Sáskák, Heves vármegyében.
Sáskák, Heves vármegyében.
Aug. 17-én igen szomoru körlevél érkezett helységünkbe: a sáskák egypár, mérföldre tőlünk már pusztitják a kukoriczát s asztagokat! Ezen körlevél mellé nehány sáska is kapcsoltatott ismertetésül. Ijedelem nehéz küzdelmei zsibbasztják a földmives munkásságát s rémülve kettőztetjük lépéseinket terményeink betakaritására. Aug. 18-án már nálunk is jelenkezelt – bár igen gyéren – ama kelletlen vendég, sőt aug. 15-én udvaromban kutyával ölettem meg egy, előttem ismeretlen ijesztő bogarat, melly – ugy hiszem – a tanyáról buzát hozott kocsimon jöhetett udvaromba, és az – sáska vala! Az alföldön ugynevezett bagócza, mellyet tul a dunán szökcső-nek hivnak, hasonlit alakban a sáskához, csakhogy emez sokkal nagyobb. Töredékeny szárnyaikat fedél alatt mintegy tokban tartják – mint Miskolczi Gáspárnál is olly élethűen leiratik –, nehezen repülnek, inkább ugranak mint járnak vagy repülnek. Szinök setétzöld és szürke; felette sokat tojnak, miért is nem alaptalan azon félelmünk, miszerint ha jelen évben nem fogják is roppant sereggel ellepni határainkat, de a következő évben megszaporodhatnak. Plutarch irja, mikép a lemnisbeliek a pacsirtákat azért igen becsülték, mivel a sáskák tojásait megették. Ganéjaik a földet megbüzhitik s még gyökereit is kiégetik a növénynek; innét dögvész is származhatik. Plinius olly magyszerü sáskákat emlit Indiából, mellynek szárnyaik fürész gyanánt alkalmaztattak. Galliára 874-ben ollyan sáskák mentek, mellyeknek hat szárnyuk s hét foguk volt. – Mikép 1527. évben Törökország felől a nagy szél Lengyelországra, 1536-dikban a Pontus Euxinus felől Podoliára, 1542-ben Olaszországra vitt töméntelen sáskákat ugy jelenleg – én legalább ugy hiszem – ama hirlapilag is emlitett erdélyi sáskákat a tartós és erős keleti szél hozta hozzánk. – Napkeleti tartományokban s még Libiában is közönséges eledel volt régenten a sáska, mikép jelenleg az olaszoknál kedves csemege a – cserebogár. Mózes is megengedte a zsidóknak a sáskaeledelt, 3. 1108Móz. 11. 21, 22. – Tiszaföldvár, aug. 19. 1847. ifj. Vári-Szabó.
(Sáskák Tolnában!) Szegszárd, aug. 18. 1847. Folyó évi augustus 13-án Bonyhád mezővárosának s a körül fekvő helységeknek határait – mint értesültünk, szomszéd Baranyamegyének is egy részét – leirhatatlan menynyiségü sáska lepte meg, s főleg a még zöldellő kukoriczában nagy pusztitást tett és tesz; a járásbeli főszolgabiró azonnal több helység lakosait öszvevéve a sáskáknak mindennemü lármás eszközökkeli tovább hajtásához fogott, ez azonban siker nélkül volt, mert a szél után menni szokott sáskák a szél fordultával ismét visszatértek, egyébkint pedig 15-én estve különösen Bonyhád határában egy más neme a sáskáknak (az elsőbbiek t. i. barnások, az utóbbiak zöldek) mutatkozott igen nagy mennyiségben; miután, tapasztaltatott volna, hogy e borzasztó féreg esti, ugy nap fölkelte előtti órákban minden kergetés daczára elfoglalt helyén megmarad, 16-kán korán reggel, mihelyt világosodni kezdett, a lakosság zsákokkal kirendeltetvén, mintegy 8 zsákra valót – a földön halva hagyottakon kivül – a sáskák fejének letépésével meggyilkolt, melly mennyiség pedig később elégettetett; ennek folytán folyó hó 16-án Bonyhádon tartott kisgyülésben elhatároztatott, miszerint minden kitelhető mód s erő oda fordittassék, hogy ezen állatok esti s reggeli órákban kiirtassanak, nehogy a már tojással terhelt férgek tojásaikat lerakván s kiköltvén később kiirthatlanok legyenek, s hogy az annál sikeresebben eszközöltessék, ösztönzésül minden sáskával tölt zsákért egy ezüst huszas fizettetni határoztatott, köteles levén az ujabb törvényei értelmében megyebeli minden lakos felszólitásához képest azok kiirtásához kitelhetőkép járulni, nehogy azon borzasztó inség következzék be, mellyre levéltárunkban talált jegyzőkönyvek s jelentések szerint 1746-ik évtől 1748-dik évig sáskák által pusztitott megyénk s különösen ugyanezen helyeink jutottak.
(B. H.)
