AUSZTRIA.
AUSZTRIA.
Bécsi levelek, II. Előrebocsátván, hogy minden szavamért jótállok, a következő épületes történetet minden commentár nélkül terjesztem a tisztelt közönség véleménye alá. – Mult csütörtökön az illyr propaganda néhány szerepvivői, egy töredéke az Innsbruckban volt zágrábi küldöttségnak, Bécsbe érkezett. Bunyevácz és Stauduar, ez utóbbi az „Agramer Zeitunk” szerkesztője, köz- és magánhelyeken a legpiszkosabb kifkifejezéssel keltek ki a magyarok ellen. Nem átallották kimondani, hogy ha az általuk szbadnó föltételek a (horvát, azaz: illyr) nemzet kivánata szerint biztosíttatni nem fognak, ők készebbek inkább a muszkát vagy törököt uralni, mint a magyar jármát tovább is hordozni. Fennn dicsekedtek, milly kitünőleg fogadtattak a császári udvarnál Innsbrukcban, s milly örömragyogó arczczal mutatá nekik kezeit a bán, mellyeken még most is nyomai látszottak a trónörökös, Ferencz Károly által egy „privát audienczia” alkalmával viszonyos ölelkezések közt szórt könyűknek, miket ők leirhatatlan lelkesedéssel a bán kezeiről egymásután lecsókolgatták, stb. stb. – Másnap reggel a belváros minden utczaszögletén fölcsirizelt ragasztványok báró Jellasich, horvátországi bán, s ,királyi helytartó’ ő excellentiájának az innsbrucki udvarnál történt fölötte kitünő fogadtatását tudaták a bámész csoporttal, mellyen a hirdetményhez keresztül vergődni teljes lehetetlen volt. Négy sűrűn nyomtatott oldalon 32a legvakmerőbb s legszemtelenebb hazugságok voltak öszszehalmozva. Mondatott, hogy a bán a legszivesebb fogadtatásban részeült, legkivált a koronaörökös Ferencz Károly és Zsófia főherczeg asszonynál, könnyezett minden szem, és sikerült neki, a bánnak, fényesen megczáfolni mindazon hamis vádakat, miket irigy, fekete lelkű ellenei a tró előtt ellene emeltek, kinek ő felsége iránti tántorithatatlan hüsége soha perczig sem ingadozott, s kinek szilárd, elhatározott akarata, utolsó csepp vérét a trónnak feláldozni s annak jogait minden hatalmaskodások s szarnoki önkény ellen halálig védeni, stb. – E charlatan sorok nem téveszték el hatásukat, s a csoport köül több ajak nyilt meg egy hangos „bravo”ra, vagy kiméletlen kifejezésekre a „zsarnok magyarok” ellen. Ez alkalommal a bécsi ismét kimutatá foga fehérét: teremtett magának e hazugságok halmazából egy bábot, a magyar nagyravágyását, s ütötte és verte azt kiméletlenül, mig csak birta…
Perczig sem kételedtünk, hogy ezen gyalázatos gúnyirat a tegnap érkezett igen tiszteletre (s még egyébre) méltó vendégekkel testvéri összeköttetésben van; próbáltak ők már illyesmit Innsbrukcban is, midőn ,szeretett’ bánjokat a tiroliak kegyébe ajánlották; e népnek azonban elég józan belátása volt, hogy a rőfnyi hosszu proclamátiókat a falakról letépte, mitől egyébiránt az emmisarius csoport vissza nem rettent, hanem izgatott ezentul is uton utfélen és szerzett proselytákat kávéházakban s csapszékekben, fogadott más pénzéből a maga rovására két hegedűst s három klarinétost s megéjizenészte Jellesich urat. Az éjizenén csekély számmal megjelent nép még most is azt hiszi, hogy a báró macskazenét kapott, s csak a ,Wiener Zeitung’ állitja, hogy ez ,serenáda’ volt. – –
Azon meggyőződésben tehát, hogy e szemtelen hazugságokkal teletömött röpirat szerzői jelenleg Bécs levegőjét rontják, én és még két társam elmentünk az itteni jólét- (vagy minek híjják) bizottmányhoz, s szoros vizsgálatot követeltünk a gúnyirat szerzői ellen, előadván egyszersmind okainkat, miknél fogv a annak terjesztését a tegnap mintegy záporfelőbül egyszerre lecseppent illyr bujtogatóknak tulajdonitjuk. Kérelmünket szóval és irásban doctor Fischhofnak, a bizottmány elnökének, adtuk elő, ki azt kénytelen-kelletlenül tárgyalásul kitűzte. Délfelé levén azonban az idő, s a bizottmány nem azért nevezvén magát permanensnek, hogy tagjai (nagyobb részt született bécsiek) ebédre haza ne szélyedhessenek, ügyünk albizottmányhoz utasíttatott, melly hihetőleg akkor teendi meg jelentését, midőn Stauduar és Bunyevácz uraimék már régen ismét Zágrábban vannak, s a magyarok ellen felbőcszült illyr táborban a vitézsereget tűzelik a – poggyászszekerek mögűl. A nürnbergiek nem akasztanak senkit, még meg nem fogják, a bécsiek akkor akasztják, mikor elszalasztották. Azért nevezik aztán magukat jólét-bizottmánynak!
Még mi figyelmeztetésünk sikerét napról napra hiában vártuk, addig az illyr deuputatio, ugy hirlik Kulmer ur vezérlete alatt, János főherczegnél tisztelkedett, s hihetőleg szép biztatásokkal megrakottan eddig utnak is indult kedves hazájába … Bon voyage! Mi megtettük, mit minden becsületes hazafi megtenni köteles, nem tehetünk róla, hogy czélt nem értünk, sőt ujabban ismét tapasztalni kénytelenek valánk, miszerint Bécsben a magyar, ha szeliden s illedelmesen lép föl, mindig süket fülekre talál, s csak akkor nyer valamit, ha hangosan elkiáltja magát. A magyar finánz- és hadministeriumnak összeolvasztása a bécsi középponti ministeriummal meg van igére a bécsi ujságok hasábjain, sőt föltételül mondatik szolgálni a horvátországi bonyodalmak békés utoni elegyengetésére; lehet, hogy Fichhof uram, ki augy sem ellensége a szláv elemnek, és a bizottmányi urak lelkiösmeretes dolognak, vagy tán egyenesen hálátlanságnak tartanák, olly férfiak s ezekben olly nemzet ellen föllépni, melly szokása szerint, más erszényéből bőkezűsködik, s utópiai fellegvárakbúl dictálja a capitulatiót. Csak aztán az elámított német sógor ugy ne járjon, mint az egyszeri hajtóvadászaton a biró komája, ki azt hitte, hogy megfogta a borzot, pedig a borz őtet fogta meg.
Mindenesetre jónak láttam, e rövid eseményt épületes „memento” gyanánt magyar hazámfiai lelki és testi üdvösségére följegyezni. – F.
