Visszatekintések és tájékozás.* I.
Visszatekintések és tájékozás.*
I.
I.
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 310-ik számából. K. F.
A telekdíj iránt kezdém leírni nyilatkozatomat, midőn észre vevém, hogy egy toldalék eszmére nézve, mihez a nemes gróf hozzájárulását kérni fogom, adóügy körüli eljárásomnak recapitulatiójára, s logicám indokainak magyarázatára van szükségem, hogy megértessem, s pártolást remélhessek; – bocsánatot hát, hogy az igért nyilatkozat két czikkre nyúlik. Átalakulásunkat szellemi, s nem anyagi talapra kell fektetni. Ez oly thesis, melyre nézve a Pesti Hirlap a »Kelet népe« szerzőjével tökéletesen egyet értett, s mely a teendők körüli logicánkban kezdet óta mindig vezéreszménk, s indulási pontunk volt. – A figyelmes olvasó ezen vezéreszme fonalát journalisticai működésünk minden stádiumán át vaskövetkezetességgel mindig szemünk előtt tartottnak tudhatja; s bizton merjük reméleni, hogyha ki az utókorban, korunk átalakulási vajudásait criticus szemlélődése tárgyául választván, históriai buvárkodásában a Pesti Hirlapot – nemzeti életünknek jelenben nem hatástalan tényezőjét – adatul használandja, ama vezérfonalat még világosabban látni fogja, mint az együtt élő birálók; mert amannak szemeit nem homályosítandják a szenvedelmek bokros tajtékai, miket az együttélők szavaiba és tetteibe, a kölcsönös ingerültség, annyi keserűséggel vegyített.
A thesis tehát, hogy t. i. átalakulásunknak szellemi s nem anyagi alapra kell fektettetni, fel volt állítva, és elismerve, még mielőtt az adó ügye körül szólani, tenni, hatni kezdettünk. – El kell mondanunk, adókörüli működésünk logicáját.
Mit teszen és mit tehet, az adó ügyére nézve ezen szó »szellemi alap«? teszi s teheti-e azt, hogy csak fizessünk akármint, akármire? ennek anyagi haszna igenis lehet, s ez is nyereség, azt elismerők, talán máról holnapra nagyobb, szembetünőbb, a pillanat legérzékenyebb szükségét talán érezhetőbben segítő, mint hol a szellemi alap vétetnék fel; – de nemzetünk jövendőjét ily működés nem biztosítná.
Nincs pénzünk, nyomorún szegények vagyunk, ez vajmi igaz. De a pénz maga egy nemzet életében még nem mindenható, s nemzeti jövendőt csak úgy biztosít, ha megszerzése s használata, körül a szellemi alap nem hiányzik. Dobjatok nemzetünk közé pazar kezekkel milliókat; – és Isten áldjon meg cselekvéstökért, mert milliókra, sok milliókra van szükségünk, milliók nélkül semmire, de semmire sem mehetünk, – azonban ha oda dobtátok a milliókat, már megmentétek-e a hont? biztosítottátok jövendőjét? regeneráltátok a nemzetet? növeltétek számát? egyesítettétek érdekeit? – ki hihetné ezt!! – Sőt – nem akarom ugyan kétségbe hozni, hogy a milliók egy része, valóságos hasznos investitióként az országba fektettetnék, s így a hon tőkeértékét maradandólag gyarapítaná; – azonban mellőzve minden szellemi tekintetet, s csak az anyagi részhez tapadva, millióitok ide dobáltával eszközlöttétek-e avagy csak azt is, hogy a milliók a nemzet újjai közül oly hirtelen, mint a kéneső, idegen zacskókba ne surranjanak? – Egy tényt mondok, uraim, egy borzasztó tényt. – Egy banquier minap 35 magyar nevet számlált el előttünk újjain – csak harminczötöt, és nem többet – s e 35 magyar a külföldnek száz millió pengő forinttal adós, az utolsó húsz esztendőből!! – tudom, hogy nagy része uzsora volt, s hiszem, hogy azért nem kaptak többet 50–60 milliónál; – de ötvenet, hatvanat mégis csak kaptak; hol van hát ezen 50–60 millió? súlya vampyrként fekszik a magyar földbirtokon, de a pénz maga hol van, uraim? – nem kérdem, hogy melyik honfi zsebében van, mert ez egészben véve mindegyre megy, hanem azt kérdem csak, az országban van-e? – – én nem tudom, mennyi pénz van forgásban egész honunkban; de merem állítani, hogy a honunkbani egész forgópénz nem megy annyira, mennyivel 35 magyar a külföldnek adós, sőt nem megy annyira, mennyit 35 magyar 20 év alatt a külföldtől valósággal kölcsön kapott. – Ne gondolja senki, hogy e körülményt a telekdíj ellen akarom gyámokul használni; – saját eljárásom igazolására hoztam azt fel, s majd meg fogom mutatni, hogy miután a felhozott körülmény consummált tény, az nem gr. Széchenyi terve ellen van, hanem a legerősebben mellette szól. – De lássuk hát saját logicámra a következtetés egész fonalát.
Az adónak közvetlen anyagi czélja, hogy közszükségeink fedezésére pénzt teremtsünk; de magában a pénz teremtésben – a mint megmutatók – a szellemi alap még benn nem rejlik; pedig ily alapra kell átalakításunkat fektetnünk, a mint ebben mindnyájan egyetértünk.
Mit teszen hát adóügye körül a szellemi alap? Kérdjük még egyszer; – nézetünk szerint teszi azt, hogy a közszükségek fedezésére, vagyis gr. Széchenyivel helyesebben szólva az ország investitiójára szükséges pénzt, közadó útján előteremtendők, az adómentesség polgárilag lealacsonyító privilegiumáról, mellyel más civilisált világrészekben, csak a koldus, nálunk pedig a nemesség bir, akként mondjunk le, hogy lemondásunk legelső lépése által, a különböző néposztályok között érdekegyesítést varázsoljunk elé, a népet magunk iránt kiengeszteljük, s a közös honnak, melynek mi ugyan legszebb áldásait élvezzük, de mely a népnek is hona, közös szükségei fedezésében, a néphez leszállva, őt a közös teher, állandó együttviselésével magunkhoz testvérileg fölemeljük.
Boldogtalan én! ha nemzetem aristocratiájának belátását a pártszenvedély annyira elvakíthatná, hogy lehetnének, kik e szavakban csak democratiai vágyakat látnának. Én szeretem a népet, uraim, én vele osztozni vágyom alkotmányos jogaimban; mert Isten és ember előtt ez az igazság; igazságon kívül pedig nincs embernek erény, nincs üdvösség; de ezen szeretet, nem cast-ok szeretete, én a népet nem mint cast-ot, én a népet nem a nemesség rovására szeretem, hanem a közös hon biztosságának, boldogságának érdekében; szeretem azon aggodalmas meggyőződésben, hogy a magyarnak java, dísze, becsülete, nemzetisége, jövendő fenmaradásának lehetsége, s magának a királyi széknek érdeke, melyhez mindnyájan buzgó szeretettel ragaszkodunk; szóval: minden, mi egy igaz magyar szív előtt szent és becses, hangosan követeli, hogy egy testté forni, s ekkép a magyar név erejét megtizszerezni, meghuszszorozni törekedjünk. Ez magának az aristocratiának is saját privát érdekében áll. Avagy ki volna közöttünk, ki szíve rejtekének gondolatival számot vetve, magát azon hiedelemmel áltatná, hogy ha itt benn, magunk között, egybe nem forrunk, ha minden nemessel tíz ki nem engesztelt ember áll szemközt, ki irántunk idegenséggel viselhetik, vagy legalább rokonszenvvel nem viseltetik, mi maguk egyedül, mi gyönge erőtelen töredék, a jövendőnek annyi fenyegető vészei közt, e hazát fentarthatjuk? És ha e hon szerte dől, vagy összeroskad, nem vesztünk-e el mi nemesek is? lehet-e felejtenünk koszorus dalnokunk bús intését, hogy
»A nagy világon e kívül
Nincsen számunkra hely!!«
Nincsen számunkra hely!!«
Az adó dolga körül tehát azt tartom én szellemi alapnak, hogy a civilizált világ értelme szerint csak a koldust illető adómentességi szomoru kiváltságról akként mondjunk le, miszerint a lemondás első lépésével, a népnek magunk iránti kiengesztelésére hatalmas lépést tegyünk.
És én úgy vélekedém, hogy ezt a puszta fizetés, a puszta még oly terhes áldozat nem eszközli. Előttem állott a közelmultnak emlékezete. 1792-től 1808-ig, tehát rövid 16 év alatt, míg az adózó nép egyenes és mellékes adójának terhén kívül, 99 ezer katonát állított, a nemesség a közös hon szükségeiben becsületesen, híven osztozott; háromszor állított ki tömérdek költséggel általános insurrectiót; egyszer minden porta után, két lovast s hat gyalogost, tehát 50 ezernél több fegyverest; pénzben adott egyszer 4 millió p. frtot, másszor jövedelmének hatodrészét, s minden ingó vagyona becsértékének századrészét, osztozott a sónak 1 frt 6 krral felemelt árában; adott 20 ezer ökröt, 11 ezer lovat, 2,400.000 mérő rozsot, 3,760.000 mérő zabot; számítsuk ezt mind az akkori magas árral egy összegbe, és látni fogjuk, miként a nemesség 16 év alatt a közös hon szükségeire többet adózott, mint mennyit gróf Széchenyi bölcs és lelkes javaslata szerint harmincznál több év alatt a hon és maga saját javára fizetni, a gróf által fölhivatott, s gyönge szózatunk is fölhivandja; és mégis ezen tömérdek fizetés szült-e irántunk a népben csak egy hajszálnyi rokonszenvet is? eszközlött-e csak egy arányi összeforradást? meggyökerezteté-e csak egyetlenegy kebelben is irántunk a kiengesztelődés indulatát? teremté-e csak egy emberben is azon összeforrasztó gondolatot, hogy mi áldozataink által a néppel egyesültünk, hogy hozzá testvérileg leszállva, őt hozzánk testvérileg felemelők? – – Feleljen meg kinek-kinek, e mázsás kérdésekre, önlelkiismeretének sugallata.
Nem nem, azon szellemi alapot, melyre adómentességünk feláldozását, nézetem szerint fektetni kell: a puszta fizetés, a puszta teherviselés még nem adja meg.
Én szemeim pedig ezen szellemi alap után sóvárogtak, melyet csak az érdekegyesítésben találhatni fel; midőn hosszu napokon, s álmatlan éjeken át gondolkodám, hogy az adóügy körüli agitatiót, mely kérdésre kell első lépésül összpontosítani.
Ne higyjetek oly bárgyúnak, – uraim – hogy egy országos investitionális pénzalap előteremtésének nemcsak hasznait, hanem nélkülözhetlen szükségét is kellőkép méltánylani nem tudtam volna, midőn az adó ügyéről gondolkozám, hiszen legalább is 20–30 czikket írtam az országos pénztár szükségéről; hanem ama szellemi alapra függesztém tekintetemet, s ennek túlnyomó súlya határozott meggyőződésem fölött, midőn kimondottam, hogyha csakugyan oly boldogtalan csillagzat uralkodnék nemzetünk fölött, hogy nem volna bennünk elég erő avagy akarat, saját javunkért, s hazánk boldogságáért egyszerre legyőzni a balitélet és szűkkeblüség kétfejü szörnyetegét, ha csakugyan két szükséges dolog között kellene választanunk, azt mondanók: hogy a megyei háziadó együtt viselésének minden más kérdést alárendelünk, de ezt semminek; mert áldozzuk bár fel egész vagyonunkat subsidiumkép, ha úgy tetszik, ez a különböző néposztályok érdekeit nem egyesíti, s honunk jövendőjének szellemi alapot nem ad; ellenben e szóban állandó adó, a néppel együtt birtokaránylag viselendő, csak magunk határozatától függő adó, szellemi alap rejlik, mely érdeket egyesít, s nép rokonszenvét irántunk kiengeszteli.
És ebben fekszik a legfőbb ok, miért hogy a házi adóbani állandó részesülést, adómentességrőli lemondásunk első lépésének gondolám, és ennek felfogásában fekszik a kulcs, miért hogy e véleményhez annyi értelmiség csatlakozott, miért hogy legkitünőbb polgártársaink a kérdést elég fontosnak vélték, hogy ahhoz politikai állásukat csatolnák.
Előttem legalább tisztán állott, hogy a kimagyarázott szellemi alap végett, az adó ügyét itt kellett kezdeni; mert ha az adómentességrőli lemondásunkat oly adóval kezdjük, melyet eddig sem nemes, sem adózó nem viselt; sok materialis jót eszközölhetünk kétségtelenül, de a népet magunkhoz nem csatoljuk; mert hiába magyarázzuk a dolgot neki, ő azt egyesülésnek, könnyítésnek nem fogja venni, hogy oly tehernek vállaltuk el egy részét, melyet ekkorig ő nem viselt; ő csak a reá hárult új tehet súlyát fogja érezni; ellenben osztozzunk vele a háziadó terheiben, miket ekkorig egyedül viselt; lássa meg, hogy az utakat, miket ekkorig egyedül készített, közös erővel létesítjük; tisztviselőinket közösen fizetjük, rabjainkat közösen tartjuk stb., s érdekegyesítést, rokonszenvet, kiengesztelődést eszközlöttük, s honunk jövendőjének semmi más ki nem pótolható szellemi alapját fektettük meg.
Ez volt működésünk induló pontja, melyben még hyperaristocratiai véleményüekkel is találkozánk, mert gr. Sztáray Albert igen helyesen jegyzé meg, hogyha adót vállalunk, akként vállaljuk, miszerint annak jótékonyságát a népre ne kellessék földemonstrálni, hanem az abból, hogy igazságot gyakorlunk, reáháruló jótékonyságot közvetlenül kézzelfoghatólag érezze.
Hozzájárult ehhez azon második tekintet is, hogy a háziadóbani részesülés által az országos pénztár végetti adózás lehetsége is könnyíttetik; mert 1. ha az adózó népen a házipénztár terheinél könnyítettünk, s vele érdekben, rokonszenvben egybeforrottunk, második lépésül mind anyagilag, mind erkölcsileg könnyebb, s lehetőbb lesz őt egy új, még eddig nem létezett teherben osztakoztatni. 2. Mivel a háziadóbani részesülés által a kivetési kulcs megyénkint előkészíttetvén, az országos direct adó kivethetésére egy igen nevezetes nagy lépést véltünk történendőnek; mert e szerint a nagy munkának csak kisebb része, a törvényhatóságok egymás iránti classificatiója maradandott fel; pedig bizony tapasztalni fogjuk, ha kenyértörésre kerül a dolog, hogy az adókivetési kulcs hiánya nem legyőzhetlen ugyan, de mindenesetre fontos akadály.
Igy gondolkoztam én a háziadóra nézve; azonban őszintén megvallom, ha elég erős hittel birtam volna reményleni, hogy a háziadóbani részesülés elvállalása mellett a magyar nemesség elég erkölcsi erővel birand az országos pénztár végetti direct adót is elvállalni: nem igen latolgattam volna a direct és indirect adózási rendszer fény- s árnyoldalait, nem igen akadtam volna fenn a direct adó tökéletes kivetésének készületlenségein, mert ez csak mellesleg súlyu momentum; s pedig annyival inkább nem, mert azt igen jól beláthatóm, miként indirect adó útján oly tőkét ugyan fedezni képesek vagyunk, mely egy-két specialitásnak, például fiumei, debreczeni vasutnak felépítésére megkivántatik; de oly investitionális tőkét, minőre hazánknak szüksége van, indirect úton bizony fedezni lehetetlen. Azonban legyen hiba, ha úgy tetszik (a következmények ugyan hibának nem mutatják), de én ennyit nem reménylettem: hanem elég szerencsének gondolám, ha első lépésül a közös teherviselés nagy elve a háziadónál kivivatnék, s pedig oly szellemi alapokra fektetve vivatnék ki, melyet ily mértékben másutt sehol föl nem lelhetünk; egyszersmind kivivatnék úgy, hogy az országos direct adó közös elvállalása – melyet bizony nem nélkülözhetünk – mind anyagilag, mind szellemileg hathatósan előkészíttetnék; mert csaknem morális lehetetlenségnek véltem, hogy míg az adózó nép lehetetlenségét örökké országosan emlegetjük, új terhet vethessünk reá a nélkül, hogy rajta már egy meglevőben könnyítenénk.
Azonban addig is, míg e szerint egy országos direct adó behozhatása előkészül, mivel Magyarország pillanatai oly igen drágák, jónak véltem időt nem veszíteni, hanem használni részint már létező, részint könnyen létesíthető kútfőket országos szükségek fedezésére; s részint különféle indirect adóztatási kútfőket, részint a háziadó toldalékfilléreit hozám javaslatba, melyek a háziadó elvállalásával ipso facto lehetségessé vállandottak. S nem is lehet e javaslatnak joggal ellene vetni, a mint vetették, hogy ismeretlen mennyiséget javal, arra tehát országos kölcsönt bazirozni nem lehet. Mert hiszen ezt nem minden országos investitióra hozám javaslatba, hanem csak egy-két specialitás fedezésére, minél többet a jövő országgyűlésig különben is physice nem végezhetnénk, már pedig javaslataim közt volt a só árábóli 11 kr, miről positive tudjuk, hogy már 1802-ben 275.000 pengő frtot hozott be; ott voltak a megyei, városi, kerületi háziadó toldalékfillérei, melyekről ismét tudjuk, hogy minden frt után egy garast számítva 225.000 frtot adnak; s így csak ezen hét ismeretes positio 500.000 frtot, tehát oly összeget, mely 10 millió kölcsönnek száztól 5-ös kamatját fedezendette; s ha ehhez hozzá vesszük a lajstromozási adót, melyet az is ajánl, hogy a telekkönyvek behozatalának attributuma, melyek nélkül semmiben sem hypothecalis bank felállításában, sem gr. Széchenyi nagyszerü tervének létesítésében egy lépésnyire sem mehetünk igen világos, hogy ebből a 10 millió kölcsön törlesztési egy perczentje csak kikerül s így számításomat korántsem ismeretlen mennyiségre építém, mert többekig, nagyobbakig 10–12 milliónál többet 3 év alatt, például vasutakba beleépíteni nem is tudnánk.
És ime kitártam az adó ügye körüli eljárásom logicáját, s még csak két dolgot kell említenem, egyik az: hogy korántsem felejtém el, mint némelyek hiszik, hogy a nemességnek nagy része ellévén adósodva, ha akarná. is, bajosan fizethet. Mert épen e tekintetből sürgettem a hypothecális banknak, mint hiteltörvényeink nélkülözhetetlen kiegészítő részének felállítását. Ez gróf Széchenyi István úr tervében is ben van, csakhogy jobban, alaposabban és szerencsésebb kapcsolatban; de ki én sem felejtettem. Másik az, miszerint igenis kellő figyelemmel voltam arra, hogy a nem akarás ürügyül tervem ellen ne használhassa azon ellenvetést, mintha a háziadó elvállalása által egy ismeretlen, határozatlan s önkényleg növelhető tehernek vetné magát alá a nemesség; mert épen ezen ellenvetés lenyugtatására javaslottam, hogy a rendes rovatok országgyűlésileg határoztassanak meg; a rendkivüliekre pedig kiszabassék az arány maximuma, mely szerint a rendes határozott rovatok egy bizonyos részét semmiesetre se haladhassák.
Ezekben pontosulnak össze, mindennek mit az adó körül tettem, főbb momentumai; s annyit egyenesszivü ellenségeink is elismerendnek, s e részben az utókor itéletének is nyugton nézhetünk elébe, hogy combinatiónk sem alaptalan nem vala, sem a szellemi alap vezéreszméjét nem nélkülözé.
Ha ezen terv mindjárt első pendítésre sikerült volna: annyi előítélet, annyi ellenséges hatalom, s az activ elemek oly erőtlensége mellett, valóban csudával volt volna határos. Istenem bocsássa meg, hogy a nemzetemben többet bíztam, mint nemzetek históriájának nyomán bíznom lehetett. A hon értelmességének nevezetes része, csaknem mondhatnám, vértanuságot tett-e terv mellett. – Szomoru vigasztalás; – de vigasztalás.
Azonban nem akarom magamat mystificálni: a háziadó ügye ez alkalommal megbukott. Értsük meg jól nem a fizetés bukott meg; mert hiszen a börtön és rabtartási költségek együttviselése már az országgyűlésen is el lőn fogadva, s mennyire az utasításokat ismerem, majd ha az útrendszer vitatás alá kerül, a közös teherviselés ott is elfogadtatik; s hasonlóan talán még több rovatok; tehát nem a fizetés bukott meg, hanem a dolog maga; mert a szellemi alap megbukott. S ha e bukásnak okát keressük, biz, uraim, kár annak bárányt keresni, ki el vigye büneiteket; nem szavak, nem modor miatt bukott az meg, hanem mert adómentességi kiváltságunkról lemondani nem akarunk; megbukott, mert F–s hozzá hasonló urak a köznemesség értelmetlenségét és szenvedelmét súlyos kard gyanánt veték mérlegbe; megbukott, mert itt-ott a cortes vezérek oldalaira mások pénzes zacskókat függesztettek; megbukott, mert a meggondolatlanul a megyék asztalaira sodort szatmári pontok harczot idéztek elé oly megyékben is, hol különben a dolog vagy szóba sem jő, vagy előbbi országgyűlésre adott utasításoknál marad; megbukott, mert az adó elleni agitatióval privát érdekek jöttek érintkezésbe; – s mert ha sokan pártoltuk is az adó ügyét, de amúgy igazán testtel, lélekkel bizony kevesen, s végre utolszor is azért bukott meg, mit első oknak hoztam fel; mert kiváltságosak vagyunk. – Azt, hogy gróf Széchenyi a dolog mellett semmit sem tett, ellene sem egyenesen, az igaz, de a Pesti Hirlap üldözésével mellesleg igen sokat, mert szakadást idézett elé a haladás táborában, s a czifra liberalismus szájhőseinek nem akarásra vérszemet adott; ezt nem is említem; mert hiszen, hogy ez puszta eventualitás, mi a grófnak szándékában nem vala.
Az országos pénztár iránti javaslatommal, a dolog jobban áll; de miután a háziadó megbukásával ennek szellemi alapja kivétetett; így a mint áll, nyomoruságos töredék, mi nem sokat ér.
S most fellép gr. Széchenyi István telekdíjas tervével – a mit ő javal, az pénz tekintetében sokkal nagyobbszerü combinatio; de abban igaza van, hogy a nehezebb sokszor könnyebben keresztül mehet; a körülmények is kedvezőbbek; a f–tosiádákra a szégyen moralis bélyege reá van sütve, a követségérti ambitiók csücsülni mentek; s a gróf tervét hihetőleg többen pártolandják; 1. mert a gróf több bizodalomra van jogosítva a nemzet hajlandóságában, mint csekély érdemtelen személyem; 2. mert sokan ő tőle nem tagadandják meg a pártolást, mit tőlem természetesen már csak azért is megtagadtak, mert én én vagyok; 3. mert a gróf sok gyengeséget bölcsen, ügyesen calmirozott; 4. mert a gróf tervét mindenesetre többen pártolandják; így például én is pártolni fogom, míg én a gróf pártolásának nem örvendhetém. És így istenbe, s jó ügyünkbe bízva szívvel, lélekkel kisértsük meg. De adjunk neki egy kis szellemi alapot is, ha úgy tetszik.
