Drágaság és gabonakereskedés.
150Drágaság és gabonakereskedés.
Az élelemszerek árkelete szokatlan magas fokon állván a közönséges szükségekhez és megszerezhetési módokhoz képest, olly furcsa nézetek és itéletek nyilvánulnak a közönség nagy részénél, mellyek a kölcsönös igazságot és a termelő érdekei iránti méltányosságot egészen háttérbe szoritják. És ezen ferde nézetek eredetét igen könnyű megmagyarázni, minekutána a tapasztalás a forgalom mértékét olly leplezetlenűl adja kezünkbe, mert azok magában a körülmények és viszonyok magánérdekeinek körében gyökereznek. Itt tekintsünk szét, s rá akadunk azonnal. Hogy a drágaság baj, hogy az éhség még nagyobb baj, senki sem tagadja. De hogy valamelly, főkép közreható dologról balfogadalommal birni szinte baj, – ezt sem tagadhatni. Mi hát az a drágaság? Valamelly árunak olly magas árát, melly nem csak meghaladja a közönséges mérleget, hanem egyszersmind a fogyasztók anyagi tehetségéhez aránytalanságban áll, drágaságnak szoktuk nevezni. És ha ez állapot onnan származik, mert az élelemszerek mennyisége a fogyasztástki nem pótolhatja, akkor a drágaság természetes; ellenben, ha nyerészkedés és uzsora a fogyasztók orra elől nagy mennyiségű élelemszereket gyüjt öszve, a czélra, hogy idővel a vevő úgyis ő rá szorulván, az alkalmat majd használandja, akkor a drágaság mesterkélt. Mesterkélt drágaság tartós nem lehet, ezt könnyű átlátni, mert ha csak elnyomó közigazgatási szabályok nem gyámolják, az uzsorások egész tömege sem képes bő aratás után, és bő aratás előtt illy drágaságot hosszabb ideig fentartani; a drágaságnak pedig a tartósság leggonoszabb tulajdona. Azért tehát csak a természetes drágaságról lehet szó, mellyet legfölebb, mivel az uzsorások az alkalmat ügyesen ki tudják zsákmányolni, s mivel a bővebb termésnek nagyobb részét a forgalomból félreteszik, tetemesithet ezeknek müködése. De elvégre még is hol fekszik a drágaság eszméjének azon sulyosan gyötrő sajátsága, melly rémkép gyanánt borzaszt? – Nem máshol mint az aránytalanságban a fedezendő szükség és a fedező képesség között. Birjon csak valaki elég fedező képességgel, nem sokat gondol az a fedezendő szükség gyarapulásával, vagy a fedezhetés nehézségeivel: ellenben legyenek a fedezendő szükségek még olly csekélyek, ha azoknak fedezésére nincs képesség, még ha a fedezésre megkivántató tárgyakhozi jutás nem olly igen terhes is, még is beáll a drágaság aggasztó állapota. De mint látjuk, mint egyebütt, ugy itt is kettőn áll a vásár. Egyik azt mondja: bizony nem bir az ember kenyérnek valót szerezni a roppant drágaság miatt, a buza 3 p.ft (pozs. mérője.) A másik meg igy szól: Uram isten, millyen lármát csapnak, milly ijedezve kongatják a vészharangot, mert hogy a termesztőre is viradt egy kis jó idő, mellyben buzáját valamicske jó áron el tudja adni. És a panasz alaposságát, vegyük most, mint ilik mind a két oldalról.
Igaza van a szegény embernek, ha panaszkodik, mert az ő keresetének krajczárjai szük marokkal vannak kimérve, és gyakran iparkodásának legnagyobb buzgalmában sem birja a szűk keresetet gyarapítani, de vajmi gyakran kénytelen az isten drága idejét elheverni, mert nincs mihez nyulnia, honnan keresetmódját terjedni láthatná.
Igaza van ellenben a termelőnek is, mert ha egy kissé szigorúbb számot vet gazdálkodásában, ha kereskedői szabatossággal viszi a van és kell rovatokat, ha számba 151vesz időt, erőt, felszerelést, fáradságot s mindent minek használatából mint tényezőkből származik a termelési eredmény, ha ingyen nem akarja csupa mulatságból űzni a mezőgazdaság fáradalmas munkáját: magyar körülményeinkhez képest a buzát legalább két p.forinton el kell adnia (pozsonyi mér.) különben mint mondani szoktuk: hiba van. Más részről pedig valjon nem igazságos-e, hogyha valamelly aratás negyedrészszel vagy harmadrészszel, vagy felével soványabb a szokottnál: hogy akkor az ár pótolja ki a különben nyakába kárral terhesülő különbséget? – És nem annál igazságosabb-e, mennél bizonyosabb, hogy a gabona árának magasabb állását közönségesen az ebből származó takarékosság és kimélési hajlam annyira mennyire elviselhetőbbé teszi.
Ha tehát igazságos mérték szerint elfogulatlanul constatirozza az ember a fogyasztók szükség-fedezhetési képességét, és a termelők érdekeit, ha nem csak amazoknak kedvezve, ezeket pedig mellőzve itél, ha a gondolatok fonalát arra is kiterjeszti, miképenamazoknak a szükség-fedezésre szintolly szorgosan kell alkalmaikat szaporítani, mint emezeknél a munka sikerét jövedelmesíteni: akkor a gabonaforgalom tekintetéből a drágaság iránti nézetek egészen más alakban fordulnak elő, akkor nem keletkeznek panaszok a termelők rovására, akkor a szükség pótolhatására kellő képesség nem fog csupán a negationak olly kényelmes térén jajveszékelni, hanem gondoskodás támad gyakorlati ovó és védő-szerekről. – És itt vagynk a positiv hatás terén, mellyen érdekeket érdekkel nem szemközt állitani, hanem érdeket érdekkel kiegyenliteni a feladat.
A szükséggel küzdő dolgozó néposztály keresetmódjának szaporitása a tenni valók között az egyik leghatályosabb ovószer; a másik pedig az aránytalanságot a közjó érdekében megnyugtatólag kiegyenlitő kereskedés.
A dolgozó néposztály, melly a társulatok keletkezése óta szenvedve hágdal nyomorú léte Golgothájának csucsára terhelve a sanyarú munka keresztjével. És ennek igy kell-e maradni mind végiglen? Kétségenkivül igen sokan, kiknek a dolgok mostani menetele inyökre van, ezt fogják felelni: igen! – De mi mind azokkal együtt, kiknek szive reményt és emberszeretetet táplál, hatátozottan ezt feleljük: nem! Ez nem maradhat így mind örökké! mert a népek megváltója a gyalázat és keserüség poharát seprejéig kiüritette, – s az áldozat bevégeztetett. – A munka utáni élhetés, a szorgalomra buzdító, a munkát értékesítő, s a munka sikerét szaporitó institutiók, mellyekre az europai civilisatio, mióta az anyagi érdekeket ápoló karjaira vevé, úgy szólván irányzottnak látszik lenni, kétségkivül megtermik a magok gyümölcseit, s a dolgozó nép uj életre támad – jobb életre a sok kinszenvedés után.
A második ovószer, melly e részben az elnyelő nyomor elől egyeseket és népeket a jólét áldottabb honába tehet át, a kereskedés, – ezen hatalmas módja az álladalom javaielosztásának. Mondanom sem kell, hogy az egész föld kerekségét egyszerre szükség el nem boríthatja, mert magának az időjárás hatásának eredményei is kiszokták magokat egyenlíteni, a termékenység pedig főkép most még egy hamar az egész földben ki nem hal, ezzel hát semmi bajunk. De ha valamelly bőtermésű vidék elzárná magát s csak nagy vám mellett engedne vitetni a szűk termésű vidékre gabonát; 152vagy ha egy más vidék olly nyomasztó institutióval birna, hogy szükség esetében csak terhes vám és roppant nehézségek mellett hozhatna magának gabonát; vagy ha e nyomasztó institutiónál fogva még ama rendkivüli gonosz sors is érné, hogy csupán egyetlen egy piaczra volna leszorítva, mint kutágashoz lánczolt sasa a mészárosnak; – vagy ha valamelly vidék azon szerencsétlen helyezetben volna, hogy gyakori jó termését, mert nincsenek alkalmas közlekedési eszközei, mert mesterségesen el van nyomva benne még azon gondolat is, hogy bőterméskor a buzát nemcsak a legközelebbi heti vásárra lehet vinni, vagy otthon a zsidónak felébe harmadába odavesztegetni, hanem hogy világkereskedés is van, és hogy nemzet nagy lehessen, ezt ismérnie kell, ha mondom e vidék gyakori jó termését a világkereskedés utján nem birja értékesiteni, hanem legfölebb azt lármázzák baráti: épits magadnak takarék-magtárakat, s tedd el a felesleget, servata valebunt, de hozzá értik e tanácshoz, hogy csak magad fogyaszd el, majd ha ha a szükség beköszönt – – illyen vidékekben hiba van! És a legutóbb emlitett állapotot jól megjegyeztetni kérem. – Hogy azon rémletes szó „drágaság” egy hazában soha sem, vagy tán század lefolyta alatt csak egyszer testesüljön meg, hogy az áldottabb évek aratásában mutatkozó felesleg jó pénzzé tétethessék, hogy a szűkebb esztendők fogyatékát a bőség feleslegéből szerzett vagyonkán a világ azon részéből, honnan legjutányosabb, lehessen pótolni, hogy istennek különfélekép osztott javai az emberi észsze és szorgalommal istentől is épen az ész és szorgalom tevékenységének tárgyál jelelt arányban hozassanak, nemzetnek külkereskedés kell, e nélkül csak kisszerű szegény nép, kisszerű adózó család, melly azt megköszöni, hogy mindennapiját el nem veszik. Külkereskedésben fekszik amaz óriási erő, mellyben, na népre az inség nyomorai rá nehezednek, bizhatni. Nézzünk széljel, s kiknek szivük e haza jövője iránt reményt, élete és egészsége iránt szeretetet ápol, ne késsünk mindenhez nyulni, hogy legyen vasutunk Fiuméhoz. De siessünk! e szóban most nagy dolgok rejteznek! –
W.
A Tisza-szabályozás iránti megbizottak tegnap előtt, azaz januar 20-kán délutáni 5 órakor gr. Széchenyi István ur ő excellentiájának elnöklete alatt a n. m. kir. curia teremében tanácskozásaikat szerencsésen megkezdették, de érdekest olvasóinkkal semmitsem tudathatunk mindeddig, noha feszült figyelemmel kisérjük e fontos kérdését hazai vállalatainknak.
