A Honderü öröme.
Hadd hangozzék vig daloknak zengzete!
Hisz hordozzuk fájdalmunkat régen már:
Itt felejtsük dal s pohár közt, perczre bár!
E kis körben uralkodjék vigalom!
Már a bú is, mert megszoktuk, hordható,
Már vigadhat és danolhat a zsidó.
Őt köszöntse legelőször serlegünk;
Mert rózsákkal e zord éltet átfüzé,
És az ihlés koszoruját rá tevé.
Ugy mint nálunk a barátság hol honol?
Üldözött csak, kitaszitott ismeri,
Ki világát egy hű szivben felleli.
Fel! köszöntsük egy lélekkel, honfiak!
És szivünkre mind tegyük most jobb kezünk!
Lángolóbban feldobogjon hő szivünk!
Hogy fizessünk néki minden tartozást.
Ő is küzdött, ő is szenved, ugy mint mi:
Ön bajunkat elfelejtsük, mig ő hí.
Most felébred, és derülni kezd az ég;
Buzgón, hiven küzdenek most fiai:
Szenteljük mi, mi is éltünk ő neki!
A ki gyáva e körünkből menjen el!
Mondjuk mind ki, mind, atyáink hamvinál:
Hitvány, gyáva, ki honáért helyt nem áll!
Mig hazánkra szebb jövendő nem virad;
Hogy mondhassuk akkor mi is: jó anyánk,
Fájdalmidban, küzdelmidben osztozánk!
Szép reménység, égi angyal, áldott légy!
Mig gyülölve, üldöztetve bolyogánk,
Te sugallád, hogy még jobb kor vár reánk.
Csillagod is ott előttünk lebegett;
Csendesb a vész, és te biztatsz, angyalunk,
Hogy a parthoz érend majdan csolnakunk!
Ő elveszni nem hagyandja hiveit!
Hisz már minden rabság láncza le-lehull:
Tán nekünk is a szabadság felvirul?
Mellytől soha nem ijesztend földi kár!
Érte minden szenvedésink örömek,
Megvetés, guny s üldözések édesek!
„Egy az isten mennyben földön, jó s dicső!
Minden ember halhatatlan és szabad;
Minden embert ugy szeressél, mint magad.”
Hogy e vallást hiven fogjuk őrzeni:
Mit máglyákon el nem hagytunk s kinpadon,
El nem hagyjuk soha, soha szabadon!
És mi védtük a setétség napiban:
S már eloszlik, már kezd tűnni a boru:
S most lankadna Izrael, a vértanu?
Melly egy oltárt a világnak felemel,
Hol a gyenge az erőssel egyesül,
És az ember üdvözitve üdvözül!