AUSTRIA.
AUSTRIA.
*†* III. Bécs julius 25-kén. (A horvátügy és az osztrák utógondolat.) Ha a magyar és osztrák politica közötti meghasonlást orvosolhatlanná tenni akarnók, vérbe mártanók tollunkat, s dolgokat irnánk, mik minden magyarnak ki még nem korcsosúlt el végkép, s kiben még egy szikrája él a becsületnek, keblét föllázasztanák.
Elvonnók a kárpitot ama titkos műhelyről, mellyben az austriai birodalomhoz csatolt népek végzetei szövetnek: és egyetlenegy vészhangja az iszonyodásnak riadna végig a kopasz Tátrától a kék hullámú Adriáig; és a magyar föld minden lakosa – magyra vagy nem magyar – fegyvert ragadna, és a megfertőztetett emberiség haragjával kiáltaná: „Inkább ezerszer inkább az orosz, török, inkább a kancsuka és halál, inkább a nemzeti enyészet minden iszonyaival együtt – mint Austria!”
De a percz, amellyben élünk, sokkal fontosabb, semhogy a minden kincsnél drágább időt a szenvedélyek fölzaklatására lehessen pazarolni; nemzetünk élete sokkal becsesb, hogy sem halálos bűnnek ne tartanók azt az indulatok izgalminak martalékúl vetni; és a szabadságnak, a polgárisodás ügyének ránk sokkal nagyobb szüksége van, semhogy e világpolgári hivatásnak alá ne renelnők boszúnkat és ellenszenveinket.
Mi tehát nem fogjuk szítani a tüzet, melly a conflagratiok e vészek korában hamuvá égethetne mindent, mit még mult hajótöréseinkből kimentettünk mérsékelni fogjuk az indulatot, mellyet azok, mik a Lajtán innen végbe mennek, méltán fölzaklatnak.
A hat százados austriai kormányrendszer egy remeket vitt végbe, mit a történetirás kétségkivül méltó elismeréssel fog neki fölróni: Austria t. i. nem csak meggyilkolta népei szabadságát, nem csak elfojtott minden politikai életet bennök, nem csak folytonos surlódást és tusakodást ápolt a különféle népfajok közt: de magát az emberi természetet is meghamisította.
Merész volt a játék, mellyet népeivel űózött, s előre volt látható, hgoy – ha vesztésre fordulna ak koczka – sem,mi emberi hatalom nem fogná a végromlástól Austriát megmenthetni.
A koczka fordult, Austria vesztett, s most mi magyarok fizessük meg a rovást: ez körülbelől a legujabb democratai (!!) Austria közjogi doctrinája.
Ezért kellett a horvát pártütésnek épen azon pillanatban kitörni, mikor a magyar törvényhozás a horvát nemzetiségnek magasb biztosítékokat nyujtván, szorosb kapcsolkkal készült Horvátországot a magyar koronához kötni, mikor a közlelkesedés mámáorában Pozsonyban egyik illyr követ békülésre nyujtá jobbját Josipovicsnak; ezért kelle az illyr pártnak fölfegyverkezni ellenünk; ezért kelle egy katonai tekintélynek a pártütő mozgalom élére állani; ezért kelle a rácz lázadásnak támadni, mellynek vége alig lehet másm int a fenés tagnak teljes és gyökeres kiirtása; ezért kelle a bécsi sajtónak minden önzést, minden aljas szenvedélyt fölzaklatni ellenünk; ezért kelle végre Schwarzernek ministerségre jutni, kiről minden liberalis expectoratioi mellett tudva van, hogy még mikor a Lloy szerkesztője volt, az akkori bécsi kormánynak hű secundánsa volt minden tusákban, mellyek a magyar szabadelvü ellenzék által Metternich absolutismus ellen nem csak a magyar nemzet, de minden austriai népfajok érdekében ivattak.
S most még a neutralitásról is le akarnak mondani, ha a magyar nemzet kormányzói minden áron egyességre nem lépnek a pártütéssel.
Austria tehát neutralis volt eddig a magyar korona elleni pártütés irányában!
Ezen új doctrináról még Macchiavell sem tudott semmit; ezt csak a martiusi és majusi forradalomból lszületett democratai Austria fedezhette föl.
Austria tehát hadat izent Magyaroszágnak; hadat izent már akkor, midőn magát a déli szláv mozgalmak irányában neutralis (?) helyzetbe tette; sőt hadat izen már akkor, midőn Jellasichot átállította a zágrábi mozgalmak élére.
Most azonban a dolog kissé aggodalmas színben kezd mutatkozni; maga a hivatalos Wiener Zeitung is megvallja (egy zágrábi levélben), mikép a rácz lázadás a magas bujtogatók szándékával ellenkező fordulatot vett, minélfogva ohajthatnak látná, ha a vérontásnak vége szakadna; ezen ohajtást egy hosszu czikkben ki is fejezi; a pacificatio jutalmául azonban, az emberiség magasb érdekei nevében, csak (a pénzügy most már nagy ildomosan kihagyatik a játékoból) a kül- és hadi tárczát követeli a birodalmi kormánynak. Illy áron tehát a békességet – nem is Jellasichtól, de Austriától – megvásárolhatnók.
Mi pedig azt hiszszük, hogy a nemzet ez áron a békeséget nem fogja megvásárolni; azt hiszszük, hogy a nemzet – vlaamint eddig szentül ragaszkodottazon törvényes kapcsokhoz, mellyek Magyarországot dynastiájához és ez által Austriához kötötték – ugy ha a reactio ezen kapcsolat vakmerőleg szétszaggatná és a loyalis nemzetet legszentebb s nemzeti létével elválhatlan kapcsolatban levő jogaiban megtámadná, a magyar készebb lenne magát hazája és alkotmánya romjai alá temetni, mint illy becstelenitő alkura lépni.
Békülj ki nemzetem, ha becsülettel sikerül, mindenkivel, Austriával, Jellasichchal, a ráczokkal, sőt – ha kell – az oroszszal is; de ne békülj ki soha és semmi áron a reactióval!
– Bécs jul. 25. 1848. Az ostrák országgyülés a gakorlatiatlanság mezején, a tehoriák ködében és a szószaporitás tengerében a már megismertetett eszközökkel, erő és iránytü nélkül döczög. Az ügykezelési rend, mellyet a ház ideiglenesen elfogadott, némi módosításokon ment át. Az interpellatiók nem azért nevezetesek, mert gyakoriak, hanem mert a legczifrább comicumokat nemzik.
A prágai ostrom irántira válaszoltatott, hogy arról Windischgrätz kielégitő nyilatkozatot adott, de egy követ előadásaként azn jó uraknak nem hihetni, mert nem rég azt nyilvánitotta, hogy ő a bécsi ministerium uralmát el nem ismeri. Erre Pillersdorf azt válaszolá, hogy erről mit sem tud. De a követ újra is erősité állitását, mondván, hogy azon nilvánitást Windischgrätz a Bécsből nála volt küldöttség előtt tevé, s igen sajnálja, hogy azon küldöttség az akkori premiernek nem juta tudomására. És Pillersdorf úr? – Bölcsen hallgatott.
A prágai események következtében történt birói viszgálódások iránti interpellatióra az válaszoltaték, miként a műnösök ügye esküttszék előtt lesz tárgyalva.
A financz számadások irántira késznek niylatkozék a pénzügyminister, azokat anyi példányban,a mennyiben szükséges, kinyomatni. „Nem mennyi szükséges”, mondá az interpelláló, hanem annyiban hogy minden követnek jusson. Tehát „elegendő példányban” – mond a minister – nem „elegendő példányban” szóla amaz, hanem „számszerint hogy minden követnek jusson.” – És a minister „auch gut!”
Ugy de szóla ey másik követ, az előbbi évekből való számadást is kell birnunk, ez ugymond a ministre – nem tartozik e ház elébe! Ee mi látni akarjuk, szólának többen, – nem lehet, lőn a válasz, kell!, nem lehet, akarjuk, tehát lehet, de nem elég a lehet, „kell” – meglész vagy egy évi.
A tárgyalások meddők mint a sovány hét esztendő. Nagy a szárazság, és a fogyatkozás, nagy a szegénység, ma holnap nagy lesz az inség is.
Palaczki ur még nem szólt nyelvén.
A hallgatóság már nem olly nagy számmal tolong, mint elején, nagyon száraz inyének az eledel.
Tegnap estve az itt lakó s tartózkodó magyarok takaros fáklyás zenével itsztelék meg a magyar külügyministert. A tisztelgők számát sok Sándor-huszár szaporitotta. A megtisztelt herczeget Reméle tanár üdvezlette, válasza a herczegnek mintegy ez volt: „Igen örvendek, hogy Bécsben levő hazámfiainak a magyar haza iránti hű és forró érzelmeit vala alkalmam tapasztalni, és szertem hinni, hogy Bécs városa jelenlevő polgárainak az által tanusitott rokonszenvében, a többi polgártársak is osztoznak, kikhez a magyarok, mint jó szomszédok és ugyanazon fejedelem hívei mindig a legbarátságosb indulattal viseltetvén, ez érzelmükben némelly bécsi ujságirók eljárása által meg nem zavartatnak. Kivánván, hogy ez tovább is igy maradjon – az irántam nyilvánitott bizalomért szives köszönetet mondok.” – A tisztelgő sokaságon a legbensőbbb rokonszenv félreismérhetlen volt.
A magyar miisterelnök tegnap délután érkezett ide. Hozta legyen jó szerencs! V.
