem teljes értékü valóságos pénzt kölcsönözne. És mi ezen tervnek még azt is jó oldalai közé számítjuk, hogy az alakítandó országos bank-igazgatási szerkezete, mely ezen hypothecalis kölcsönzés által szükségessé tétetik, a kezelésre több előleges megnyugtatást ad, mintha a dolog e nélkül történnék.
Azokból, a miket előadónk, áll nézetünk szerint gróf Széchenyi István úr tervének lényege, s mi ennek tehetségünk szerinti pártolására nyilatkozunk; és azon meggyőződésben is vagyunk, hogyha a dolgot valósággal s igazán akarjuk, nem kell részletekben felakadnunk, melyek szerint a törvényhozási eljárás specialitásaihoz tartoznak, részint számvetésre valók, részint kiegyenlítésök magokban értetik. Igy például az, hogy ha a száz millió p. frt nem egyszerre fizettetnék le az országnak, vagy nem 3 1/2, hanem talán 4, vagy 4 1/2 percentre volna csak kapható, ekkor a jövedelmi, s törlesztési számvetés e szerint változnék, ez nagyon természetes; erről kár beszélni is, ez calculus dolga; – így tovább azt, hogy minő arányban vétessék az adókivetésnél egy hold jobbágyföld egy hold nemesi föld irányában, a törvényhozás természetesen elintézendi stb. stb. Mi azt véljük, ilyes specialitásokkal kár oppositiót képezni akarni, vagy látszani; mert minden legaprólékosabb részletekig az időszaki sajtó nem terjeszkedhetik; csak a dolog lényege, a főelvek legyenek elfogadva; azoknak természetes corollariumait, s a törvény szövedékét majd összeilleszti a törvényhozás; mi tehát nemcsak ezeken, s ezekhez hasonlókon nem akadunk fel, hanem még abban sem scrupulizálunk, hogy a gróf terve szerint az egész közteher a földbirtokra látszik nehezkedni, s a nemzet más osztályai mintegy tehermentesíttetni; mert a gróf tervének ezen physiocraticus szine csak látszólagos, miután tudjuk, hogy ha hazánkban az adó országos kivetésénél a földbirtok – elméletben legalább – legfőbb szerepet játszik is: ez azért koránsem akadályozza, hogy midőn a megyék adórészüket saját keblökben a mindenesetre országgyűlésileg megállapítandó rovatok szerint kivetendők, az individualis adóosztályba, a földön kívül más is bejöjjön, és így bizonyosan előre mondhatjuk, hogy az adónak egyedüli tárgya, s így a kivetésnek egyedüli kulcsa a föld nem lesz, a mint teljességgel nem is lehet. Mi tehát a journalismus útján, még ilynemű részleteket sem vélünk okvetlenül tisztába hozhatóknak, hanem bár egy vagy más részletben véleményeink különbözzenek is, minden tehetségünket a dolog lényege, t. i. a száz millió p. frt kölcsönt fedezendő 5 millió körül összpontosítandónak; egyébiránt csak azon meggyőződésünket fejezzük ki, miképen okvetlenül szükséges, hogy a nemesség által elvállalandó terheknek kivetésére nézve addig is, míg catastert készíthetnénk, országgyűlésileg ideiglenesen némi javítás történjék; s e tekintetben tájékozásul némi adatokat hozandunk föl, világosan bizonyítókat, hogy a dolog a mostani absurd állapotban nem maradhat, miszerint t. i. a nemesi terhek porták szerint vettetnek ki, vagyis a nemesi terheknek kivetésére az szolgál kulcsul, mit nem a nemesség, hanem a parasztság bir. És épen mivel e tárgygyal sokat foglalatoskodánk, és sok adat, és sokféle számvetés eredményét ismerjük; jónak vélnők ha ama »két garas«-os eszmét lassankint kihagynók a játékból, mert az sokat rettent, a mellett, hogy merő fallacia, s így nem méltó, hogy a nem akaróknak ürügyöt nyujtsunk általa a derék jeles terv ellen elménczkedni, s ekkép a nevem szeretőket igen könnyű szerrel ellenzékbe helyezni.
Mi tehát, minthogy a dolog lényegének pártolására nyilatkozónk, kötelességünknek véljük szavunknak állam, s aprólékos részletekbeni felakadással nem bibelődni; ezekkel majd csak tisztába jövünk, csak egyszer a fődolog legyen meg; – továbbá azt is, miként az említett hypothecalis kikölcsönzés rendes telekkönyveket teszen fel, ezekkel pedig az ősiség eltörlése nem lényegtelen kapcsolatban áll, valamint azt, hogy a hiteltörvények némely pontjai, melyeket az élet és gyakorlat rútul félremagyarázhatóknak bizonyított, melyek tehát a jólelkü hitelezőknek, s így az országos kincstár hypothecalis kölcsönzésének is kijátszhatását lehetetlenné nem tennék, némi kiegészítést, módosítást kívánnak, mind ezt magában érthetőnek, s a közvélemény előtt már különben is ismeretesnek tesszük föl; és így csak egy dolog van, mire nézve nagyon örvendenénk, ha a nemes gróf pártolását megnyerni szerencsénk lehetne; mert ez a mint számunkban fejtegetett szellemi alap körül forog.
Azt hisszük egyébiránt, hogy a mit mondani akarunk a gróf tervében tulajdonkép hallgatólag benfoglaltatik, de a dolgot sokkal fontosabbnak véljük, mintsem, hogy minden kétséget eloszlató világossággal kimondatni, s annak következtében szabályozni is ne tartanók szükségesnek.
A háziadó aránylagos együttviselése megbukván, ha a nemes gróf tervét az ország elfogadja, annak távolságosabb haszna kiterjedend úgy az ország minden lakosára, s így az adózó népre is; de miután az adózókon fennálló terheikben semmit sem könnyíténk, a legelső benyomás, melyet ezen új fizetés bennök okozand, kétségtelenül csak egy új teher érzete, s így kedvetlen lesz. És ezen érzetet az sem lágyítandja, mi a nemesség jobb részénél hatalmas erkölcsi hatással bír, t. i. azon keblet emelő öntudat, hogy nem kényszerítés súlyát viseljük, hanem mint szabad emberhez illik, önként vállalánk fizetés terhét. – Az adózó nép érzelmét nem engeszteli ezen öntudat, sőt inkább annak tudalma keseríti, hogy a nemesség reá ismét új terhet rótt.
És ez távolítás; pedig közelednünk kellene; ez idegenítés, pedig forrasztanunk kellene. – Miként lehet hát ez erkölcsi bajon, ha nem egészen segíteni, legalább enyhíteni? nem máskép, mint csak az által, ha a gróf nagyszerü tervének, valamint terheiben osztoztatni akarjuk a népet, úgy minden kedvezéseiben vele testvérileg megosztozunk; s ha módot, alkalmat szolgáltatunk a népnek minden demonstratiók nélkül tudni, érezni, hogy az új terhet ön saját javára fizeti.
A gróf tervének lényegéhez tartozik, hogy a 100 millió p. frtnak azon része, melyet mindjárt kezdetben közhasznu országos investitióba nem fordíthatunk, földbirtoki biztos hypothecára, hazánkfiainak kölcsön adassék; mondjuk ki világosan, hogy nemcsak nemeseket, nemcsak földesurakat vagy szabad és polgári földbirtokosokat, hanem a jobbágy népet, a falusi adózó földművelőt is értjük, hogy annak is joga lesz ezen hypothecalis bank jótéteményeiben részesülni. – A gróf midőn tervének ezen részét kimondotta, egy szóval sem szorítkozott a nemesekre, tehát hinni szeretjük, hogy a földbirtokosok neve alatt a jobbágy népet is értette; azonban mondjuk ki azt félremagyarázhatlanul tisztán és világosan.
A példa, melyet 35 magyar úrnak 100 millió adósságáról felhoztuk, világosabban mutatja mint valami, miként a földbirtokos osztályt az uzsora rettenetes körmei közül, csak hypothecalis bank által menthetjük meg; – s ha ezt nem tesszük, a hazánkbani forgó pénz mindinkább megkevesellik; a külföld irányában mindinkább passiv állásba jövünk; ámde az országnak legnagyobb tőkeereje a népben fekszik, ez a status-pyramisnak talapzata, már pedig mindnyájan, kik a nép közt forogtunk, s forgunk, kik annak életmódját, viszonyait ismerjük, borzadva tapasztaljuk, miként az uzsoráskodás rettenetes súlya alatt a nép – még ha lehet – súlyosabban szenved mint a nemesség.
Aztán akármint gondolkozzék bár valaki a jobbágyi örökváltság kötelező vagy csak engedélyező módjairól, abban mindnyájan egyetértünk, hogy az örökváltság mindkét része kívánatos. Hiában, uraim! tisztába kell jönnünk, még pedig lelkesülten tisztába jönnünk azon meggyőződéssel, hogy míg a nemesség, s nép közti feudális viszonyok kiegyenlítésére sikeres eszközökhöz nem nyúlunk, míg legalább annyit nem teszünk, hogy a mely jobbágyok földesurok iránti viszonyaikat nyomasztóknak érzik, azoknak ne csak papiroson, hanem valósággal módjuk legyen földesurok teljes kármentesítése mellett, a nyomasztónak érzett viszony alul fölszabadulni; mindaddig a surlódásnak, gyűlölségnek, ellenszenvnek oly eleme dúl nemzetünk kebelében, mely egy nemzeti testté forrnunk soha sem enged; s ezen össze nem forrhatás, ezen kiengesztelődhetlenség az aristocratia s a nép között, ez a legsúlyosabb átok jelenünk – de kivált jövendőnkön. – És megvalljuk őszintén, ezen állapot kiegyenlítésének valódi lényege a jelen stádiumban nem annyira a körül forog, hogy az egész ország jobbágysága máról-holnapra magát megváltsa, hanem inkább a körül, hogy azoknak, a kik viszonyaikat nyomasztóknak érezik, módjuk legyen, valóságos módjuk, azon nyomasztó viszonyok alól fölszabadulni.
És azért mindezen okoknál fogva, a gróf Széchenyi István úr honboldogító nagyszerü tervébe lényeges alkatrész gyanánt beillesztendőnek véljük: hogy a 100 millió p. frtból időnkint hypothekára kölcsön adandó összegnek felerészére nézve, elsőséggel birjon a földművelő adózó nép, e közt pedig azok, kik magokat megváltani, s a kölcsönt örökváltság végett tenni akarják; s nyujtassék nekik mód ezen adósságukat apróbb részletekben letörleszteni; ha ilyenek kellő számban nem akadnának, utánuk elsőbbséggel birjon a földművelő nép egyébként is; a földesuraknak ellenben a másik fél rész, és amannak a jobbágyság által időnkint igénybe nem vett része adassék kölcsön hypothecára. – A rendes telekkönyvek behozatalának úgy nemességnek mint jobbágyságra nézve szüksége, s e tekintetben a telekbirói hivatalnak a községi hatóságba beillesztése magában értetvén.
E szerint lehetne nézetünk szerint gróf Széchenyi István úr tervébe szellemi alapot illeszteni. – Ezen toldalék nincs a gróf tervével ellentétben, s azért azt nem is akként hozzuk fel, mintha feltételül szabnók, hogy mi a gróf tervét nem pártolandjuk, ha csak ő viszont ezen toldalékot, vagyis inkább világosítást nem pártolandja; – mi pártolását ezennel tisztelettel kérjük, s köszönettel fogadandjuk; de ha nem pártolná is, azért részünkről csekély erőnk szerint mindent elkövetendünk, hogy nagyszerü tervében hazánk boldogságára czélt érjen. – Mi – s hisszük barátaink is – érintett toldalék-eszménket is támogatandjuk, – a nemzet többségét illetendi a határozat.*
Midőn gr. Széchenyi István úr az adóról értekezni kezdett, első lépésül mindjárt azon thesist állítá fel, hogy ő adózni akar, ha másként nem lehet, felelősség nélkül is. – Mi ezen thesisnek rossz hatásától féltünk, s azonnal kimondók, hogy ez anti-constitualis eszme. – A gróf három hónap mulva felelt – keserűn – s arról vádolt, hogy tervének kifejtését nem vártuk be, s e szavakat »ha máskint nem lehet« szándékosan ignoráltuk. – Ez rossz felelet volt, mert ezen záradék – »ha máskint nem lehet« a thesis alkotmányszerütlenségén egy hajszálnyit sem változtat, arra pedig, hogy valakinek ezen állítását, »fizetni akarok, la máskint nem lehet, felelősség nélkül is« voltakép megítélhettük, semmi tervekre nincsen szükség; mert ez magában kikerekített közjogi terv, melynek végén logicus zárópont van. – Azonban a gróf később oly tervet állított fel, melynek a contitutionalis felelősség lényegéhez tartozik; és így a vita anyaga közöttünk e részben tökéletesen megszünt. – Később lapjaink 286-ik számában pártolására ajánlkozva, azon kérdést vetők fel, minő direct jótéteményt vél a parasztságnak az egy pár milliónyi adónövekedésért nyujtani? – Erre viszont gróf Dessewffy Emil egy czikket írt a Világba, s malitiával vádolt, kefélést emlegetett stb. – nem tudók eme gróf Dessewffytől szokatlan handabandázást inkább malitiának, vagy ítélőtehetségi hiánynak tulajdonítsuk-e; s azért hajlandók valánk gróf úr kefélési modorát egy kis érdemlett keféléssel viszonozni, s a kefe mellett a vakarót sem kímélni; azonban czikkje végén látván, hogy köszvényes fájdalmak közt írt, szokatlan megtámadását sem eszének, sem szívének, hanem köszvényének tulajdonítók. – Adjon Isten a jó grófnak jó egészséget; – és hisszük, hogy ha ismeretes ép lelkén testi köszvény erőt nem vesz, kérdésünket érteni fogja, s ő az örökváltság hű pártolója gazdag értelmi súlyával a közügyet elé is segítendi.
